háborús

2018. augusztus 18.
2018. február 22.
2018. január 3.
2017. november 5.
2017. augusztus 1.
2017. július 25.
2017. július 18.
2017. július 6.
2017. május 30.
2017. május 5.
2017. április 3.
2016. december 16.
2016. december 13.
2016. december 1.
2016. november 7.
2016. november 3.
2016. július 29.
2016. július 4.
2016. április 15.
2015. december 18.
2015. december 2.
2015. október 31.
2015. július 31.
2015. július 29.
2015. június 28.
2015. február 9.
2014. december 19.
2014. november 21.
2014. október 23.
2014. szeptember 7.
2014. május 23.

GeexKomix 75.

Egy iskola egy másik bolygóra kerül, az amerikai vámpírok visszatérnek, a szuperhősök háborúba mennek. Ezeket a képregényeket olvasd a héten!

2013. december 20.

Szeretni és gyűlölni a bombát, 2. rész: Bombabiztos

failsafe02.jpgAki kicsit jobban belegondol a hidegháború fegyverkezési agyrémébe, Amerika és a Szovjetunió többszörös világpusztításra elegendő nukleáris arzenállal való faszméricskélésébe, az előbb-utóbb eljut arra a pontra, ahol csodálkozik, hogy életben van, vagy, hogy megszületett, illetve, hogy egyáltalán még mindig létezik az emberi civilizáció. Csak egy dolog: a ’60-as évek elejétől a Fal leomlásáig az amerikai légierő tömegpusztító fegyverekkel felszerelt bombázóinak egy része folyamatosan a levegőben volt, fix pontok közt repkedve oda-vissza, hogy minél előbb le tudják radírozni a térképről a ruszkikat, ha a helyzet úgy kívánja. Utána persze visszatérniük se lett volna hova, de az másodlagos volt.

Az ’50-es és ’60-as évek jogos atomparanoiájával átitatott légkörében egymás után íródtak a könyvek és készültek a filmek, amik ezt az állapotot türközték, amik elrettentettek és figyelmeztettek – a sci-fi műfaját is jórészt ezt a téma uralta akkoriban. Eugene Burdick és Harvey Wheeler 1962-as Fail-Safe című regényéből a legendás Sidney Lumet forgatott briliáns thrillert 1964-ben. Rosszabbul nem is időzíthetett volna.

A Bombabiztost októberben mutatták be, durván nyolc hónappal a Dr. Strangelove után, és azon bukott el, hogy súlyos drámával, nyomasztó suspense-zel, halálosan komolyan vette szinte ugyanazt a sztorit, amin év elején mindenki betegre röhögte magát Kubricknak köszönhetően. (Az ő filmje az 1958-as Red Alerten alapult, aminek szerzője be is perelte a hasonlóságok miatt a Fail-Safe íróit – a jogi hercehurca bíróságon kívüli megegyezéssel zárult.) Olyan ez, mintha valaki forgatott volna egy akciókrimit egy Frank nevű ősz hadnaggyal, aki egy átlagemberekből hipnózissal bérgyilkosokat faragó összeesküvésre bukkan, pár hónappal a Csupasz pisztoly után. Vagy mintha valaki mesélne neked egy komoly történetet, de közben a hülye haverja a háta mögött pofavágásokkal és vad bohócgesztusokkal kommentálná. Hiába kapott a Bombabiztos fantasztikus kritikákat, a kutyát nem érdekelte.

Pedig nagyszerű már a hidegháború paranoid hétköznapjait megfestő felütés is. Egy Pentagonban dolgozó tábornokot rémálmok gyötörnek munkája miatt, egy professzor egy előkelő partin egy esetleges nukleáris háború utáni lehetséges állapotokról és túlélési esélyekről beszél – mindent a bombától való félelem határoz meg.

failsafe01.jpgAztán jön a hidegzuhany: egy ostoba műszaki hiba miatt egy bombázóraj téves parancsot kapott Moszkva megtámadására. A rádiókapcsolat nem él, a gépeket ezért nem lehet visszahívni. Vadászrepülőket küldenek utánuk, hogy lelőjék őket, de hiába, már túl messze járnak. Az elnök felhívja Moszkvát, és az amerikaiak a szovjetekkel karöltve próbálják megakadályozni a katasztrófát - ám egyre inkább úgy tűnik, hogy ez csak egy végzetes döntés meghozatalával lehetséges.
 
A Bombabiztos tárgyilagos, szikár és dokumentarista, többségében egy Fehér Ház alatti bunkerben és egy bombázó pilótafülkéjében játszódik, zenei aláfestés nélkül. Szűk tereivel és közelképeivel Lumet szinte elviselhetetlenül klausztrofób atmoszférát teremt, és a kamaradráma szűkös lehetőségeit döbbenetesen jól használva, zseniális megvilágításokkal és kamerabeállításokkal pumpálja fel a feszültséget: egy szuperközeli az elnök szeméről, ahogy információt próbál kihúzni a szovjet államfőből, hirtelen vágtázó sebességbe váltó kamera, ahogy a katasztrófa megelőzésén fáradozó katonákkal teli szobában érezteti az idő kíméletlen múlását. Az egyébként teljesen statikus helyszínekben minden pillanat vibrál, a forgatókönyv pontos, precíz dialógusokat robbant egymás után újra és újra, anélkül, hogy akár egyetlen felesleges szó is elhangzana.
 
A karakterek mind különbözőképpen reagálnak a pattanásig feszült helyzetre: van, aki hidegvérét megőrizve, vérbeli katonaként teszi a dolgát, van, aki fröcsögő szájjal, fanatikusan üvölti, hogy ez a baleset egy soha vissza nem térő alkalom az ellenség teljes elpusztítására, van, akit az elviselhetetlen nyomás maga alá gyűr. A színészek, élükön az elnököt tartással, tekintéllyel, nagyszerűen alakító Henry Fondától, az intelligens tolmácsot megformáló, szinte felismerhetetlenül fiatal Larry Hagmanen át az elvakult professzor szerepében tündöklő (még elismert komikusi korszaka előtt álló) Walter Matthauig egytől egyik remekelnek.
 
A Bombabiztos egyébként nem közvetlenül az emberi magatartásban vagy a fegyverkezési versenyben látja az igazi veszélyeket (feltételezve, hogy a roppant – és kölcsönösen – pusztító erő alkalmazását minden épeszű vezető visszautasítja), hanem az ebből következő elgépiesedésben. A film elején a pilóták arról beszélnek, hogy a világ mennyire megváltozott, mert például a szabályok szerint mindig más legénységgel kénytelenek repülni, hogy így zárják ki az érzelmi alapú döntéseket. Később, amikor a szinte robotként engedelmeskedő rajvezető már közel jár Moszkvához, és a rádiókapcsolat helyreállt, nem hajlandó reagálni sem az elnök parancsára, sem a Pentagonba behívott felesége könyörgésére, mert a kiképzésen keményen a fejébe verték, hogy egy bizonyos pont után (fail-safe) semmilyen hangbéli utasításra, üzenetre nem hallgathat.

failsafe04.jpgA háborúnak már kutyái sincsenek, csak gépei, amik hidegen, ridegen, szenvtelenül kattognak, teszik, amire programozták őket, és nem gondolkodnak, nem mérlegelnek. Az emberi tényezőt, mindazt, ami képes lenne morális szempontból tekinteni a helyzetre, ami a gomb lenyomása előtt eljuthatna a „várjunk, hiszen ez őrültség” következtetésre, kihúzták az egyenletből. A történelem legképtelenebb abszurduma: a világot a béke és az életben maradás nevében embertelenítik el, majd csodálkoznak, hogy emóciók és humán kontroll nélkül az egész bolygó gyorspályán száguld a pokolba. Veszettül vicces lenne, ha nem volna olyan átkozottul félelmetes – és ha nem vonatkozna a mai világra is, évtizedekkel a hidegháború vége után.

Amikor a zárójelenetben 10 életkép kimerevedik létezésének utolsó pillanatában, mindörökre kíméletlen erővel égve bele az emlékezetbe, Lumet vérfagyasztó víziója nem hagy kétséget afelől, hogy mi a legkisebb (!) ára az emberi tényező kizárásának. Elsöprő erejű, katartikus tragédiája a Bombabiztost a legnagyobb háborúellenes filmek sorába emeli. 

2013. december 19.

Szeretni és gyűlölni a bombát, 1. rész: Dr. Strangelove

strange09.jpgMi történik, ha a nem éppen túláradó emberszeretetéről híres Stanley Kubrick vígjáték (pontosabban: szatíra) rendezésére adja a fejét? Apokalipszis, természetesen. A rendező leginkább egész stábját próbára tevő maximalizmusával, végletes perfekcionizmusával jellemezhető, véletlenül sem a humor jut eszünkbe róla. Félreértés ne essék: a Dr. Strangelove... sem a néző (gomba)felhőtlen szórakoztatását tűzi célul maga elé, témája az orosz-amerikai atomfegyverkezési verseny, ami ugye körülbelül annyira vicces, mint egy perforált vakbél. Hála az égnek, hogy a film nem napjainkban játszódik, megnyugodhatunk, hogy az emberi butaság, önzés és rosszindulat ma már semmiféleképpen nem vezethet olyan eredményre, amit itt láthatunk. Ja nem, bocs, persze, hogy a film aktuálisabb, mint valaha.

Az amerikai légierő tiszteletreméltó tábornoka, Jack D. Ripper (beszédes név) ismeretlen helyről olyan információk birtokába jut, melyek szerint egyelőre nem tisztázott jellegű támadás fenyegeti szeretett hazáját. Semmit sem tudni pontosan, annyi bizonyos, hogy az oroszok benne vannak. A tábornok egyetlen telefonhívás segítségével elindítja a vészhelyzet-protokollt, melynek értelmében több száz megatonnányi atom indul útjára a kijelölt célpontok felé. Mindez tulajdonképpen rendben is lenne, ha nem számítjuk a tényt, miszerint a tábornok őrültebb, mint Bőrpofa, Joker és Hajdú Péter együttvéve, a támadás híre kizárólag a fejében létezik, ráadásul ő az egyetlen, aki leállíthatja a pusztítás mozgásba lendült gépezetét. Az atomtámadás pedig ugyebár olyasvalami, ami kellemetlen következményeket vonhat maga után. A pokol percek alatt elszabadul, a támaszponton az amerikai katonák egy "Peace is our profession" feliratú tábla fedezékéből lövik halomra egymást, a stratégiai tanácsteremben pedig az elnök, valamint népes válságstábja igyekszik megoldást találni a problémára. Talán nem lövöm le a poént, ha elárulom: kevés sikerrel.

A film tulajdonképpeni üzenete leírható annyival, hogy az emberiség a legrosszabb dolog, ami bolygónkkal történhetett. Az atomháború elindításának lehetősége a gyakorló elmebeteg Ripper (Sterling Hayden) kezében van, az amerikai vezérkar tagjai komplett idióták ( a George C. Scott által alakított Buck Turgidson), az elnök pedig jó szándékú, de az általa aláírt protokoll szabályzata miatt vészhelyzetben tehetetlen, töketlen balfék. Jellemző a válságstáb hatékonyságára, hogy bár a hatalmas tanácsteremben minden szék foglalt, a történésekhez a társaság tagjainak túlnyomó többsége semmilyen módon nem szól hozzá. Persze ne gondoljuk, hogy Oroszországban jobb a helyzet: a telefonon bejelentkező elnök holtrészeg, nagykövetüket (Peter Bull) pedig leginkább az foglalkoztatja, hogyan készíthetne minél több kémfotót a hipertitkos tanácsteremben. Mikor a világpusztulás lehetősége beteljesülni látszik, a jeles férfiak egyetlen gondolata, ők hogyan élhetnék túl a katasztrófát, a megoldás pedig kézenfekvő, és mindannyiuk számára elfogadható: a föld alá kell menekülni, ahol lemondva a férfiak monogámiájáról, a szexuális adottságaik alapján kiválasztott nőnemű egyedekkel minél hamarabb bele kell fogni a bolygó újranépesítésébe. Naná, én is pont ilyen világvégét vizionálok.

st3_1.jpgA Peter George Red Alert című regényén alapuló film csak első látásra lóg ki Kubrick rendezői életművéből. Bár sem előtte, sem pedig a Dr. Strangelove után nem volt jellemző rá az egyértelmű, idézőjelektől mentes humorizálás, alkotói világától korántsem idegen a közeg. A Mechanikus Narancs felgyorsított szexjelenete, brutalitásában is abszurd erőszak-ábrázolása, vagy az Acéllövedék Hartman őrmesterének monológjai egyaránt tartalmaznak komikus elemeket. Nála az egész emberi létezés egy rossz vicc, kellemetlen geg, nem mókás, inkább kínosan nevetséges. A nézőt gyakran feszélyezi éleslátása, a kíméletlenség, ahogy saját gyarlóságainkkal szembesít minket. Kubrick sohasem okít, nincsenek nevelői szándékai, egyszerűen a végletekig facsar létező, félelmetesen valódi, taszítóan emberi tulajdonságokat. Tökéletesen bevilágítja a borzalmak helyszíneit, precíz képkivágásokba rendezi a káoszt, amit gyakran szemére is vetnek kritikusai, mondván: elidegeníti közönségét, távolságot tart a befogadóktól, filmjeit inkább tisztelni lehet, szeretni nem. Az elidegenítés valóban eszköztárának szerves részét képezi, de nem nehezíti, inkább segíti a befogadást: a teátrális beállítások, a hétköznapi értelemben vett életszerűségtől elrugaszkodó, felfokozott színészi játék egy pillanatra sem feledtetik, hogy filmet nézünk, így műalkotásként tekinthetünk tablóira, fikcióként kezelhetjük legrettenetesebb látomásait is. A valóság soha nem lesz olyan esztétikus, szépen komponált és kidolgozott, mint egy Kubrick-film. És ezt vegyétek dicséretnek.

Pontosan ez az egyéni látásmód különbözteti meg a Dr. Stangelove-ot az olyan (egyébként kiváló) háborús szatíráktól, mint a Kelly hősei, vagy a 22-es csapdája. Itt nem a kiszolgáltatott kisember helyzetéből szemléljük az eseményeket, nem a magányos hős harcát látjuk a rendszer ellen, magát a rendszert figyelhetjük, ahogy minden más fölé tornyosul kérlelhetetlen, tohonya önteltségével. Kubrick nem engedi, hogy azonosuljunk valamelyik szereplőjével, nincs főhős, nincs kinek szorítani. Peter Sellers egyszerre három szerepben tündököl: a logikusan gondolkodó brit Mandrake ezredest, a kedves, de teljes mértékben inkompetens amerikai elnököt, valamint a sátáni, fizikailag és lelkileg egyaránt megnyomorított Strangelove-ot is ő alakítja, ami lehetetlenné teszi, hogy elválasszuk egymástól a karaktereket. Talán nem túlzás belelátni a szereptriplázásba egy egyszerű, de kétségtelenül helytálló mondanivalót: nem létezik tisztán jóindulatú, szimplán őrült, vagy velejéig romlott ember, az bennünk a legrosszabb, hogy kiismerhetetlenek vagyunk, mindegyikünk személyiségének legalább két, de inkább három (vagy több) oldala van. Embertársaink, akik az életünkre törnek, nem akarnak rosszat, csak fogalmuk sincs, miként kell jól cselekedni. Maguk a történések is nélkülözik a drámaiságot, a tragédia esélye fel sem merül, mivel elszenvedői olyannyira pitiáner és szánni való figurák, akiket gyűlölnünk, vagy sajnálnunk sem érdemes. Hogy Kubrick szerint ilyenek lennénk? Nem örülök neki, de nem is veszem sértésnek.

st2_1.jpgA szereplőgárda Sellers parádéján felül is tartogat meglepetéseket: az általában méltóságteljes, higgadt férfiakat alakító George C. Scott itt grimaszoló, szünet nélkül rágózó, vadul gesztikuláló eszement, túlpörgetett játékával (amire Kubrick állítólag komoly viták árán vette rá) csaknem ellopja a show-t. Sterling Hayden teljes komolysággal előadott eszmefuttatásai az emberi testnedvek fontosságáról (melyre a komcsiknak, mint nem-embereknek nincs szükségük) hátborzongatóan viccesek, de a mellékszerepekben is emlékezetes alakításokkal találkozhatunk, különösen a Guano(!) ezredest alakító Keenan Wynn, és az emblematikus cowboymutatványt prezentáló Slim Pickens kiemelkedőek. A belsőknél a dialógusokat nem szakítják meg gyors vágások, így néha olyan érzésünk lehet, mintha egy nagyon professzionális színházi közvetítést néznénk, ami, tekintetbe véve a kiváló színészi munkát, kifejezetten élvezetes.

Ha már abba a kínos helyzetbe kerültünk, hogy az életben maradásunk esélyeit meghatározó súlyos döntéseket arra nem feltétlenül alkalmas személyek hozzák meg, dőljünk nyugodtan hátra, nyissunk ki egy sört, és röhögjünk egy jót tragédiánkon. Egyre azonban feltétlenül ügyeljünk: a sör mindenképpen dobozos legyen, mert az a detonáció után kiváló herevédő-fedővé alakítható, és megóvja értékes testnedveinket a sugárfertőzéstől.

2013. október 25.

Frankenstein's Army

frarmy1.jpgA második világháborúban egy kis szovjet csapat egy titkos náci laboratóriumra bukkan, ahol Frankenstein őrülttudós unokája mechanikus rémkütyükkel felszerelt élőhalottakat gyárt. Ez egyrészt nagyjából egy tökéletesen geekmámorító háborús horror szinopszisa (szinte látom, ahogy csöpögnek a Wolfenstein-rajongók), másrészt egy figyelmeztetés a nyilvánvalóan gagyi, ostoba, mindenféle trendi posztmodern szarsággal, idézettel és popkult agyrémmel ész nélkül mixelt végeredményre. Mert az szinte kizárt, hogy egy ilyen film ténylegesen jó legyen. Ordít róla a túlságosan mély geekség, a minden áron coolságra törekvés, a kétségbeesett fanservice. Éppcsak nácizombik nincsenek benne, bár… attól függ, honnan nézzük. És valóban: a Frankenstein’s Army tényleg nem ténylegesen jó film. De mocskosul szórakoztató jófilm. Csordultig van gore-ral, impresszív maszkokkal, bábokkal, szovjet katonák harcolnak benne német cyborgokkal, és még üzenete is van. Bizisten.

A film egyértelműen kér tőlünk annyi jóindulatot, hogy felejtsük el az olyan, csak útban lévő bohóságokat, mint a történet és a karakterek. A Frankenstein’s Army jámbor narratív megoldásai egyetlen tankönyvbe sem fognak bekerülni, szereplői arcához nem jellemvonásokat vagy neveket kapcsolsz, hanem azt, hogy mijét tépik le, ki és ketté – ami azt illeti, a film leggyengébb részeit az expozíció és az élő karakterek közti szövegelések teszik ki. Senkit nem érdekelnek. Bár a batárnagy lólábbal kilógó found footage gimmick tipikus problematikájának (faszér’ filmezel még mindig, te idióta?!) egészen röhejes végletekig fokozását legalább meglepően ügyesen kimagyarázzák egy kis top secret komcsi fanatizmussal. Hogy az in-story kamerázás időnként a bizonytalan rendezői kéz leplezésének szándékától szaglik, hát istenem – itt még mindig Kinemszarjale földjén vagyunk.

Amint feltűnnek az első mechanikus, kés- és sarlókezű, harapósmaszk- és propellerfejű rémek, a halott film életre kel (pun intended). A Frankenstein’s Army erényeinek nagyja a designban, a kosztümökben, a bábokban és a helyszínekben rejlik, és persze erre lehet fintorogni, csak azért csendben megjegyezném, hogy évente milliók nyáladzanak a moziszékekben hasonlóan tartalmatlan külsőségekre. Nade. Itt most nem CGI van, hanem praktikus effektek, amik pofátlanul szórakoztató lények egész sorát keltik életre, nem is beszélve a steampunkos atmoszféráról, és engem ez jobban lázba hoz, mint a hatodik ledőlő toronyház, tessék nyugodtan perelni miatta.

frarmy3.jpgA Frankenstein’s Army egyébként relatíve komoly film (mármint komolyan veszi a saját agylövését) – szerencsére nem akar okoskodó műfaji öntudatossággal kacsintgatni a nézőre, sikerül posztmodern metabullshitet mellőzve elmesélnie vékonyka történetét, és az említett erények mellett (meg az említett hátrányok ellenére) pont önmagának ettől az őszinte felvállalásától válik élvezetessé. Azért persze humor van, de az általában Frankenkstein néhány teremtményének designjában nyilvánul meg (ami nem kis tervezői leleményességről árulkodik), nameg az őrülten, félvállról odavetett politikai szatírában (avagy kapja be minden ideológia, a kommunizmustól a fasizmuson át a kapitalizmusig – ha meg mind bekapta, akkor jöhet utána maga az ember, az ő szájába is befér).

A film költségvetéséről egész pontosan annyit lehet tudni, hogy nagyon alacsony volt, meg még annyit, hogy kb. az egész az effektekbe és díszletekbe ment, állítólag még matracokra sem volt pénz, amire a színészek az akciójelenetekben vetődhettek/eshettek. Vérükért és zúzódásaikért cserébe a film kurvajól néz ki – akárhány centbe került, mindegyik meglátszik rajta. Felejtsétek el a Sharknado-féle dügunalmas, duplanullás, túlhype-olt asylumos és egyéb szarokat – ilyen egy igazi low budget guilty pleasure.

2013. október 18.

Geexkomix 66.

avendlesswar.jpgAvengers: Endless Wartime

Történet: Warren Ellis
Rajz: Mike McKone
Marvel Comics

A Marvel egyik legutóbbi ötlete, hogy önálló sztorikat elmesélő eredeti graphic noveleket dobjon piacra, nagyszerűen hangzik, az pedig külön örömteli volt, hogy az első ilyen kötet megírására Warren Ellist kérték fel, aki két évvel ezelőtt olyan remek munkát végzett a Secret Avengersszel, hogy azóta is emlegetjük a kollégákkal. Annál illúziórombolóbb a végeredmény: az Avengers: Endless Wartime, noha nem nélkülöz érdekes, és egy-két ritka esetben akár jól kivitelezett ötleteket, egy túl hosszú, túl sok felesleges dumával, túl lapos akciókkal, túl buta háborúelleneses és (amerikai) politikakritikával, illetve totálisan elírt karakterekkel teli történet. A cselekmény Amerika Kapitány és Thor múltját kapcsolja össze, és vezeti a címszereplő hőscsapatot egy mesterséges szörnysereg ellen, amit ősi lények és modern technológiák ötvözetével… a S.H.I.E.L.D. hozott létre. A Kapitány karakterét jól elkapja Ellis, az időből kizökkent ember koncepciója szépen végigvonul a sztorin, beépülve annak fő fordulataiba és mondanivalójába, végig egy azt a kényelmetlen gondolatot lebegtetve, hogy – amint a cím is jelzi – a háború az egyetlen, ami mindig megmarad, és a harc soha nem ér véget. Van még egy-két jópofa, bár nem különösebben kifejtett ötlet (mint hogy a S.H.I.E.L.D. próbál előrukkolni valamivel, hogy ne kelljen folyton a hősökre hagyatkoznia), és a szokásos ellises témák (archeológia + sci-fi), de az összhatást túl sok baromság rombolja ahhoz, hogy ezek összeálljanak egy szórakoztató egésszé. A karakterek kapcsolatrendszerét illetően Ellis jól láthatóan valami olyasmit próbált összehozni, amit Joss Whedon a Bosszúállókban. De Ellis nem Whedon: az utóbbira jellemző frappáns, oda-vissza pattogó, csipkelődő-kakaskodó megjegyzések nála nem működnek, főleg, hogy brutális túlzásba viszi őket. Ezek a hősök nemhogy nem barátok, de minden szavukból az érződik, hogy legszívesebben a szart is kivernék egymásból (ennek néha hangot is adnak – ennyire visszafogottak a dialógusok). Sólyomszem megalázó poénkodások folytonos céltáblája, egy gramm tisztelet nem érez iránta senki, Vasembert, mint a vigyorgó, arrogáns, milliomos seggfejet mindenki megveti, és Rozsomákot is csak egy becstelen, gyilkos bestiának tartják a többiek (Natasha, akivel évtizedek óta barátok, egy random, teljesen nyugodt társalgás alkalmával konkrétan és minden vicc nélkül „ostoba állatnak” titulálja). Szóval ez egy kicsit sok. Még akkor is az lenne, ha a sztori teljes mértékben önmagában létezne, a saját univerzumában, de nem, számtalan utalás teszi egyértelművé, hogy szerves része a Marvel képregényes kontinuitásának. Kegyelemdöfésként, Mike McKone rajzai teljesen laposak – karaktereinek arcai elnagyoltak és a legkritikusabb szituációkban is unalmas kifejezés ül rajtuk, az akcióiból pedig kínosan hiányzik az az eposziság, amire Ellis törekszik. Nem egy jó kezdet a kiadó új graphic novel szériájához. (Rusznyák Csaba)


avendlesswarint.jpg

Batman: Black & White #2

Történet: Dan Didio, Rafael Grampá, Rafael Albuquerque, Jeff Lemire, Michael Uslan
Rajz: J.G. Jones, Rafael Grampá, Rafael Albuquerque, Alex Nino, Dave Bullock
Kiadó: DC Comics

batmanbw02.jpgEzt rövidre fogom, mert teljesen önző módon az öt sztori egyike miatt akartam csak írni az újraindított Batman-antológia második számáról. Az pedig a Silent Knight… Unholy Knight! Abszolút orgazmus volt olvasni, rég nem szórakoztam ilyen jól egy ilyen rövid (nyolc oldalas) képregényen. Michael Uslan egy pofátlanul mesteri stílusgyakorlattal áll elő: a sztorit némafilmes formában prezentálja, illően színpadias gesztusokkal, eltúlzott mimikákkal, Dave Bullock (Darwyn Cooke stílusára emlékeztető) gyönyörű, expresszionista rajzaival, és a dialógusok TERMÉSZETESEN panelek közti szövegkártyákon jelennek meg. Bullocknak nyilván nagy szerepe van abban, hogy a dolog működik, az a képkocka pl., amin a főhős Batman-árnyékot vetve rohan le a lépcsőn a denevérbarlangba, mögötte Alfreddal, fölötte repkedő denevérekkel, fantasztikus – de az egész oldal az (ld. lent), sőt, az egész comic, úgy, ahogy van. Uslan számos nagyon finom, okos dolgot visz a sztoriba, hogy ne csak a koncepció és a képi világ miatt kelljen örülni. Pl.: ahogy a korszak ponyváihoz illőn, afféle rémalakként mutatja be Batmant (vagyis: The Bat-Mant), ahogy ügyes párhuzamot von a hős és a gazember közt (szülőgyilkosság), ahogy még a címnek is nagyon frappáns értelme, jelentése van, és ahogy a narrációval játszik (ezt nem lövöm le). A Silent Knigt… Unholy Knight! egy minden részletében tökéletes, jól átgondolt stílusgyakorlat. Igazi ínyencség. A többiről csak távirati stílusban: a Manbat Out of Hell egy Man-Bat sztori egy ügyes csavarral és egy nagyon ostoba, karakteridegen momentummal, az Into the Cricle egy ravasz „jokeres” poén Rafael Grampától, az A Place in Between egy szépen megrajzolt „túlvilági” utazás könnyen kikövetkeztethető csattanóval, a Winter’s End pedig egy átlagos, gyerekkori emlékekkel tűzdelt havas bunyójelenet. (Rusznyák Csaba)

batmanbw02int.jpg

Brain Boy #1

Történet: Fred Van Lente
Rajz: R. B. Silva
Dark Horse Comics

Brain Boy 001-001.jpgA képregényes hőskorból előásott és rebootolt hősök a legtöbb esetben rosszul és csak ritkán jól sülnek el (itt rád nézek, The Twelve, de ugyebár Straczynski kezében szinte minden arannyá válik, kivéve talán Pókember), ám a Dark Horse jó lóra (sic!) tett, amikor Van Lentét bízta meg az ötvenes években aranykorát élő Dell Comics fura hősének modernizálásával. Fura, hiszen hidegháborús, gondolatával is ölni képes James Bondnak indult, aztán lassan betagozódott a pulp szuperhősök sorába, szokásosan klisés eredetsztorival, majd hamarosan már telepatikus T-Rexekkel és világuralomra törő időutazókkal akasztott tengelyt az amerikai titkosszolgálat megbízásából. Utóbbi szál (már a kémzsáner) feltámasztására vállalkozott az új alkotógárda, hiszen az adott keretek között realisztikusan nyúltak a témához: Brain Boy (mindenki így hívja, maradjunk is ennél) egy intellektuális felsőbbrendűségének teljes tudatában lévő igazi seggfej, aki nem kirekesztettsége és meg nem értettsége miatt állandó depresszióban senyvedő kliséhalom, hanem inkább a képességeit teljes mértékben, erkölcsi gátlások nélkül kihasználó rohadék, akit szerződéses külsősként (emlékszünk még a Halálcsillagon dolgozó szerződéses vállalkozókra a Shop Stopból?) kölcsönöz az Albright Industries az amerikai nemzetvédelmiseknek. Kémthrillerről lévén szó, hősünket már az első számban megkörnyékezi egy 1.0-ás, régivágású CIA-s, hogy épp aktuális ügyfelének gondolataiból szerezzen neki információt, cserébe a szülei igazi halálának körülményeit tartalmazó aktáért. Az ismeretlen izgalma felcsigázza az egyébként nehezen meglephető Brain Boyt, de természetesen csakhamar telepata orgyilkosokkal és mentális trükkök tárházával rendelkező ügynökökkel kerül szembe. A felütés igazán megnyerő, de aki teheti, szerezze be a most indult sorozat 0. számát, amit a Dark Horse Presentsben közöltek le, mert az egyrészes, önálló történetként sokkal jobban bemutatja a témában rejlő lehetőségeket, mint az első füzetben megkezdett háromrészes sztoriszál. (Nagy Krisztián)

Brain Boy 001-007-horz.jpg

Hit #2

Történet: Bryce Carlson
Rajz: Vanesa R. Del Rey
Kiadó: Boom! Studios

hit02.jpgValami ilyesféle élményt vártam volna az idén mozikba került Gengszterosztagtól. Aki kicsit is ismer, akár csak így, cikkek alapján, az tudja, hogy megveszekedett rajongója vagyok a ’40-es, ’50-es évekbeli Amerika noir atmoszférájának, szóval ahhoz, hogy egy ebben a hardboiled atmoszférában nyakig merülő filmet ne tudjak élvezni, valamit nagyon el kell baszniuk az alkotóknak. Kb. úgy, mint a Gengszterosztag esetében. De most itt a Hit című négyrészes minisorozat, aminek némileg még a felállása is hasonló. Jelesül, egy elit rendőrségi különítményről szól, aminek 1955 bűnben fuldokló Los Angelesében az a dolga, hogy a bürokratikus és törvényi akadályokat, terheket figyelembe nem véve takarítsa el a mocskot a város utcáiról, kerül, amibe kerül (ez a gengszterosztag egyébként tényleg létezett – bájos kis idők voltak azok). Slater nyomozó teszi is a dolgát derekasan, mígnem rejtélyes gyilkosságok történnek (köztük egy kollégájáé, akit ugyan nem szívelt, de hát azért mégis, ilyet nem lehet hagyni), és beállít hozzá egy régi, menekülőben lévő szerelme is – egy igazi femme fatale, szőkén és pisztollyal, ahogy kell. Bryce Carlson neve még egy kis guglizás után sem mond nekem semmit – régóta a Boom! szerkesztője, és írogatott már egy-két licenszelt képregénybe (Adventure Time, Wall-E – ennél különbözőbb animációs filmeket elképzelni is nehéz), de a Hit tűnik az első igazán saját munkájának. Remélem, még sok ilyenre számíthatunk tőle: a bűnös-fülledt-veszélyes nagyvárosi atmoszférát vágni lehetne (Vanesa R. Del Reynek a stilizálás és a realizmus nehezen megközelíthető határmezsgyéjében elhelyezkedő képei is nagyszerűek – a színek szerencsére visszafogottak, sőt, szépen retrósak), az erőszak és a szex minden oldalon felüti a fejét, a történetmesélés lendületes, zökkenőmentes, rutinos, a sztori baromi élvezetes, a dialógusok elevenek. És még csak véletlenül sem mesterkélt (na jó, elvétve akad egy-két narrációs mondat, amivel kicsit elfut a ló), jut benne hely némi könnyedségnek és humornak is. Eddig ez az év egyik nagy, abszolút a semmiből jött meglepetése. (Rusznyák Csaba)

hit02int.jpg

Marvel Knights: Spider-Man #1

Történet: Matt Kindt
Rajz: Marco Rudy
Marvel Comics

Marvel Knights - Spider-Man (2013-) 001-000.jpgVégre egy újabb Pókember sorozat (még ha limitált, ötrészes is), amit érdemes lesz követni a Superior Spider-Man és az Ultimate Comics Spider-Man mellett! Nagy szerencsénkre a Marvel Knights égisze alatt játszódó Pókfej sztori kívül esik a rendszerint fojtogató és böszme több évtizednyi kontinuitáson, és a jó öreg Peter Parkert találjuk a hálómintás kezeslábas alatt, aki a szokásos problémáin felül (elzárták az albérletben a gázt, mert elmaradt a rezsivel, emlékszünk még ezekre?), most 99 újabbal kénytelen szembenézni. Pontosan ennyi ismert vagy kevésbé ismert Pókember-ellenséggel kell megküzdenie ugyanis valamilyen bódító szer hatása alatt, az Arcade és annak titokzatos megbízója által megszervezett helyszíneken. Rossz (?) szokásommal ellentétben ezúttal nem húzom a számat, hogy a sztori és a vizuális világ egyensúlyában jócskán a zseniális Marco Rudy (aki legutoljára a DC Swamp Thing rebootjában remekelt) formabontó panelelrendezései és menet közbeni stílusváltásai kerekednek felül. Erre találták ki a képregényt, szürreális, nehezen követhető, szemgyönyörködtető képek sorozata követi egymást, majd ez a sorrend felborul, tekergőzik, spirálba csavarodik, gondolkodásra késztet, bakugrásokkal halad előre. Egyelőre a történetből nem sokat fednek fel előttünk, a vizuális orgia pedig bőven kárpótol, amíg az orrunknál vezetnek minket. Az első rész alapján ebből még sok minden kisülhet, mindenesetre ezúttal az a ritka konstelláció állt össze, amiben a rajzoló megvett kilóra. (Nagy Krisztián)

Marvel Knights - Spider-Man (2013-) 001-002-horz.jpg

Uber #6

Történet: Kieron Gillen
Rajz: Caanan White
Kiadó: Avatar Press

uber06.jpgA klasszikus szuperhőstémára írt modern/gátlások nélküli/szatirikus/stb-stb. variációk mára épp olyan unalmasak, mint maga a klasszikus szuperhőstéma. Gyanítom, hogy a jelmezes héroszokkal kapcsolatban már semmilyen szempontból nem lehet újat mutatni, ennek ellenére minden hónapban indul legalább egy-két új sorozat, ami kétségbeesetten más akar lenni, mint a többi, ami valami új fogást próbál találni a zsáneren (ld.: Sex, Sidekick, Buzkill, és a sor folytatható). Ez egyeseknek sikerül, másoknak nem, de már rég ott tartok, hogy egy ilyen széria sztorileírása alapból hidegen hagy, rosszabb esetben irritál, függetlenül attól, hogy jó lesz a képregény vagy sem – ez a dömping eredménye. Drága képregényíró gyermekeim, a nagy kérdés nem az, hogy sok évtizedes toposzokba tudtok-e új csavart vinni, hanem az, hogy tudtok-e történetet mesélni. Ha tudtok, akkor az ezredik „szuperhős leveri a Times Square-en a szupergonoszt” sztorit is élvezni fogom. Ha nem, akkor a legforradalmibb ötletetekkel is kitörölhetitek. Kieron Gillennek nincs forradalmi ötlete, viszont (többnyire) tud történetet mesélni. Az Uberben a németek az utolsó pillanatban fordítják meg a második világháborúbeli esélyeiket: Hitler szó szerint úgy húzza vissza a szájából a méregkapszulát a bunkerében, a körülvett/letarolt Berlinben, mikor hírt kap arról, hogy a „wunderwaffe” program sikerrel járt. Avagy a Harmadik Birodalom éppen szuperkatonákkal aprítja a várost ostromló szovjet csapatokat. Egy brit kémnő megszerzi és kijuttatja Németországból a rejtélyes (földönkívüli) eredetű „übermensch” receptet – 1945-öt írunk, kezdődhet a háború új szakasza: fegyverkezési verseny supermanekkel. A hatodik szám az első, ami Európából a csendes óceáni hadszíntérre röpteti a cselekményt, merthogy a japánoknak is megvannak a maguk szuperkatonái. Ha a kamikázék miatt még nem fájna eléggé a jenkik feje, most még ráadásul nagydarab, megállíthatatlan, golyóálló embermonstrumok marcangolják őket a csatatéren. Gillen meglepően hatásos, száraz narrációval meséli a sztorit, ami a történelmi hitelesség álcájával, jövő-menő karakterek dokumentumkönyvszerű kezelésével mutatja be az új fordulatot vett háború egészét (és emeli a képregényt a tipikus náci-exploitation szintje felé) – a szuperkatonák, a vezetők, a kémek és az egyszerű bakák szempontjából egyaránt kapunk ízelítőt, de a lényeg a teljes kép. Az Uber eposzi, lendületes szuperháborús comic, ami sokkal nyersebb, illúziómentesebb, és sokkal ügyesebben tartja fenn a realisztikusság illúzióját, mint azt felületes belelapozás után hinnénk. Mert felületes belelapozásra természetesen a tipikus avatoros excessen akad meg a szemünk először: Caanan White képei egészen szépek, dinamikusak, és tele vannak mindenféle brutális módon, vér- és bélspricceléssel szanaszétszakadó/robbanó emberi testekkel. Ahogy azt kell. (Rusznyák Csaba)

uber06int.jpg

2013. július 1.

Lőrinczy Judit: Ingókövek

Ingokövek.jpgTalálós kérdés: mit kapunk, ha a második világháború sújtotta Sztálingrádot beoltjuk egy kis Silent Hillel és Ryan közlegény megmentésével? Az év eddigi legjobb könyvélményét! Az Ad Astra kiadó új gyöngyszemmel gazdagította geekszívet megdobogtató palettáját, mi pedig rendkívül hálásak lehetünk Lőrinczy Judit első nagyregényének gondozásáért. Kábé tíz évvel ezelőtt volt egy jókora II. VH-s hullám, boldog-boldogtalan a nagy világégés könyvtárakat megtöltő eseményeit igyekezett minél inkább testközelből visszaadni. Ennek lecsendesedésével kuriózumként hat az Ingókövek, ám értékéhez hozzáad, hogy az akkori dömping idején is igencsak kimagasló helyen emlegettük volna.

Lőrinczy Judit nevét érdemes lesz megjegyezni. Az elmúlt pár év során illusztris médiumokban (Avana, RPG.hu, SFmag.hu, Delta Vision, Galaktika) megjelent számos novella szülőanyjaként az Ingókövekkel egy szép írói karrier egyik mérföldkövét helyezte le. Regénye emlékmű a világháborúban elesett, testileg és lelkileg megnyomorított, elhurcolt, kivégzett és elfeledett embereknek, ám ennél sokkal több is: szédületesen hiteles megfestése egy brutálisan embertelen korszaknak, pártatlan szemszögből, a különböző nézőpontok egymás mellé illesztésével, az emberi sorsok előtérbe helyezésével. Az írónő a dokumentarista stílus fundamentumára biztos kezekkel rakosgatja a líraiság építőköveit, olyan ügyesen, hogy a száraz valóság betonszürke háttere, a háború sújtotta város láthatatlanul kel életre a lapokon, átvitt és – a regény valóságában – szó szerinti értelemben is.

A romokká bombázott Sztálingrád a remek hangulatfestésnek köszönhetően pengeélesen rajzolódik ki képzeletünkben, a címbéli ingókövek és az épületek maradványai közti párhuzam pedig egyáltalán nem a véletlen műve, többszörös jelentéstartalma még a regény végére is tartogat meglepetést. Habár maga a csata kimenetele, s így az akkori események sodra mindenki számára ismert, ez csupán díszlet, ami előtt hús-vér karakterek igyekeznek túlélni a fizikai, szellemi és lelki rombolás ide-oda csapongó hullámait. Kezdetben a fókusz rájuk összpontosul, apránként megismerjük őket, kik ők és, mit hoztak magukkal Sztálingrádba. A magányos német mesterlövész a Wehrmacht igazi fogaskereke, egy kiüresedett gyilkológép, aki számára megváltás a romok közt bújkálva vadászni értékes zsákmányára. A családi emlékeibe menekülő, érzelmeivel harcot vívó német hadnagy a dicsőséges náci hadjárat irtózatos bűneire ráeszmélve a regény morális iránytűje. A kényszerből harcoló fiatal orosz munkás ifjonti ártatlansága és alázata okán minden szempontból igazi túlélővé avanzsál, emberségét nem képes kikezdeni a háború sem. Az orosz pilótanő pedig tenni akarásával nem csak a férfiak nőkért vívott háborújába csöppen bele, hanem egy egészen más síkon folyó, más tétért zajló küzdelem sarokköve lesz.

Az érzékletesen megírt szereplők, akárcsak a hadmozdulatok, folyamatos változáson esnek át – a regény kezdetén a városon kívülről indulunk, a közeledő német csapatok részeseként, majd ahogy belépünk Sztálingrádba, és egyre mélyebbre haladunk, úgy hatalmasodik el az őrület. Újabb párhuzam: a tisztán háborús dráma apró lépésekkel vonul be a misztikum, a mágikus realizmus, és ugyanakkor a város sajátos, megkergült világába. Ennek jelenléte sosem túlzott, sőt, remek érzékkel adagolt, éppen annyira hangsúlyos, hogy végig fenntartsa bennünk az érdeklődést: mi a fene lehet Sztálingrád másik csatája? A városnak valóban lelke lenne, és az őt ért pusztítás csupán büntetés? Vagy a szereplőink szemén keresztül feltáruló események pusztán a babonás félelem szűrője miatt kapnak másodlagos jelentést?

Olyan jól eltalált ritmusban kapjuk az újabb és újabb információkat, hogy akárcsak a város a szereplőit, a regény szépen lassan csapdába ejt, és nincs menekvés. Annyi sok-sok apróság dobja fel az egyébként is érdekfeszítő sztorit, hogy hirtelen kedvem lenne újra elolvasni: utalások háborús művekre, valós személyekre, kikacsintások a fiktív irodalom más területeire. Hiába szürke a díszlet, az csak még hangsúlyosabbá teszi a színes karaktereket, ám egyszersmind komor, baljóslatú atmoszférát teremt. A számtalan kettősség és párhuzam példásan bújik meg a brutális valóság álcája mögött, éterien megfoghatatlan a szereplők és az olvasó számára is. Ez a kevert légkör mégsem idegen, sőt, ellenkezőleg: ismerős és elfogadható, már-már természetes valahol.

Az Ingókövek alapos és hiteles mementója a Sztálingrádi csatának (nem kevés kutatómunka előzte meg papírra vetését), emellett elborzaszt, elgondolkodtat és felemel. Letehetetlen, remekül megírt – és még csak megkockáztatnom sem kell a következő jelzőt – szépirodalmi mű. Kívánom, hogy nagyon sok nyelvre fordítsák le, hiszen témája és mondanivalója egyetemes, a nemzetközi könyvpiacon pedig van még mit teljesítenünk. Na meg úgy, de úgy megnéznék belőle egy frankó filmváltozatot!

2013. június 21.

GEEXKOMIX 61.

Amala’s Blade #2

Történet: Steve Horton
Rajz: Michael Dyalinas
Dark Horse

prv16280_cov.jpgA Dark Horse Presents antológia számos azóta kultsorozattá váló címet indított útjára (nem is kell különösen messzire mennünk, hiszen a Hellboy és a Sin City nevek még a kevésbé geek földi halandók számára is ismerősek), mi pedig ezúttal egy új fantasy sorozatot veszünk tüzetesebben szemügyre, ami ugyancsak ott debütált, hogy aztán egy négy részes miniben teljesedjen ki. Sem Horton, sem Dyalinas nem túl ismert még a képregényes berkekben, ezért okozott akkora meglepetést, hogy a DHP-ben felskiccelt, kis fókuszú, teljes egészében egy kalózhajón játszódó sztori ekkora sikert aratott. Az egyáltalán nem tipikus női főhős, a rendkívül jól megkoreografált harci jelenetek, az Amala és meggyilkolt áldozatainak árnyai közötti kapcsolat és az ügyesen csöpögtetett steampunk elemek hatására az olvasók többet akartak. A Dark Horse által felkarolt címben így hát kinyílik a világ: első blikkre ordas klisékbe botlunk, hiszen Naamaron világán két Birodalom néz farkasszemet egymással egy törékeny béke által fenntartott senkiföldje két oldaláról, a Módosítók (Modifiers) és a Megtisztítók (Purifiers), melyekben a mostanában olyan divatos steampunk és a biopunk egyáltalán nem kendőzött képviselőire lelhetünk, az egyik tábor ugyanis katódcsöves kiberverekkel tömi tele magát, míg a másik gőzzel hajtott járműveket és fegyvereket vet be ellenségei ellen. Nem kell persze megijedni, hiszen a sikert sikerre halmozó Saga is hasonlóan elcsépelt (mágikus birodalom versus science-fiction világ) elemekből épített fel egy teljesen eredeti ötletekkel teletűzdelt történetet és a szerzők itt sem okoznak csalódást. Horton saját bevallása szerint főhősünket a dalai láma ihlette, ami annak a ténynek a fényében különösen meglepő, hogy ő a két Birodalom leghalálosabb (de messze nem sebezhetetlen) orgyilkosa, akinek olyan jövendölés nyomja a vállát, amelyből természetesen legkevésbé sem kér (Hellboy, itt rád nézek). Az első füzetben in medias res csöppenünk az események sűrűjébe, majd egy majdnem félresikerült munka és egy leégett fogadó után apránként adagolva megtudjuk milyen sajátos kapcsolat van Amala és az őt kísér(t)ő szellemek között, miért kap öngyilkos küldetést a megbízójától, milyen sors elől menekül pontosan és hogyan bukkan egy olyan titokra, amelynek kiderülésétől függ, hogy az elkövetkezendő napokban újra polgárháború söpör-e végig az ideiglenes béke oltalmában élő kontinensen. A rajzfilmszerű stílus nagyszerűen jeleníti meg a humort és a vérontást, valamint az ötletes gőz- és biopunk elemeket, a sztori pedig egy pillanatra sem ül le, egyszóval vétek lenne kihagyni ezt a csemegét a (többé-kevésbé) fantasy zsáner amúgy is sajnálatosan szegényes palettájáról.
(Nagy Krisztián)

Breath Of Bones: A Tale of the Golem #1

Történet: Steve Niles és Matt Santoro
Rajz: Dave Wachter
Dark Horse

Breath-of-Bones_A-Tale-of-the-Golem1.jpgA zsidó folklór hírhedt agyagzombiját, vagyis a Gólemet ráküldeni a nácikra akkora high concept, hogy nem is értem, eddig miért nem lett még a téma feldobva filmen, vagy legalábbis képregényben, én legalábbis nem emlékszem ilyenre. Most viszont Steve Niles és írótársa úgy tűnik, végre beteljesíti ezt a geekálmot is. Mondjuk Niles megítélése részemről legalábbis hullámzó. Alapvetően szeretem, mert tud ő nagyszerű dolgokat, ha akar, de néha meg annyira összecsapottra, fájóan középszerűre rontja az egyébként jó ötleteit, hogy olyankor legszívesebben valagba rúgnám. Majd meglátjuk, egyelőre azonban kellemes meglepetés ez a füzet. 
1944-ben már hírek szállingóznak a rádióból, hogy a szövetséges erők úton vannak, de a Noah nevű kisfiút ez nem nyugtatja meg, mert apja, a falu többi harcképes férfiújával együtt elindult a frontra. Nem sokkal ezután a falu határában lezuhan egy brit gép, és a sérült pilótát a lakosok Noah nagyapjának műhelyében rejtik el. A pilóta és az öreg is tudja, hogy a fritzek hamarosan jönni fognak, és nincs sok esélyük szembeszállni velük. A nagypapónak azonban a birtokában van egy bizonyos ereklye, amit most szeretne továbbadni a kisunokának, és ami talán esélyt jelenthet a túlélésre. A Breath Of Bones: A Tale of the Golem egy háromrészes minisorozat lesz, és pont ezen vagyok kicsit megakadva. Az első szám ugyanis egy rendkívül jól sikerült felütés, viszont elég gyorsan elolvasható, és a Gólem igazából még semmilyen szerepet nem kapott benne, csak az utolsó oldalon vezetődik fel valamelyest, én meg aggódok, hogy ha ilyen dinamikával bírnak a folytatások is, akkor a hátralévő két rész csak egy szimpla nácitaposó zúzdára lesz majd elég, aminél azért többet várnék el. De nem akarok feleslegesen károgni, ez csak az én gyanúm, mindenesetre roppant kíváncsi vagyok a folytatásra. És nem csak az eddig kimondottan kellemes sztori várható menete miatt, hanem Dave Wachter zseniális szürkeárnyalatos rajzait is szeretném tovább bámulni, mert csak az ő munkája legalább két plusz pontot érne, ha osztályoznánk. Ezt a szépen, aprólékosan kidolgozott, hangulatos stílust, bár nagyon élvezem itt is, de komolyabb, tartalmasabb, valóságszagúbb történeteket kínáló GN-ekben még inkább el tudnám képzelni.
A Tale Of The Golem tehát egy látványos és izgalmas mininek ígérkezik, csak könyörgöm, ne legyen összecsapva!  Itt egyébként egy garantáltan kedvcsináló trailer a képregényhez, bár inkább csak magához a sztorihoz.
(Chavez)

Five Ghosts: The Haunting of Fabian Gray #3

Történet: Frank J. Barbiere
Rajz: Chris Mooneyham
Image Comics

Five Ghosts - The Haunting of Fabian Gray 3.jpgManapság óriási divat lett a képregényiparban a ponyva, aminek persze örülünk, mert összességében jól sülnek el az ilyen dolgok, de ha őszinték akarunk lenni, akkor ezek is csak olyanok, mint pár éve a neo-exploitation filmek voltak. Sem a feltámasztott egykori pulp-hősök, sem pedig a retró stílusában fogant újak nem idézik meg igazán hitelesen ezeknek a régi idők filléres olvasmányainak az elbűvölő naivitását. Sok pulp-revival cím csak külsőségekben hozza a retrót, de maga a történet már nagyon is 21.századi stílusban íródik, a kor elvárásainak megfelelve, és csak ritkán van meg az olvasóban az instant, eldobható csomagolásba burkolt kaland élménye, hangulata. Az öt részesre tervezett Five Ghost viszont végre igazi, hamisítatlan ponyva-ekszperienszt kínál.
Frank J. Barbiere, és remekül kiválasztott rajzoló partnere, Chris Mooneyham ugyanis nem mást csinálnak, mint a régimódi fantasztikus kaland-képregények dramaturgiai és vizuális stílusában egy már a banalitást súroló, egyszerű sztorivezetésű, elképesztően dinamikus, alapvetően klisékből dolgozó, de pont ezek miatt baromira szórakoztató ponyva-képregényt, amiben akció akciót ér, amiben a karakterek a legcsekélyebb mértékben vannak csak kidolgozva, és amiben nincsenek fárasztó, a sztorit lassító felesleges közjátékok, hosszú szöveges részek vagy semmitmondó, unalmas narrációk, csak pont annyi duma, ami a sztori előrelendítéséhez szükséges. És pont ettől lesznek ezek a füzetek olyanok, mint a korai 10 centes kalandok (legyen szó képregényről vagy novellákról), amiket az ember nem a szövevényes történet vagy a mélyebb tartalom, hanem pusztán a gyors lefolyású, rövid ideig tartó, és szellemileg sem túl megterhelő szórakozás élményéért olvas szívesen és rendszeresen, mondjuk a vonatra várva, vagy egy fárasztó nap végén a fotelben. De persze nem csak bevált elemeket pakoltak egymásra a szerzők, a hozzáadott érték is magas, aminek köszönhetően mégsem lett a végeredmény olyan megmosolyogtatóan és fárasztóan bugyuta, mint mai szemmel nézve azok a bizonyos korai történetek. Az alapsztori egy a 30-as években játszódó fantasztikus és klasszikus irodalmi elemekkel ötvözött Indiana Jones-típusú kaland, amiben Fabian Gray, egy különleges képességekkel rendelkező kalandor egy varázserejű kő nyomába ered a társával. Fabian különlegessége abban áll, hogy időnként az öt benne lakozó szellem speciális képességét hívhatja elő, hogy segítségére legyen. (Ennek eredetéről csak egy mondatos ismertetést kapunk a címlapon, semmi többet.) Ezek a szellemek egytől-egyig jól ismert, ám a képregényben néven nem nevezett irodalmi alakok. Konkrétan: egy íjász (Robin Hood), egy varázsló (Merlin), egy detektív (Sherlock), egy szamuráj (Musashi) és egy vámpír (találd ki!). Fabianen kívül persze gonosz nácik és sötét démoni erők is munkálkodnak vele párhuzamosan, nyilvánvalóan ártó szándékkal, de többet nem is akarok lelőni, szerintem így is kellően érdekessé tettem már a koncepciót. Mooneyham kiváló rajzai is pont olyanok, mint a történet. Nincsenek túlbonyolítva, könnyedek, lazák, látványosak, mozgalmasak, az élénk színezés és a régi idők képregényeit idéző címfeliratok pedig egyszerre hozzák a retró/vintage hatást és a modern, divatos pop-art stílust. Bocs, hogy most az aktuális rész helyett inkább általánosságban (és sokat) beszéltem a sorozatról, de fontosnak éreztem felhívni rá a figyelmet. A Five Ghost, ha nem is valami mély, de egy üdítően kellemes kis időtöltő olvasmány, ami remélem, nem ér véget majd az ötödik rész után. Egyetértek az egyik kritikus véleményével, miszerint valami ilyesmiről kellene szólnia a képregényeknek manapság is.
(Chavez)

Snapshot #4

Történet: Andy Diggle
Rajz: Jock
Image Comics

Snapshot 004-000.jpgA képregényiparban a szerelemgyerek sikerre van ítélve (a kétkedőknek elég csak fellapozni a Mesmo Delivery-t), ám ha a boldog apuka évekig a 2000AD szerkesztője volt, dolgozott a DC-nek és a Marvel-nek is, ráadásul olyan munkák kerültek ki a keze közül, mint a The Losers, Swamp Thing, Hellblazer, Thunderbolts, Daredevil és a személyes kedvenceim közé tartozó, Leinil Yu-val elkövetett Silent Dragon, akkor minden szerkesztő üdvözült mosollyal az ajkán tapsikolva szórná a kiadásra szánt bankókat a lába elé. A hivatalos munkák közötti szünetekben nyolc évig készülő sorozat a Judge Dredd Megazine-ban debütált, mielőtt a jenkiknek is bemutatkozott volna egy zömök, négyrészesre összerántott minisorozatban (a britek nem csak tévésorozatoknál, hanem a képregényekben is jobban szeretik a feszesebb és rövidebb formátumot, amit én személy szerint meglehetősen üdvözítőnek találok). Hősünk, Jake Dobson, aki viszonylag kényelmes életet él a képregényboltját vezetgetve, egy nap okostelefont talál a parkban, ami fenekestül felfordítja az addig középszerű és nyugalmas életét: fotókat talál rajta, amin gondosan homlokon lőtt férfi látható, levágott kisujjal. A titokzatos telefonon hamarosan jelentkezik egy gyilkossági nyomozó, aki persze nem az, akinek mondja magát és a hangtompítóval felszerelt szájzár elől csak az utolsó pillanatban sikerül megmenekülni. A rendőrségen természetesen nem hisznek neki, ráadásul a képeken szereplő és szemmel láthatóan nagyon is élő halott besétál az őrsre, hogy visszakérje a telefonját. Jake-et azonban nem hagyja nyugodni a rejtély és ekkor aztán tényleg minden széthullik körülötte: egy épp csak megismert lánnyal együtt kénytelen menekülni titokzatos üldözői és a legjobb barátja meggyilkolásával őt gyanúsító rendőrség elől, hogy megtaláljon egy erdő mélyén eldugott cégtelephelyet, ami választ adhat a kérdéseire. A sztori mindvégig elemi erővel szorítja az olvasó tökeit és itt minden tettnek következményei vannak,  így aki hollywoodi feloldást vár és a gonoszok megbűnhődését, annak nagyon rossz meglepetésben lesz része. Diggle tettestársa, Jock is régi motoros, lehúztak már együtt pár évet a 2000AD-nél, a The Losers és Green Arrow: Year One is közös munkájuk, szálkás és szikár, fekete-fehér rajzai pedig nagyon jól illenek a mostani pörgős thrillerükhöz is. Rövid, de ütős szórakozás a brit képregény rajongóinak, de ha valaki esetleg még mindig bizonytalankodna, annak összeütöttek egy trailert, ami biztosan meggyőzi őket is.
(Nagy Krisztián)

Superman Unchained #1

Történet: Scott Snyder
Rajz: Jim Lee (bónusz sztori: Dustin Nguyen)
DC Comics

supunchained01.jpgA DC biztosra ment: legrégibb, az egész szuperhősőrületet elindított, és egyik legnagyobb karakterüket odaadták egyik legnagyobb írójuknak és egyik legnagyobb rajzolójuknak, hogy egy nagy, vadiúj sorozattal durrantsanak valami eszméletlenül nagyot a nagy mozifilmhez és a nagy 75. évfordulóhoz igazítva. Ez sok „nagy”. Az egészről üvölt, hogy ez nem egy képregény, hanem egy EVENT, így önmagában. Mert akkora. Aztán elhessegetem a bazinagy füstöt, és alatta megint csak egy pici láng pislákol. A fő probléma ezzel a képregénnyel az, hogy semmilyen szempontból nem tűnik eventnek, inkább csak egy átlagos Superman-sztorinak, egynek az olyanok közül, amik miatt bő egy éve leálltam az Acélemberről szóló összes sorozattal. Mert érdektelenek és lagymatagok. Snydertől pedig elvártam volna, hogy ennél többet nyújtson. És tényleg, a nagyszerűség csírái azért ott vannak a comicban. Az író remekül elkapja a karaktereket, és nem csak a főhőst (akinek narrációja egészen remek, de az már a Batmanből is látszott, hogy ebben Snyder otthon van), minden inspiráló, földönkívüliségében is végtelenül emberi mivoltával, hanem a mellékszereplőket is, Loistól Luthoron át Jimmyig, a nagaszakii expozíció pedig az a fajta, ami után akkor is folytatni akarod az olvasást, ha épp készül elmosni egy cunami. Aztán jön a középszerűség: mérsékelten izgalmas és érdekes, az átlagnál persze jobban rajzolt, de Jim Lee-től, megkockáztatom, így is kevés akciójelenet egy whudonitba szőve, egy olyan cliffhangerrel, ami a már dicsért expozíció hatását inkább rombolja, mint emeli. Nem rossz ez, csak olyan átlagos – pedig pont az lenne a lényege, hogy minden legyen, csak ne az.
(Rusznyák Csaba)

The True Lives of the Fabulous Killjoys #1

Történet: Gerard Way, Shaun Simon
Rajz: Becky Cloonan
Dark Horse Comics

fabulouskilljoys1.jpgAz ilyesmi sem mindennapi eset: a Killjoys annak a Danger Days című zenei albumnak a folytatása, amit az egyik író, Gerard Way (Umbrella Academy) bandája, a My Chemical Romance adott ki még 2010-ben. A másik író a zöldfülű Shaun Simon, bő tíz éve Wayékkel turnézott, és akkor merült fel bennük a sztori ötlete – a zenei előismeretek egyébként nyilván nem szükségesek a képregény megértéséhez, ami háttérinformáció kell hozzá, az mind elhangzik menetközben. Nem is akárhogy: Way és Simon egy rádióbemondó segítségével „narrálják” az eseményeket, és adagolják az infodumpokat, és ezzel nem csak a narratíva egyenletes folyását érik el, hanem az atmoszféra sűrűsödését is. Az atmoszféra pedig eleve erős: egy disztópikus jövőben vagyunk, 12 évvel azután, hogy a címbeli forradalmár-hősök, a Killjoyok, elestek a zsarnoki megavállalattal, a Better Living Industries-zel vívott harcban. Az élet a nagyvárosban, a BLI által uralt Battery Cityben nehéz, a sivatagban, ahol a Killjoyok kultuszának követői folytatják underground küzdelmüket, még nehezebb. És a konfliktusba belekeveredik „a lány”, a Killjoyok egykori védence, akinek elvileg valamiféle messiásszerepet kellene majd betöltenie. A sztori bármiféle összegzése szánalmasan kevés a képregény hangulatának, szimpatikus őrületének, vad ötletsorozatának, bravúros világábrázolásának, történetmesélési eleganciájának és ritmusának érzékeltetéséhez. Az első szám bolhaszőrszálnyira van attól, hogy túlzsúfolt karakter-, sztoriszál- és információ-kártyavárként összeomoljon, de ez a bolhaszőrszál pont az, ami a katasztrófát elválasztja a zsenialitástól. És akkor még ott vannak Becky Cloonan egyszerűséget, bájt, fenyegetettséget és erőszakot vegyítő rajzai, megdobva néha egy kis plusszal, mondjuk egy Szárnyas fejvadász utalással. Ha bárkinek kétségei lettek volna Gerad Way írói képességeit illetően, ideje kikukáznia azokat: most már holtbiztos, hogy az Umbrella Academy (mindkettő) nem véletlenül sikerült szenzációsan.
(Rusznyák Csaba)

2013. március 22.

GeexKomix 57.

Constantine 001.jpgConstantine #1

Történet: Jeff Lemire & Ray Fawkes
Rajz: Renato Guedes
DC Comics

Bevallom, nagyon érzékenyen érintett a Hellblazer kaszájának híre, aminek hallatán én is gonosz átkot szórtam az egész DC kollektíva, különösen Dan DiDio fejére. Tudom én, hogy nem csak Johnt, de a HB-t is alaposan megrágta már az idő, és sejtettem, sőt, tudtam, hogy egyszer úgyis bekövetkezik a kegyetlen vég, de azért bíztam benne, hogy ez majd minél később történik meg. A DC végül nem kinyírta, hanem előre eltervezetten, mondhatni szisztematikusan rebootolta a karaktert, úgy, hogy megfiatalított klónját először visszavezette a főuniverzumba, majd a 88 óta futó eredeti vonal elvágásának hírével együtt, egy új önálló sorozatot is bejelentett. Az ortodox Hellblazer hívők, köztük én is, ettől egyáltalán nem nyugodtak meg, mert az eredeti sorozat legnagyobb erénye, a darkos, nyersebb, cinikusabb "brites" hangulat és hangvétel volt (lévén a 300 szám során szinte végig brit írók építgették és ápolgatták a mítoszt), és joggal féltek tőle, hogy a fiatalabb korhatár besorolásba és a jelmezes szuperhősökkel teli univerzumba már csak egy kiherélt és felvizezett Constantine férhet be. Nos, nem meglepő módon a Constantine első száma mindezen félelmeket sajnos igazolja is, ugyanakkor egyelőre a helyzet talán nem olyan rossz, mint elsőre vártam. Kétség ne essék, ez a fickó nem John Constantine, a Nevető Mágus, csak valaki, aki hasonlít rá, és aki az ő szavajárását használja, és ez a képregény pedig nem holmi "Hellblazer Újratöltve", hanem csak a DC újabb mágia-tematikus mainstream sorozata, ami történetesen halványan emlékeztet egy néhai fasza Vertigo sorozatra. A Constantine természetesen nem kapcsolódik a Vertigós címhez, és szerintem a Justice League-eshez sem, de ezt nem tudom, mert azt nem olvasom. A történet (melyben John New Yorkban összefut egy Chris nevű látomásokkal küzdő haverjával, hogy aztán a nyomokat követve Norvégiában kutassanak egy bizonyos Croydon Iránytűje nevű artefaktum után), egyszerű, kapkodósan gyors, túl harsány, ötletet, stílust, hangulatot pedig elektronmikroszkóppal sem találni benne. Egyszerűen túl kiszámíthatóan mainstreamnek tűnik a cucc ennyi alapján is. De azért nem is írnám le azonnal, mert úgy tűnik, az új nyomokban azért őriz valamit az eredeti John jelleméből, és talán a sztoriban is még lehet kraft. Amennyiben elfogadom a tényt, hogy az a John, akit én ismertem és szerettem nincs többé, és a kedvenc amerikai képregénysorozatom sem fog már visszatérni többet, akkor a gyász elvonultával talán egy hitvány és méltatlan pótléknak megteszi majd. De erről csak pár szám után nyerhetek bizonyosságot. Egyelőre mindössze emészthető, de nem több. Guedes rajzai bár szépek, és tulajdonképpen kikezdhetetlenek, valójában átlagos és unalmas amerikai képregényrajzok, mindenféle egyediség nélkül, de azért megteszik.
(Chavez)

Happy! #4

Történet: Grant Morrison
Rajz: Darick Robertson
Image Comics

Happy.jpgAz utóbbi Geexkomixokban lelkendeztem már egy sort az Image Comics apoteózisáról és új aranykoráról Robert Kirkman kezei alatt (aki már csatlakozott a saját különbejáratú geek panteonomba Joss Whedon mellé) és az újabb emellett szóló komoly érv a skót képregényírószupersztár, Grant Morrison leigazolása egy minisorozat erejéig. A kísérletező kedvű és elképesztő ötletekkel előrukkoló (lásd még Doom Patrol, WE3, The Invisibles, The Authority, Seven Soldiers, All Star Superman, Batman Incorporated, hogy csak a legismertebbeket említsem) Morrison ezúttal sem hazudtolja meg magát: a Karácsony szenteste játszódó Happy sztorijában a rendőrnyomozóból bérgyilkossá lecsúszott, mocskosszájú, mindent és mindenkit gyűlölő Nick Sax találkozik legvadabb rémálmával, egy kis szárnyas, kék színű, a naív optimizmustól majd kicsattanó egyszarvúval, akit mintha egy Disney rajzfilm sidekick szerepére szóló castingjáról szalasztottak volna. Nick éppen egy félresikerült meló után lábadozik rendőri felügyelet mellett a kórházban és nagyon sürgősen meg kellene lépnie, ugyanis véletlenül nagyon csúnyán agyonlőtte a helyi alvilág egy prominens alakja, a titokzatos Mr. Blue unokaöccsét. A vénájába adagolt morfium nem könnyíti meg a dolgát, de Happy, az idióta kinézetű, beszélő hallucinációja (?) már annál inkább: a kék unikornis kijuttatja a csávából, de nem ingyen. Happy ugyanis egy Hailey nevű kislány képzeletbeli barátja és mivel az egész világon kispajtása mellett az egyetlen személy, aki képes látni és hallani őt, az bizony Nick, így csak ő mentheti meg a kislányt, akinek már csak ötvenkét órája van hátra. Nick Sax, a Karácsony szellemének antitézise persze csak a saját tyúkszaros életét akarja menteni, de Happy mindent elkövet, hogy az őrületbe kergesse és ezzel rákényszerítse az éves jócselekedetére. A sztori és a dialógusok briliánsak, Morrison és Robertson pedig nem fogja vissza magát, ennél mocskosabb szájú és lelkibetegebb szereplőket és a nyomukban járó erőszakot utoljára képregényben talán csak Garth Ennis The Boys-ában olvastam (és nem véletlenül, ugyanis azt is Robertson rajzolta). A sodró lendületű cselekmény egy pillanatra sem ül le és a befejező, negyedik számban fény derül arra is, ki is pontosan Happy és miért éppen egy életének zsákutcájába jutott mizantróp lelki sérült látja egyedül, de ha az olvasó egy újabb Karácsonyi ének feldolgozást vár, nagyobbat nem is csalódhatna: a happy end nem létezik Morrison szótárában, még akkor sem, ha történetesen ez a képregény a címe. Erősen ajánlott darab.
(Nagy Krisztián)

Helheim #1

Történet: Cullen Bunn
Rajz: Joelle Jones
ONI Press

helheim01.jpgNem rémlik, hogy eddig olvastam volna bármit is az ONI Presstől, és talán ez még így is maradt volna sokáig, ha a vikingekért való rajongásom nem találkozik össze véletlenül a Helheim című újonnan indult sorozatuk első számával. Bár a vikingek történelmi szerepe és jelentősége előtt is derékból meghajlok, engem azért mindig is jobban érdekelt a mitológiájuk, ami valami elképesztően gazdag, színes és nem utolsó sorban nagyon szórakoztató egy mondavilág, és amiből ugye a fantasy zsáner sem éppen keveset merített az évtizedek során. A Helheim sem a történelmi, hanem a fantasztikus végénél ragadta meg a témát, de egyelőre úgy tűnik, hogy nem a mitológiára hegyezi ki magát a sorozat, hanem inkább a horrort hozza előtérbe. Az első számban ugyanis egy csapat portyázó vikinget látunk, akik démoni hordák elől menekülve térnek vissza a faluba, ám a rettenet követi őket, és végül hazai pályán kell megütközniük az élőhalottak kisebb hadával, akiket egy boszorkány küldött rájuk. A csatában aztán odavész a főhős Rikard is, viszont a folytatásokból mégsem kell majd őt nélkülöznünk. Hogy miért, azt most nem lövöm le, de köze van a varázslathoz, valamint a tűhöz és cérnához. Az első szám rögtön a dolgok közepébe vág, és mivel a füzetnek legalább a fele harcokból áll, így igencsak gyorsan ki is végezhető. A maradék paneleken is még csak nagyjából vázolódik fel, hogy miről van szó, és hogy nagyjából mire is lehet majd számítani a folytatásban, de a kettő együtt már bőven elég ahhoz, hogy hiányérzetünk ne legyen, furdalás az oldalunkban a kíváncsiságtól viszont annál inkább. Joelle Jones rajzai is minden igényt kielégítőek, és jól is illenek ehhez a vérgőzős, kaszabolós zord világhoz, még ha néhol kicsit túlzottan is rajzfilmesnek is hatnak az arányok, vonások. Az első szám kiválóan alkalmas a kedvcsinálásra vikingrajongástól függetlenül is, és végül ha csak egy hentelős viking-horror marad, az sem lesz tragédia, de én azért bízom benne, hogy egy némileg tartalmasabb, és a későbbiekben a skandináv mondavilágot is jobban bevonó széria vette most kezdetét.
(Chavez)

Judge Dredd prog 1821 – 1822

Történet: Michael Carroll
Rajz: Andrew Currie
Rebellion Developments

2000AD-1821cover.jpgFolytatódott, és sajnos a harmadik epizóddal véget is ért az általam a legutóbbi GeexKomixban még ígéretesnek tartott Wolves című sztori. Igazából nem csak jól indult, de kifejezetten jól is folytatódott, hogy aztán Carroll a harmadik részben gyorsan összecsapva (és így rengeteg ziccert kihagyva) idő előtt lezárja ezt a sok lehetőséggel kecsegtető történetet. Vagy mégsem? De erről majd később. A középső részben szépen bontogatta az izgalmas alapszitut, és egy erős cliffhangert is bedobott a végére. Bár az első részben még központi figyelmet kapott Dimitry és Shirokov saját konfliktusa (ahogy az gyanítható volt, a bűnöző emigráns ki akarta használni a tisztességes emigránst a saját céljaira, ezért zsarolta), mostanra mindez szinte marginálissá vált a nagy társadalmi feszültség problematikájának közepette. A harmadik epizód aztán gyorsan rövidre is zárja ezt a szálat, ezzel lényegében totálisan indokolatlanná téve a korábban történteket, hiszen a fő figyelem most már arra irányul, hogy Hershey főbírónő 5 millió tonnányi élelmiszersegély fejében ki akarja adni az összes szovjet származásút a szovjet megavárosnak, East Meg Two-nak. Dreddnek ez persze nem tetszik, és jobb ötlettel áll elő. Na és itt jön a zavarba ejtő befejezés, az utolsó panel ugyanis teljességgel homályos. Azon ugyanis azt látni, ahogy a deportáltak éppen megérkeznek, és egy tábla közli is, hogy most léptek be Mega City 2-be(!), viszont a tábla mellett mégis szovjet bírók posztolnak, és a háttérben is vörös csillagos épületek látszanak. Hogy ez most rajzolói baki, vagy valamiféle csavar a történetben, az sajnos nem derül ki a következő progból sem, mert az megint egy mindentől független, önálló kis epizód. Talán későbbre tartogatják a magyarázatot? Remélem, mert addig nem könnyű megítélni a Wolvest. Mindenesetre érdekes és ötletes az alapvetés, az első kétharmada kimondottan kellemes ígéret volt, de ennél sokkal több van még ebben a dologban, és remélem jobban ki is lesz aknázva majd a közeljövőben. Currie rajzaival kapcsolatban is kicsit ambivalens érzéseim lettek, mert míg Hersheyt valamiért tinédzser fruskának ábrázolja (kb. úgy 50 éves egyébként), addig mindenképpen hatalmas piros pontot írok be neki a járművekért és űrhajókért.
Ápdét! Közben az író a 2000AD fórumán tisztázta a helyzetet, miszerint a rajzoló a ludas, aki félreértette a forgatót. Ejnye! Carroll az egyébként romokban lévő kettes számú Megavárosra gondolt, ahogy az a táblán is szerepel, de Currie valamiért mégis egy szovjet várost rajzolt oda. A rajongók és a PS megmutatják, hogy mi is a különbség. Azért nem mindegy, ugye!? Így aztán már teljesen érthető a lezárás.
(Chavez)

Judge Dredd Year One #1

Történet: Matt Smith
Rajz: Simon Colby
IDW Publishing

Judge-Dredd---Year-One-01.jpgNa erről van itt szó, kérem szépen! Az első értelmes amerikai Dredd képregénysorozat. Az IDW ősszel indított Dredd ongoingja nekem nem jött be, és többször is elmondtam, hogy véleményem szerint azért nem működik, mert az amcsi írók egyszerűen nem érzik igazán ezt a karaktert és a közegét, és enélkül csak sima, középszerű sci-fivé tudják zülleszteni. A Year One azonban sokkal jobb esélyekkel indult a kegyeimért, lévén mind az író, mind a rajzoló nem csak, hogy brit, de egyaránt igazi 2000AD veteránok. Matt Smith már több, mint 10 éve a magazin főszerkesztője, és bár írói tapasztalata korlátozott (néhány képregényepizódot és két Dredd regényt jegyez), már csak a munkájából kifolyólag is jól ismeri a karaktert. Smith nemrégiben írt egy Judge Dredd e-regényt (Judge Dredd: Year One: City Fathers), ami az akadémiáról frissen kikerült Dredd első szolgálati évének idejében játszódik, abban az időszakban, amikor még nem volt rettegett, csak egy jó hatásfokkal dolgozó fiatal bíró. Az IDW-nél most indult  Judge Dredd Year One eredetileg ennek az adaptációja lett volna, de szerencsére Smith úgy döntött, hogy inkább új sztorit indít ugyanebben az időszakban. A kifejezetten izgalmas első számban elsőéves bírónknak először akad dolga a PSI-ügyosztállyal, miután városszerte egyre több megmagyarázhatatlan esemény történik. Civilek mutatnak ugyanis furcsa pszichikai képességeket, egy gyerek például a gondolataival szó szerint széttépte az apját fenyegető fegyveres banditát. A PSI-Divízió emberei mindössze annyit tudnak, hogy ezek a pszichikai képességek összehangolódtak, és mintha általuk valami készülne áttörni. Hogy mi, az most még nem derül ki, de nekem lenne rá tippem. A Year One-t a másik IDW-s Dredd szériával együtt olvasva jól érezhető az a különbség, amiről annyit szövegeltem korábban. Smith jól kiegyensúlyozott, jó ritmusú nyitánya önmagában százszor izgalmasabb és érdekesebb, mint a Duane Swierczynski jegyezte eddig megjelent 4 szám összesen. Igazából pont olyan jól megírt és pont olyan karcos, mintha csak az aktuális 2000AD-ben vagy a Megazine-ben futna ez a sztori. Simon Colby rajzai duzzadnak a dinamikától, a részletektől, tocsog bennük a vér is, Dredd is úgy néz ki, ahogy kell, és mindenképpen dicséretes, hogy nem felejtkeztek el róla, hogy a korai években még másik típusú Lawgivert használtak a bírák, bár a kinézetét azért még így is kicsit korszerűsítették. A Judge Dredd Year One szuper kezdés, olyan, amivel a brit-, és az eredeti Dredd-hez szokott külföldi olvasók is elégedettek lehetnek, és persze remélhetőleg az amcsiknak is bejön majd ez a széria. Mivel ezúttal nincs szükség több évtizednyi ismeretanyagra, így a laikusok is nyugodtan belevághatnak. Izgatottan várom a folytatást. Részemről ez nyerte a heti GeexKomixot.
(Chavez)

Sex #1

Történet: Joe Casey
Rajz: Piotr Kowalski
Image Comics

simagecom.jpgSzóval, Joe Casey új képregényének a címe enyhén szólva nem túl finomkodó és visszafogott. Az érdeklődést felkelti (Ha! Nyilván.), de egyben olyan elvárásokat támaszt, amiknek szinte lehetetlen megfelelni. A szex kicsit túl nagy, túl jelentős, túl hétköznapi, túl intim része az életnek ahhoz, hogy egy nem absztrakt (hanem, ami azt illeti, normál történetmesélési eszközökkel élő) művészeti alkotás definíciója legyen. És az első pár oldalon, amin egy vállalatbirodalom fiatal feje hét hónapos rejtélyes távollét után visszatér a cégéhez, Saturn Citybe, nem is egészen világos, hogy Casey mire akar kilyukadni. De hamarosan az lesz. A főhős, eltűnése előtt, a város saját szuperhőse volt (Armored Saint néven), de egy haldokló szerettének megígérte, hogy megpróbál végre normális éltet élni. Most erre tesz kísérletet, de az önbíráskodástól megfosztott élete üres, eseményektől és izgalmaktól mentes. És itt jön képbe a cím: noha a képregény első száma túl sokat foglalkozik az alapok lefektetésével, a szituáció felvázolásával ahhoz, hogy cselekményéből, irányából messzemenő, sőt, bármiféle következtetéseket lehessen levonni, de nyilvánvaló, hogy a maszkos igazságosztást Casey nem holmi heroikus, önzetlen cselekedetként, hanem a szexuális aktust is kiváltó izgalomforrásként látja. És ehhez a főhős annyira hozzászokott, hogy a férfiakat érő normál ingerek, mint pl. két egymást (meglehetősen explicit képeken) nyalogató gyönyörű nő látványa, már annyit sem mozgat meg benne, mint egy bárányfelhő. A koncepció érdekes, és akkor lesz igazán jó, ha Casey következetes marad hozzá, és a lehető legtávolabb tartja az egészet a szuperhős-témától, és azt inkább csak háttérnek használja. A sorozat sikere egyébiránt biztos nem az eddig független európai képregényeken dolgozott Piotr Kowalskin fog múlni – rajzai fantasztikusak, dinamikusak, élettel telik, a szereplők arcára kiülő érzelmek hihetetlenül beszédesek, a panelkezelése elsőosztályú, és az egészet hibátlanul koronázza meg Brad Simpson élénk, popartos színvilága. A sztori maga egyelőre inkább „érdekes” (de nem, nem úgy, mint az érdekes arcú nő), mint ténylegesen „jó”, de várjuk meg, mi lesz belőle.
(Rusznyák Csaba)

Sledgehammer 44 #1

Történet: Mike Mignola, John Arcudi
Rajz: Jason Latour
Dark Horse Comics

slegdehammer1.jpgMike Mignola nem tudja meghazudtolni önmagát. Bármennyire is imádom a Hellboyt és a B.P.R.D.-t, titkon azért mindig reménykedem benne, hogy egyszer csinál valami drasztikusan mást is, valamilyen más műfajban/stílusban/témában. Ehhez képest a Baltimore, noha nem a Hellboy univerzumban játszódik, minden lényeges tekintetben játszódhatna akár abban is, és ugyanez áll a John Arcudival közös új sorozatára, a Sledgehammerre. Ha behelyettesítjük a második világháborút valamely későbbi konfliktussal, nyugodtan kicserélhetnénk a comic címszereplőjét a végzetkezű vörös démonra, és senki észre se venné a különbséget. De nem panaszkodom: a Sledgehammer 44 ennek ellenére (sőt, a francba is, részben pont ezért) baromi szórakoztató háborús sci-fi akció. A felütéstől kezdve, amin a főhőst bombaként dobják le egy francia városkában zajló ütközet közepébe, az egyszerű, amerikai közkatonák abszolút uralkodó szemszögén át a képregényvégi lazán előadott cliffhangerig, minden a helyén van – ami nem csoda, Mignola és Arcudi elsőosztályú történetmesélők. Hogy a sorozat mennyi újat lesz képes mutatni mindkettejük már megszokott szériáihoz képest, mennyire vív majd ki magának elismertséget a saját jogán, az más kérdés, mindenesetre a témában van elég sci-fis, robotos, ponyvás potenciál, hogy a geekek érdeklődését határozatlan ideig fenntartsa. Ellenben a rajzok terén már nem állunk ennyire fényesen. Jason Latournak van érzéke az akcióhoz, a tempóhoz, a panelkezeléshez, de az emberekkel meggyűlik baja, az arcábrázolásai meglehetősen primitívek és karikaturisztikusak, a csipeszszerű orrok pedig különösen bökdösik a csőrömet. Sőt, azt hiszem, életemben legelőször Dave Stewarttal sem vagyok teljesen kibékülve: szürkés-barnás színei túl egyszerűek, laposak, jellegtelenek, nyoma sincs bennük azoknak a fantasztikus kontrasztoknak, árnyalatoknak, amikkel általában dolgozni szokott. Összességében jópofa, de az első szám nem hagyott mély nyomot (hát manapság már senki nem tudja, hogy kell egy debütáló füzettel tökönragadni az olvasót?).
(Rusznyák Csaba)

2013. január 8.

Zero Dark Thirty

zerodarkthirty_620x350.jpg„I want targets. Do your fuckin’ jobs. Bring me people to kill.”

 Kathryn Bigelow rehabilitációja teljessé vált: a rendezőnő, aki a K-19: The Widowmaker kereskedelmi bukását követően öt évig nem készíthetett filmet, a The Hurt Lockerrel diadalmasan tért vissza, a Zero Dark Thirty pedig azt bizonyítja, hogy korántsem a kapanyél csodával határos elsülésének lehettünk egyébiránt elégedett tanúi - Bigelow visszavonhatatlanul csatlakozott a kortárs rendezők elit alakulatához.

Az eredeti koncepció szerint a ZDT az Osama bin Laden elleni sikertelen hajsza történetét vitte volna vászonra, a stáb már a kész forgatókönyvhöz igazodva tervezte a forgatást, mikor 2011. május 2. balzsamos hajnalán a SEAL Team Six egyik lövésze a pakisztáni Abbottabat külvárosában pontot tett az évtizede húzódó ügy végére. Újra kellett hát kezdeni a melót.

 Mark Boal forgatókönyvíró és a rendező eszméletlen kutatómunkát végezhettek, mire rekonstruálták a teljes képet. Ironikus módon a CIA és a hadsereg részéről számos kritika került nyilvánosságra, miszerint a film több ponton is önkényesen megmásítja a tényeket; ugyanakkor republikánus képviselők is apelláltak, hogy a kormányzat elfogadhatatlan módon hozzáférést biztosított a stáb számára a nemzetbiztonsági okokból titkosított aktákhoz. Lehet, hogy a ZDT bizonyos pontokon nem felel meg a valós történéseknek, de aprólékos realizmusa kikezdhetetlennek tűnik: a cselekményvezetés feszes és precíz, a karakterek az adott korlátok között kicsiszoltak, a katonai akciók pedig taktikailag és technikailag egyaránt hitelesek.

Bigelow rendezői stílusa sokkal közelebb áll egy oknyomozó újságíró metódusához, mint a hagyományos hollywoodi történetmeséléshez: végtelenül szenvtelen és tárgyilagos, fegyelmezett és szikár, mindennemű túlzásoktól mentes (ugyanez áll a film képi világára, illetve a színészvezetésre is). Ahogy a The Hurt Locker esetében, ez alkalommal is minimális eszközparkkal dolgozott, mégis képes fenntartani a feszültséget; ironikus, de a 156 perces film legkevésbé intenzív szekvenciája a valós időben bemutatott végső rajtaütés.

A rettenetesen sziszifuszi, a legrosszabb fajta pöcsöléssel felérő embervadászat kulcsszereplője, a Jessica Chastain által játszott CIA ügynök férfiakat megszégyenítő keménysége, tántoríthatatlan konoksága a cselekmény legfőbb mozgatórugója. A sorozatos kudarcok, a kárba veszett erőfeszítések, a személyes veszteségek csak feltüzelik fanatizmusát, és annak ellenére is kitart, hogy az évek során fokozatosan feléli elöljárói bizalmát. Nem csupán azonosul az üggyel, hanem ő maga lesz az ügy – motivációját tekintve semmiben sem különbözik esküdt ellenségeitől.

zero-dark-thirty-jessica-chastain-600x400.jpgA ZDT mégsem a CIA hírszerzőtisztjeiről, a titkos telepeken végrehajtott kínzásokról, vagy éppen Osama bin Laden megöléséről szól. Hanem a terrorizmus józan ésszel felfoghatatlan természetrajzáról, az áldozatokról, a terrorizmus ellen viselt háború lélekölő hatásáról. Hogy ez az egész, bármennyire is elbaszott és kezelhetetlen, végső soron természetes állapottá tud válni. Napi szinten, folyamatos fenyegetésben élni. Diszponálni élet és halál felett. Mert a mindennemű eszközök alkalmazását megengedő embervadászat: szakma. A kihallgató helység: munkahely. A másik oldalon álló ember: célpont. Eleinte talán zavaró lehet mindez a gyenge gyomor számára, de idővel simán bele lehet jönni. Elkúrt egy világban élünk, így mennek a dolgok.

Szokni kell még a tényt, de nincs mese: Kathryn Bigelow a kortárs amerikai filmszakma legtökösebb és legintelligensebb rendezője. Adják oda neki a következő James Bondot, és simán lemossa a 007-es becsületén esett rút foltot.

2012. augusztus 10.

Red Dawn trailer

Patrick Swayze helyett Chris Hemsworth, ruszkik helyett észak-koreaiak, és... izé. Több robbanás lesz benne. (Lehet, hogy nem véletlenül jegelik a filmet már két éve?)

2012. június 27.

Kurosawa retrospektív: Véres trón

throneofblood3.jpgA fehér, halálarcú nő guggol a kopár, véres falú szobában, és várja, hogy férje visszatérjen – ölni ment. Háza vendégét, urát és parancsolóját. Szinte fülsértő fuvolák harsannak fel, ahogy a feleség megfordul, amikor a férfi hátrafelé „betáncol” a szobába, riadt, merev testtartással, kezében lándzsa, hegyén vér. A sorsukat teljesítette be ezzel, ezt mindketten jól tudják. Csak abban tévednek, hogy mi is az a sors. A jelenet feszültsége és fatalizmusa tapintható –  William Shakespeare Macbeth című tragédiája kissé leegyszerűsítve, lecsupaszítva, puritán vizuális gyönyörűséggel játszódik le. A Véres trón (Kumonosu jo, 1957) a Káosz után a legjobb film, amit a nagy angol drámaíró valamelyik művéből forgattak – pedig a nagyszerű adaptációk sora (Laurence Olivier-től Orson Wellesen át Baz Luhrmanig) egyáltalán nem rövid.

Akira Kurosawa természetesen áthelyezte a cselekményt a XI. századi Skóciából a XVI. századi, feudális Japánba (felismerve, hogy emberileg, társadalmilag milyen hasonló körülmények uralkodtak a két, belviszályoktól tépázott országban), ennek azonban nem pusztán praktikus okai voltak – az író-rendező hozzáigazította a helyszínhez és a korhoz a formát is. A Véres trón a japán Noh színház szellemében forgott (ami a XVI. században népszerűsége csúcsán volt), vagyis minimális díszletekkel, sajátos zenével és stilisztikával – még a színészek mimikái is olyanok (különösen „Lady Macbeth”, azaz Asaji esetében), mintha a Noh-ra jellemző maszkokat viselnék. A fenti jelenet egész képi-zenei koreográfiája ennek a stílusnak az egyik legmarkánsabb demonstrációja.

throneofblood2.jpgMacbeth történetét mindenki ismeri, de aki nem, annak is világos, hogy milyen utat vesz majd az itt Washizu nevű főszereplő élete (Toshiro Mifune nagyszerű alakításában, természetesen). A (szintén a Noh-ből kölcsönzött) nyitó kórus már az első másodpercekben az embert folyton ismétlődő, körkörös pusztításba és önpusztításba taszító, elveszejtő becsvágyról énekel, annak a valaha nagyszerű erődítménynek a romjai fölött, amiben a tragédia lejátszódik – a múltból tekintünk vissza a karaktereke és végzetes döntéseikre, mire történetüket részletesen megismerjük, már mind halottak. Egy szellemvilágban járunk.

Washizu és tábornok társa, Miki egy nyertes csata után nagyurukhoz tartanak a hírhedt Pók Hálója Erdőben, hogy kitüntetésben részesüljenek hősiességükért. Köd száll le, amiben eltévednek az egyébként is sűrű, labirintusszerű vidéken – mint mindig, az időjárás itt is szimbólum Kurosawa kezében: a gonosz erdei szellemmel való kísérteties találkozással egyidőben Washizu nem csak a fák között téved el, hanem a lelkében is. Becsület- és tisztességérzete alulmarad az ambíciójával szemben, hullákból emelne „égig érő hegyet”, és vért ontana, hogy „folyóként folyjon”. Nagyura meggyilkolása gyáván, lesből, amikor alszik az éjszaka közepén, csak az első lépés a kívánt hatalomhoz vezető úton. Sok fej hullik még, mire Washizu reménytelenül megtébolyodik, és saját emberei keze által pusztul.

Kurosawa abba a pozícióba kényszerít minket (már csak a közelik hiányával is), ahol a filmet nyitó és záró kórus, illetve az erdei szellem van: távolra az eseményektől, pontosabban: föléjük, ahonnan letekinthetünk az emberi karakterek ostobaságára. Irántuk érzett kezdeti szimpátiánk gyorsan el is párolog, ahogy a moralitás a szemünk előtt szenved vereséget, és ahogy látjuk lejátszódni az eseményeket azok reménytelenül repetitív formájában. (Már az első jelenet is erre utal, ahogy lovukon érkeznek a hírnökök, hogy beszámoljanak a csata folyásáról, egyik a másik után, mintha soha nem akarnának elfogyni; és az azutáni is, amiben a tábornokok tanácstalanul köröznek az erdőben.) Washizu végez a nagyúrral, megszegve országa írott és íratlan törvényeit, de áldozata annak idején ugyanígy ragadta magához a hatalmat elődjétől – a saját szempontjukból mindkettőjüknek jó oka van, volt rá. És mi történik majd Washizu utódjával? Emberei azért mészárolják le őt, hogy megmeneküljenek az ostromló seregtől, de hiába – a történet keretében már csak egy darab kőoszlop utal rá, hol állt régen a porrá rombolt erőd.

throneofblood1.jpgPedig egyik baljós előjel a másik után figyelmeztet a közelgő végre. A két kísérteties találkozás a ráncos, gebe, hátborzongató mosolyú és hangú öregasszony-szellemmel, a csontvázakból emelt halmok az erdő közepén, a madarak rossz ómenként való berajzása az erődbe, a lemoshatatlan vérrel összekent hálószoba. Kurosawa atmoszférateremtése ezekben a jelenetekben csúcsosodik ki, és látva őket, csak arra tudok gondolni, milyen kár, hogy soha nem rendezett horrort. Ha rendezett volna, az valószínűleg olyan szerepet töltene be a filmtörténetben, mint Kubrick Ragyogása.

Meg kell elégednünk az emberi természet horrorával. Nincs fejlődés, nincs felvilágosodás, nincs okulás: ugyanazok a hibák ismétlődnek, az erőszak körforgása állandó, barátokból ellenségek lesznek, győztesekből őrültek és holtak – az emberi kézzel épített erőd csak a külső veszélytől véd meg, saját magunktól nem. És honnan ered mindez? Asaji szerint a férfi, akinek nincsenek ambíciói, nem férfi. Ez, és a szellem (önbeteljesítő) jóslata sarkallja Washizut a romlásba vezető cselekvésre. Ennyi volna az ember? Egy-két sokat ígérő szó itt, néhány önképet erodáló megjegyzés ott, és kész kardcsörtetve nekiindulni, hogy bizonyítson, öljön, és pusztítson két kézzel? Kurosawa a háborúk, a keserű konfliktusok okát keresné, de mi mást is találhatna, mint hogy vagyunk, akik vagyunk?

2012. június 5.

The Flowers of War

Nem tudom nem észrevenni, hogy mintha Zhang Yimou-val kicsit fordult volna a világ. A ’80-as, ’90-es években, még ha óvatosan és visszafogottan is, de oda- odamondogatott a totalitárius kínai kormánynak, mostanra viszont úgy tűnik, hogy inkább hajlong előtte. Mert nem lehet elmenni amellett, hogy a The Flowers of War (Jin líng shí san chai) egy arcátlanul nyilvánvaló propaganda. Igaz ugyan, hogy a hírhedt 1937-es nanjingi mészárlást, amelynek során a megszálló japán katonák kínai civilek tízezreit ölték és erőszakolták meg, nem lehet könnyű árnyaltan ábrázolni (vajon Pest mohácsi csata utáni felégetésének megfilmesítésében hány hős török katona, és hány gaz magyar lakos lenne?), de ki mástól várna el az ember ilyesmit, ha nem pont Zhangtól?

Az elkészülésekor rögtön minden idők legdrágább kínai filmjévé vált The Flowers of Warban (a költségvetés a 100 millió dollárt nyaldossa alulról) a japán katonák mind bestiális, primitív vadállatok, akik örömüket lelik abban, hogy fiatal szűzlányokat gyalázhatnak meg – vannak, akik ennél civilizáltabbnak, emberségesebbnek tűnnek először, de csak azért, hogy a többiekével azonos természetük csak még sokkolóbb legyen, amikor végül lehull róluk a lepel. És még ez a propaganda kisebbik része.

A nagyobbik az, hogy a kínai karakterek viszont (legyen szó diáklányokról, prostituáltakról vagy katonákról) kivétel nélkül mind tisztességes, kedves, ártatlan, jóravaló, sőt, hősies és önfeláldozó emberek – és ezen az egyoldalúságon már nehéz túllépni. (Bárhogy sietett is Christian Bale bizonygatni, hogy a film messze nem propaganda, és aki úgy gondolja, hogy igen, az valamit nagyon rosszul látott – kösz, Chris, de ígérem, nem erről a megjegyzésedről foglak megítélni a jövőben).

Mindez annyira zavaró (ahogy kínai katonák lassítva, hősi zenére kezdenek öngyilkos rohamba egy tank ellen, miközben a gyereknarrátor megrendült hangon az önfeláldozásukról regél, az valami döbbenetes mélypont), hogy amikor a The Flowers of War a legnagyobb hősnek egy amerikai karaktert tesz meg, az már kifejezetten frissnek, újdonságnak hat (ezt is megéltük). A sztori középpontjában ugyanis John Miller temetkezési vállalkozó (Bale) áll, aki Nanjingben ragad a mészárlás kezdetekor, és egy katolikus templomban húzza meg magát, egy pelyhedző állú papnövendék, rettegő diáklányok és harsány prostituáltak között. Kezdetben csak a pénz és a saját bőre érdekli, de idővel kénytelen rájönni, hogy a nők csak rá számíthatnak – és kénytelen eszerint cselekedni.

Szerencsére a filmnek rengeteg nagyszerű, hatásos aspektusa van, ami segít a nézőnek, hogy ne akadjon fenn végleg a propagandán. Zhang már sokszor demonstrált vizuális történetmesélő ereje egyike ezeknek, ahogy az ahhoz való érzéke is, hogy bármilyen műfajú filmben, bármilyen körülmények közt, bármikor gyönyörűen megragadja az embert, az érzést a cselekményben. Képes rá például, hogy egy olyan valószerűtlen, már-már abszurd jelenetet, amiben a halál torkában álló, és abba belépni készülő prostituáltak izgatottan, boldogan ünneplik nőiességüket, varázslatos eleganciával, méltósággal, szépséggel ruházzon fel.

A színészek fantasztikusak: Bale itteni alakítása pályafutása legjobbjai mellé tehető, a vágyai tárgyát alakító Ni Ni (első filmszerepében) valósággal ragyog, és nem csak a szépségtől, de még az ismeretlen gyerekszínészek is teljesen hitelesek. Ha mindehhez hozzávesszük a látványos, intenzív és meglepően véres háborús jeleneteket, a Miller pálfordulása mögötti motiváció túldramatizálás nélküli, ügyes fellebbentését, és a csendes, visszafogott, és éppen ezért katartikus befejezést, már majdnem könnyű megbocsátani a történelmi objektivizmus hiányát, azt a tévképzetet, hogy a háború az egyik félből csak a jót, a másik félből pedig csak a rosszat hozza ki. Mint grandiózus díszletek közt játszódó emberi dráma, a The Flowers of War működik – keserű íz csak azért marad a szánkban, mert érezzük, hogy ebből egy mestermű is lehetett volna, akár méltó a rendező korábbi klasszikusaihoz.

2012. február 2.

Hadak útján

Steven Spielberg, akit annak idején korunk nagy mesélőjeként emlegettek (annak idején – ehhez a titulushoz már rég nem méltó), sosem ment a szomszédba egy kis szentimentalizmusért. Mindig késztetetést érzett rá, hogy a lehető leghatározottabban, legközvetlenebbül közölje a nézővel, hogy éppen mit kell éreznie, képi és zenei eszközei egyszerűek és egyértelműek voltak – és igen, általában hatásosak is. Többek közt pont ennek köszönhette sikerét, annak ellenére, hogy életműve tele van olyan alkotásokkal, amikben a szentimentalizmus túlcsordult, és kevés híján megfojtotta a filmet. De olyan messzire ritkán ment, mint az első világháború forgatagában hánykolódó ló történetével. Ennyire gátlástalanul, erőszakosan, kétségbeesetten és szégyentelenül talán még sosem manipulálta a nézőt. A Hadak útján Spielberg legprimitívebb filmje.

A Michael Morpurgo ifjúsági regényéből készült adaptációban egy Albert nevű fiú annyira megszereti Joey-ra keresztelt telivér lovát, hogy amikor apja kénytelen-kelletlen eladja azt egy tisztnek az első világháború kitörésekor, legszívesebben ő maga is utána menne a frontra. Joey a következő hónapokban-években megtapasztalja a háború borzalmait, katonák, dezertőrök, parasztok, angolok és németek viselik gondját – amíg élnek – és egy másik lóval is „barátságot” köt. Végül a sors ismét összehozza Alberttel a Somme-i csata mezején.

Spielbergben nincs semmiféle visszafogottság, kifinomultság, a sokmilliós költségvetés, a sokéves technikai tapasztalat és a profi szakembergárda minden rendelkezésére álló eszközét egyszerre felhasználva, brutális erővel veri bele az érzelmeket a zsibbadt nézőbe. 20-25 éve inkább divatja volta az efféle giccseposzoknak, de ez még akkor is sok lett volna. Ha valakinek a száját szép, bölcs szavak hagyják el, akkor jó alaposan és hosszan kell mutatni a hallgatósága arcán végigcsorduló könnycseppet, nehogy a moziszékben ülők lemaradjanak róla, hogy itt most meghatódni kell. Ha Joey megmenti négylábú barátját attól, hogy halálra dolgoztassák, utána jelentőségteljesen bele kell bámulnia a kamerába, hogy a nézőnek legyen ideje felfogni a hősi, önfeláldozó cselekedetet. Spielberg egy érzelmi diktátor, akinek hű csatlósai, Janus Kaminskitől John Williamsig, faarccal mutogatják az instrukciós táblákat a közönségnek: „Nevetés”, „Taps”, „Sírás”.

És eleinte még a hangnemben sem biztos. A könnyfakasztó, vidéki idill után bekúszik a dráma (Albert családja elveszítheti a farmját), amit Spielberg, mintha félne, hogy ez már sok a nézőnek, gyorsan felold egy félelmetesen infantilis, oda nem illő komikummal, ahogy az apától pénzt követelő, kárörvendő tulajdonos és kísérete a fenyegetőzésüket követően rémülten rohannak a kapuig, mert egy kacsa (!) rájuk hápog, és üldözőbe veszi őket (!!). A film középtájon azért lábra áll, ahogy Joey belekeveredik a háborúba, és egyik tulajdonostól a másikig hánykolódik. Itt a Hadak útján már majdnem izgalmas, majdnem érdekes kalanddá válik, bár a realisztikus alapokon nyugvó drámába sosem sikerül belesimítani a fel-felbukkanó meseelemeket, amik aztán az egészet inkonzisztenssé teszik.

Bő kétórányi pikareszk szerkezetű szenvelgés és giccs után Spielberg még mindig nem ereszt, sőt, akkor jön a java. A zárójelenet egy tökéletes „hazatérés a háborúból” paródia lehetne egy másik filmben. A gusztustalanul sárgás, agyonszűrt képi világról, a gigászi naplementeháttérről, amihez még Michael Baynek sem lenne elég bőr a képén, az áhítattal bámuló arcokról és az édeskés „sírsz már?” zenéről nem könnyű elhinni, hogy komolyan gondolták. Ha itt még kicsordulna egy-két könnycsepp a ló szeméből, elkönyvelhetnénk a zárlatot, mint guilty pleasure-t. Bár én így is nagyon jót röhögtem rajta.

2011. szeptember 13.

GeexKomix különkiadás: Az új 52, 1. hét

Szeptemberben szüneteltetjük a szokásos GeexKomix cikkeket, és csakis a DC-vel foglalkozunk – elvégre nem minden hónapban fordul elő, hogy az egyik nagy kiadó teljes egészében rebootolja az egész univerzumát, és vele minden sorozatát (egész pontosan 26 éve történt ilyen utoljára). Ugyan innen nézve ez inkább tűnik egy bombasztikus reklámfogásnak, mint ténylegesen újító, kreatív változtatásnak, mégsem mehetünk el mellette szó nélkül. Úgyhogy: a DC e hónapban 52 új sorozatot indít (az időtlen idők óta újraszámozás nélkül, folyamatosan futó Detective Comics és Action Comics is új első számot kap), és hétről hétre, hosszabban-rövidebben, mind az 52-ről írni fogunk.

Kezdetnek néhány támpont a kuszaságban:
- a DC szerkesztői általában kerülik a „reboot” szót, és inkább a „relaunch”-ot használják (ó, a szemantika…)
- az idő a DC univerzumban zavartalanul folyik tovább, azaz nem kezdődnek elölről a történetek, nem most bukkannak fel a szuperhősök először – most is több évnyi múltja van mindenkinek, épp csak ez a múlt kicsit más, mint eddig
- az Action Comics és a Justice League a múltban, a szuperhőskor hajnalán játszódnak, konkrétan öt évvel az összes többi sorozat előtt
- még nem tudni pontosan, az elmúlt 26 év történeteiből mi marad része a kontinuitásnak, és mi nem, a DC ígérete szerint ez idővel kiderül
- ugyanakkor bizonyos történetekről már most tudjuk, hogy továbbra is részei a kánonnak, így pl. a Gyilkos tréfa, a Halál a családban, az Identity Crisis, a Blackest Night, és úgy általában, az egész Green Lantern sztorifolyam – utóbbit egyáltalán nem érint a reboot, minden változtatás nélkül folytatódik tovább
- a reboot többek közt új jelmezeket, eredettörténeteket, modernizálásokat jelent, néhány nagy, konkrét változtatás pedig: Superman és Lois Lane házassága sosem történt meg (Peter és Mary Jane csókoltat), Superman volt az első szuperhős, nevelőszülei meghaltak; Bruce Wayne az egyetlen Batman (Dick ismét Nighwing), Barbara Gordon ismét jár, és ismét Batgirl

És most lássuk az első adagot az új 52-ből! (Az összes többinél korábban, augusztus 31-én megjelent Justice League-ről itt olvashattok.)


Action Comics

Az író Grant Morrison, ez pedig általában az jelenti, hogy vagy valami nagyon jó fog kisülni belőle, vagy valami nagyon rossz – a brit fenegyerek ritkán ragad bele a középútba. Debütáló száma után az Action Comics bőven inkább a „nagyon jó” felé hajlik: Morrison visszaviszi a karaktert a gyökereihez (a sztori ugye a múltban, Superman pályafutásának elején játszódik), azaz nem galaktikus fenyegetések, hanem az egyszerű emberek mindennapi életét megkeserítő dolgok – pl. az alsó- és középosztályt illegális eszközökkel szipolyozó milliomosok – ellen harcol. A farmernadrágos Acélember inkább kelti egy dühös aktivista, mint egy nemes szuperhős benyomását. A nép bajnoka ő, aki mer, és képes szembeszállni a Hatalommal – az meg persze nem rest visszaütni, a megfelelő helyen és időben lévő Luthor segítségével (itt van már egyébként a még laza, melegítős Lois is). Ezen a ponton Morrison még nem tököl a sztori grandiózusabb aspektusaival (mint a „Krypton utolsó túlélője”), bár egy-két elejtett megjegyzésből már sejthető, hogy a cselekmény nem marad meg sokáig ezen a „hétköznapi” szinten. Rags Morales rajzai lendületesek és látványosak (szükség is van rá: a földhözragadtság nem jelenti azt, hogy nincs tele a képregény gyors akciókkal), de az arcokkal már gondjai vannak (Luthor többször is igen hülyén fest), és a gesztusokat is sokszor eltúlozza (az utolsó oldalon Lane tábornok póza egy merő karikatúra). Hatásos start, érdemes lesz követni. És ami nem utolsó szempont (ha már rebootról van szó), új olvasóknak is bátran ajánlható.


Animal Man

A meglepetéssiker egyik bevált receptje: odaadni egy periférikus karaktert egy kritikusok által körülrajongott írónak, aki így járhatja a maga útját, és megléphet olyan dolgokat, akár stílus, akár cselekmény szempontjából, amiket egy Batmannel vagy egy Supermannel biztosan nem léphetne meg. Azt ugyan sosem értettem, hogy Jeff Lemire-t miért rajongják körbe a kritikusok (a Sweet Tooth az utóbbi évek egyik legunalmasabb Vertigo sorozata), de most, az Animal Man elolvasása után kezdem kapizsgálni. Lemire a mainstream szuperhősképregényekben ritkán látott természetességgel vezet be minket a főhős életébe, aki hol színész, hol szuperhős, hol aktivista, hol kaszkadőr, de mindig egy kétgyermekes apa, egy szeretnivalóan hétköznapi családdal. Teljesen mindennapi társalgásokba csöppenünk bele, munkáról, pénzről, háziállatokról, és közben megismerjük a karaktert, anélkül, hogy azt érzenénk, az író információkat nyomkod le a torkunkon. Aztán jön a szuperhőskaland: Animal Man jelmezbe bújik, és megállít egy fegyveres őrültet, mielőtt tragédiát okozna egy kórház gyermekosztályán. Aztán jön a horror: a főszereplő rettenetes álmot lát, ami véres eseményeket és családi tragédiákat vetít előre, majd amint felébred, ez a rémálom máris kezd beszivárogni a valóságba. Bámulatos, ahogy Lemire, a családi idillből nyitva, fokról-fokra terel minket a sötétség felé, és a képregény hirtelen felkavaróvá, már-már sokkolóvá válik. Ebben bőven van potenciál – még úgy is, hogy Travel Foreman rajzai egyszerűen rondák. Pár éve a Marvel olvasóit szomorította (Immortal Iron Fist), most a DC-t fertőzi. Mi a fenét látnak odaát ebben a trutyiban, amit a papírra maszatol?

Batgirl

Hogy kétség se maradjon afelől, hogy a Gyilkos tréfa a rebootot követően is része a kontinuitásnak, Gail Simone itt konkrét flashbackben is feleleveníti az abban történteket. Viszont az új verzió szerint Barbara Gordon néhány év után képes volt felállni a kerekesszékből, és újra járni – úgyhogy most ismét Batgirlként rója az utcákat és a háztetőket. Tekintve, hogy 1. a Gyilkos tréfa egy roppant nagyhatású képregény (történetileg és esztétikailag egyaránt), és hogy 2. a járni képes Barbara igen jelentős változás az utóbbi bő 20 év status quo-jához képest, Simone aligha tehet mást, minthogy ezeken keresztül definiálja a karaktert. De kicsit talán átesik a ló túloldalára. A comic első fele még nagyszerű: Barbara brutális erővel és elszántsággal harcol a mások otthonába betörő rablógyilkosok ellen – ha magunktól nem jönnénk rá, hogy miért pont az ilyenek csípik a szemét, Simone jól szájba rágja, de ez még nem baj, mert a narráció hatásos, a cselekmény lendületes, a rajzok szépek, az akciók dinamikusak – minden a helyén van egy szórakoztató képregényhez. De amikor a füzet második felében az író maga mögött hagyja a bevezetést, és belevág a tényleges történetbe, majdnem minden elromlik: a didaktikusság itt már megbocsáthatatlan, az esetleg drámai felhangok elfüstölnek, a cliffhangerben felvázolt konfliktus pedig érdektelen és komolytalan. Összességében a pozitívumok még mindig túlsúlyban vannak, és talán kisül belőle valami jó hosszabb távon – egyelőre vele maradok.

Batwing

Némileg ironikus, hogy az egész Batman Incorporated elúszott a semmibe – bár Morrison azt ígérte, hogy jövőre visszatér – annak egyik mellékkaraktere mégis kapott egy önálló sorozatot. A Batwing egyelőre az egyetlen jele annak, hogy a reboot előtti „globális Batman” koncepció nem lett teljesen kinullázva. Más kérdés, hogy az új sorozatok közül kapásból ennek jósolom a legrövidebb jövőt: mégis mit akar kezdeni a DC egy teljesen ismeretlen karakterrel, aki jelenlegi attribútumai alapján bármikor helyettesíthető lenne bármelyik Robinnal? Az egzotikus helyszín – és a néger hős – önmagában ahhoz is kevés, hogy olvasókat szerezzen, nemhogy hosszútávon megtartsa őket. Judd Winick pedig (ő sem a mérleg pozitív serpenyőjében van), nem meglepő módon, a töketlen írók összes sablonfogását felvonultatja kompenzációként: in medias res kezdés, sűrű akciók, nagyon-keményen-őrülten-hűha-ajjaj gonosz ellenség, átlagot bőven meghaladó brutalitás, vendégszereplő A-listás figura (Batman), dögunalmas „nézzétek, megölöm a főhőst az első szám végén” blöff. Ben Oliver rajzai ugyan tetszetősék (ellentétben a steril színezéssel), de összességében ez még a tizenkettő egy tucat szintjét is csak bajosan üti meg. A második számot még bevárom, mert egyetlen rész után csúnya dolog ítélni (hacsak nem első látásra vészesen szar valami, de azért ettől a szinttől még a Batwing is messze van), de nem sok jót nézek ki belőle.

Detective Comics

Ez kétségkívül a legjobb Batman-képregény, amit Tony Daniel valaha írt. De ez még nem sokat jelent, mert a legtöbb munkája elég harmatos. És persze az igazi kérdés nem az, hogyan képes Daniel megfelelni a saját maga által támasztott követelményeknek – hiszen ez nem a Detective Comics 882., hanem a Detective Comics 1. Az elvárások finoman szólva is nagyok. Hogy a sikert a lehető legjobban bebiztosítsa, Daniel bedob mindent, ami tipikusan Batman. Az ellensége motivációit és lépéseit kommentáló belső monológ, Gordon és a denevérjel, összecsapás türelmetlen és agresszív rendőrökkel (csókoltat az Első év), és persze az aduász: Joker. Ki más? Daniel, minden korábbi erőfeszítésével ellentétben itt tényleg jól ír. A képregény olvastatja magát, lendületes és izgalmas, és úgy mutatja be az esetleges új olvasóknak Batman világának egyes elemeit, hogy az a régi olvasóknak sem tűnik feleslegesnek és önismétlőnek – az író szépen, patentosan beleintegrál a cselekménybe minden információt (ez olyasvalami, ami a Justice League-ben Johnsnak nagyon látványosan nem sikerült). És persze az egész egy roppant erős, sőt, merész cliffhangerhez vezet, ami, bár késélen táncol a pofátlan öncélúság és hatásvadászat határán, egész biztosan ráveszi az olvasókat, hogy szerezzék be a második részt is. És azt hiszem, ott fog igazán eldőlni, hogy mennyire lesz jó Daniel kezei alatt ez a sorozat: ott fog eldőlni, hogy tényleg van a tarsolyában valami ütős koncepció, mint ahogy azt itt szeretné elhitetni velünk, vagy csak nagyzoló ötleteket puffogtat a levegőbe. De addig is: ez egy fasza nyitány.


Green Arrow

Ehhez képest még a Batwing is kiváló, ami annál inkább szégyen-gyalázat, hogy az egy zéró karaktert mozgat, ez viszont a DC egyik régi, jól bejáratott nagyágyúját. És J. T. Krul (Teen Titans) még csak nem is próbálkozik: a főhős Párizsban lever három hőzöngő szupergonoszt, akiket a végén más szupergonoszok kiszabadítanak, hogy aztán majd együtt nyírják ki a főhőst, aki nyilván megint jól leveri majd mindnyájukat. A lapos sztori egy dolog – nagyobb baj, hogy az egész képregény dialógusostul csapnivalóan van írva. A karakterek megállás nélkül pofáznak, de nem mondanak semmi érdekeset, tartalmasat vagy vicceset (a főhős bunyók alatti, laza szövegelései kínosak), egyszerűen csak kommentálják az eseményeket, és magyarázzák saját képességeiket, meg a harcot, amiben éppen részt vesznek. Ehhez képest ráadásul senkiről nem tudunk meg semmi érdemlegeset, legkevésbé magáról a főszereplőről, aki bármilyen tucathőssel felcserélhető lenne – nincs semmi személyisége. Krul emellett úgy használja a sztoriban a modern technológiát, mintha az elmúlt 20 évben kómában feküdt volna, és most azt hinné, hogy az információs társdalom mivoltára éppúgy rácsodálkozik majd mindenki más, ahogyan ő. Hogy a kép teljes legyen: az egyébként veterán Dan Jurgens képeinek semmi dinamikája – mintha csak merev, beállított bábukat rajzolt volna le. Kínosan ötlettelen és unalmas vacak. A régi olvasók csak ásítozni fognak tőle, az újak meg nem fogják érteni, miért olyan nagy szám ez a karakter. Kuka.


Justice League International

Úgy látszik, Dan Jurgens mostanában íróként sincs jobb formában, mint rajzolóként. A JLI-ben az ENSZ igyekszik összeállítani a saját, nemzetközi szuperhőscsapatát, ami az ő felkérésükre reagálhat a világ bármely pontján felmerülő fenyegetésekre – minthogy politikusokról van szó, a képlet egyszerű, ha a dolog sikeres, akkor learatják a babérokat, ha nem, akkor magát a csapatot hibáztatják. A világ minden tájáról szalajtott hősök vezetőjének Booster Goldot teszik meg, de beszivárog közéjük – az ENSZ tudta nélkül – Batman is, hogy rajta tartsa a szemét a dolgokon, mert… mert csak. Itt semmi sem működik: a világ vezetői kisgyerekeknek tűnnek, akik nem egy globális rendfenntartó alakulat létrehozásáról tárgyalnak, hanem a közös homokozó használatáról vitatkoznak, Batman valami elképesztően otrombán kilóg a csapatból minden létező értelemben (Jurgensnek fogalma sincs, mit kezdjen vele, nyilván csak azért került a képregénybe, hogy legyen benne egy nagy név), az aktivisták mellékszála teljesen érdektelen és lapos, ráadásul az sem világos, mi köze van bármi máshoz, csapatdinamika pedig, mint olyan, nem létezik. A rajzok sem tudnak javítani az összképen: jobb esetben teljesen átlagosak, rosszabb esetben irritálóan rajzfilmszerűek. Kisebb csodának kell történnie ahhoz, hogy ebből egy élvezetes sorozat legyen, pedig egyébként volna fantázia egy B-, és C-listás hősöket csatasorba állító képregényben. Kukagyanús.

Men of War

Az 52 új sorozatot alapvetően 7 nagy csoportba lehet sorolni: a Batman, Superman, Justice League, Zöld Lámpás és Young Justice családok mellett van két kevésbé mainstream csoport. Az egyikben sötétebb, horrorba hajló comicok kapnak helyet (mint a cikk elején már tárgyalt Animal Man, illetve a Swamp Thing), a másikban pedig egyéb háborús, sci-fis, westernes történetek, nameg a Wildstormból átvett címek, mint a Stormwatch. Ebbe a brancsba tartozik a Men of War, aminek főszereplője a DC klasszikus második világháborús hősének, Rock őrmesternek a leszármazottja. Ez a Rock egy közlegény, aki egy ideje már a Közel-Keleten szolgál, de alkalmankénti parancsmegtagadásai (amikkel persze életeket ment) mindig megakadályozzák a ranglétramászásban. Egy tiszt azonban meglátja benne a potenciált, és egy új fronton veti be, ahol történetesen szuperképességűek is harcolnak. Az alapkoncepció a szenzációs Gotham Central egyfajta háborús környezetbe helyezése akar lenni, és ez kiváló ötlet: a kérdésben, hogy mire jó egy átlag katona egy olyan csatamezőn, ahol emberfeletti erejű, repülni képes vagy éppen sebezhetetlen harcosokat vetnek be, igen sok a potenciál. Az első rész persze még csak az alaphelyzetet vázolja fel, így a kérdés, hogy Ivan Brandon tud-e valami érdemlegeset kezdeni az ígéretes koncepcióval, egyelőre válasz nélkül marad, és meg kell hagyni, ezen a kérdésfelvetésen túl a Men of War első száma nem sokat kínál az olvasónak – csak egy korrektül megrajzolt, átlagosan szórakoztató képregény. De mindenképpen kivárom, hogy mi lesz belőle.

Stormwatch

A DC 2010 végén véglegesen lelőtte az egész Wildstormot, és bejelentette, hogy annak sorozatai, hősei beintegrálódnak majd a mainstream DC világba. Ennek véghezvitelére persze a reboot volt a legkézenfekvőbb időpont, úgyhogy a Stormwatch-csal most itt az első DC-be olvasztott Wildstorm címünk. Ez a sorozat akkor vált igazán érdekessé, amikor 1996-ban átvette Warren Ellis, és akkor vált az amerikai képregény mérföldkövévé, amikor szintén Ellis irányítása alatt átkeresztelődött Authorityvá, és így megszületett az első hardcore, „széleszvásznű” szuperhőscomic. Paul Cornellnek tehát nagy előd nyomában kell megmutatnia, hogy mit tud – minthogy korábbi sorozatai (Captain Britain a Marvelnél, Action Comics a DC-nél) igen jók voltak, úgy tűnt, nincs ok az aggodalomra. Annál nagyobb csalódás, hogy a végeredmény nyögvenyelős, ötlettelen és unalmas. A történet szerint a Stormwatch tagjai (köztük a Martian Manhunter) a Superman-kaliberű Apollót igyekeznek meggyőzni az ügyüknek, de ő inkább le se szarná őket – pedig közben már éppen felüti a fejét egy globális fenyegetés, ami alig várja, hogy pofánverjék. A koncepció alapján a Stormwatch még működhetne is, de Cornell baromi trehányan ír. Nem képes megfelelően felvezetni, bemutatni a karaktereket, nem tudja felruházni a történetet sem az ahhoz szükséges „hardcore” sem a „grandiózus” jelleggel, és már az első felében szétesik az egész. Mindemellett a rajzok sem túl meggyőzők, az meg egyáltalán nem világos, hogy fog illeszkedni ez a csapat a DC univerzumba a maga „no bullshit” attitűdjével – meg úgy egyáltalán. Sajnos kukagyanús, de azért még reménykedem.


Swamp Thing

Swamp Thing a DC egyik kevésbé sikeres karaktere, akit többször próbáltak feljebb rugdosni a ranglétrán, de hiába, egyik sorozata a másik után bukott be – a mai napig csak azért emlékeznek rá, mert a ’80-as években néhány évig Alan Moore írta, és amit Alan Moore ír, az hajlamos beragadni az olvasók kollektív emlékezetébe (nem mellesleg, Swamp Thing mellett bukkant fel először Constantine figurája is). A DC most Scott Snydert állította rá a címre, és mivel ő minősül a legújabb sztárírójuknak, úgy látszik, megint komolyan gondolják, hogy kezdenek valamit a figurával. A főszereplő nála újra ember (Alec Holland), aki szörnyéveinek emlékeitől gyötörve bujkál a világ elől – ez már önmagában egy hatásos felütés. Apropó, felütés: a képregény Holland monológjával kezdődik, miközben zavarbaejtő képeket látunk a nagyvilágból, szuperhősök szemein keresztül. Madarak, denevérek, halak pusztulnak tömegével mindenfelé. Miközben Superman felkeresi Hollandot, hogy választ kapjon, hátborzongató, zombiszerű rémségek bukkannak fel – később pedig Hollandot rémálmok gyötrik. Lehet, hogy már nem Swamp Thing többé (?), de ez még nem jelenti azt, hogy a múltja elengedte. Snyder hangulatteremtési érzéke fantasztikus (tessék csak elolvasni, hogyan beszél Holland a növényekről – hátborzongató), de ez nem újdonság. Minden szó, minden panel a helyén van, a rettegés, a misztikum, az eposzi lépték egy tökéletes elegyét kapjuk, Yanick Paquette nagyszerű rajzaival. Eddig remek – ráadásul úgy mutat újdonságot a régi olvasók számára, hogy az újak is bátran nekiállhatnak. Ritka dolog.

Hawk & Dove: Egy másik sorozat, ami örülhet, ha húzza egy évig. Relatíve ismeretlen, „kit érdekel” karakterek, unalmas sablonsztori, ostoba ötletek, nevetséges szituációk, fantáziátlan gonoszok, papírízű dialógok. Ahhoz képest, hogy a két főhős kapcsolata egy markáns ellentétre épül (egyikük a Háború, másikuk a Béke avatárja), meglepően sótlan és érdektelen a köztük lévő dinamika. A rajzokat ráadásul Rob Liefeld követte el, úgyhogy mindenki minden második képen a fogait összeszorítva vicsorog, akár üvöltözik, akár csak simán beszél. Istenem, és azok az arcok… azt hittem, a ’90-es évek képregényrémálmait már magunk mögött hagytuk… Messze a legrosszabb eddig az új 52-ből. Kuka. De azonnal.

O.M.A.C.: Keith Giffen és Dan Didio oldschool képregénye kívülről-belülről Jack Kirby stílusára hajaz (ő teremtette a karaktert még a ’70-es években), és ez jó, de itt véget érnek a pozitívumok. OMAC egy robot Hulkra emlékeztet, aki irányítója megbízásából beront a Cadmusba, és addig tör-zúz, amíg meg nem találja, amit keresett. És ennyi. Nem nagyon ismerem a karaktert, a sorozat hátterét, és ez a füzet nem tett semmit, hogy segítsen ráéreznem az ízére – márpedig egy új olvasókat is célzó első szám esetében ez nagy baj. Történet nincs, karakterek nincsenek, van egy pici rejtély, meg sok zúzás, de egy idő után arra is ráun az ember, főleg, ha nem érzi a tétet. Totál érdektelen. Kuka.

Static Shock: Static karakterét afféle Pókember-pótléknak szánták, és túlságosan nyilvánvalóan az is. Egy (fekete) tinédzser, aki New Yorkban harcol a bűnözés ellen, poénkodik a harcok alatt, meg úgy általában is, és közben elégedetlenkedik az őt hajkurászó rendőrök és a hálátlan civilek miatt. Ettől függetlenül nincs különösebb gond a képregénnyel, ugyan némileg túlért (sok felesleges duma és narráció), és egyszerű, mint egy faék (jófiú megakadályozza a rosszfiúk tervék, akik cserébe a fejét akarják), de megvan a maga lendülete, szimpatikus a főhőse és a családja, akad néhány jó pillanata, és úgy hellyel-közzel leköti az olvasót. De soha, egy pillanatra nem emelkedik a középszer fölé, és nem látni benne rá a potenciált sem. Szóval nem rossz, de ezzel együtt sincs szükségem a folytatásra (és azt hiszem, ez a sorozat sem fogja sokáig húzni).

2011. július 28.

Amerika Kapitány: Az első bosszúálló

Már a neve is gáz. És az a csillagos-sávos ruha… Ez a karakter annyira giccses, annyira egysíkú és over-the-top, hogy csakis propagandának szánhatták – és valóban. Teremtői, Joe Simon és Jack Kirby nyílt állásfoglalásnak szánták a képregénye első számának borítóján Hitlert pofánverő Amerika Kapitányt a náci Németországgal szemben, már egy évvel azelőtt, hogy az Egyesült Államokat Japán bebombázta volna a háborúba. Ilyen születési körülményekkel nem csoda, hogy a Marvel írói az azóta eltelt 70 évben is egyfolytában izzadnak, hogy érdekes vonásokkal ruházzák fel a faék egyszerűségű figurát – általában persze eredménytelenül. Az első egészestés mozifilm rendezője (Micsoda? Dehogyis volt 1990-ben Amerika Kapitány adaptáció… mondom, hogy nem volt!), Joe Johnston megkerülte a problémát. Az első felvonást leszámítva egyáltalán nem törődött a karakterrel, egyszerűen csak behajította egy félvállról írt, de látványos és kellemesen régimódi háborús akcióforgatagba, hadd sodorja magával a lendület.


És sodorja is, ahogy kell. Steve Rogers igazi bátor, eltökélt hazafi hatalmas amerikai szívvel, aki alig várja, hogy a tengerentúlon, a nemzet többi katonájával együtt tegye, amit tennie kell. Csak az a baj, hogy olyan kicsi és vézna, hogy egy óvodás is elverné az uzsonnatáskájával (az 1,84 magas, izmos Chris Evanst digitálisan hervasztották össze) – így aztán jelentkezési kérelmét újra és újra visszautasítják. De nem adja fel, és végül megakad rajta egy Németországból dezertált tudós szeme (Stanley Tucci), aki egy titkos kormányprogram keretében amerikai szuperkatonák előállításán fáradozik. Elszántságának és szívének köszönhetően Rogers lesz az első számú jelölt, aki a beavatkozás után nagyobban, gyorsabban, erősebben indul Európába német seggeket rugdosni, és Amerika Kapitány névvel az ország szimbólumává válni.

Mivel a karakter nem nácik, hanem egy Hitler seregéből kiszakadó, és világuralomra törő, Hydra nevű szervezet ellen vonul, a tökéletes, urambocsá’, „felsőbbrendű” szőke emberpéldány II. világháborús Németországgal szembeni harcának iróniája sajnálatosan elsikkad, viszont így legalább azonnal kap egy ideológiáktól mentes, szuperhőshöz méltó (vagy éppen James Bondhoz, bár van, hogy a kettő ugyanaz) megalomán szupergonoszt. Ő a Vörös Koponya, a német szuperkatona program némileg félresikerült terméke, akit Hugo Weaving személyesít meg. Az ő karaktere és játéka a film egyik legnagyobb ereje: persze, az „ultimate” gonoszról, egy minden tekintetben túlzó, kicsit sem félelmetes figuráról van szó, aki alá a nem túl okos, viszont roppant szórakoztató forgatókönyv minimum 20 percenként ír egy dramaturgiailag halálfelesleges jelenetet, csak hogy újfent megmutathassa, hogy mekkora seggfej. Weaving nagyon jól elkapja a szerepet, egész lénye, mimikája totálisan over-the-top, de még pont az önnön paródiájává válás határán innen. Evansnak negyven perc után már nincs más dolga, mint hogy elszánt és tökös legyen, szuperkatonává válását követően a külső és a belső tulajdonságainak disszonanciája semmivé foszlik, és igaz, hogy ennél talán többet is lehetett volna kezdeni vele, de most őszintén: minek? Közben Tommy Lee Jones is jól elvan az egyféle arckifejezéssel járó-kelő ezredes szerepében.

A film csak annyira veszi komolyan magát, amennyire muszáj, finom iróniájánál és jópofa pillanatainál (mint a klasszikus „a halál torkába dobott ártatlant mented, vagy a rosszfiút üldözöd” jelenet mosolyra fakasztó feloldása) is örvendetesebb azonban az, hogy a nagy, büszke nemzeti öntudat a félve várt patetikus nagymonológok helyett karikatúra formájában üti fel a fejét (a főhős propaganda körútja), és még a szerelmi szálat és a nagy hősi önfeláldozást sem lihegik és nyálazzák túl. Látványból pedig van bőven, akrobatikus harcok, bőrruhába és –maszkba bújt fanatikus német katonák, szuperfegyverek, misztikus energiaforrások, lángok martalékává váló hatalmas, titkos katonai bázisok és gigászi robbanások tarkítják a vásznat, és noha a cselekményvezetésben és az akciókban is akadnak aránytalanságok, vágási gikszerek és persze hülyeségek, az egész annyira kellemesen oldschool, hogy nem lehet rá haragudni. Mondhatnám, hogy majdnem olyan, mint a rendező geekkörökben nagyra tartott Rocketeerje, de csak majdnem – mert ez az akciók közt sem olyan rohadtul unalmas, mint amaz.

Működik a fan-service is. Szerencsére nem tolakodóan, de akadnak nevek (pl: Phineas Horton vagy Dum Dum Dugan), amik csak a rajongóknak fognak mondani valamit, és persze Stan Lee-től Samuel L. Jacksonig megkapjuk a most már kötelező, elvárt cameókat is. Szokás szerint érdemes a stáblista utánig maradni, ezúttal nem csak egy plusz jelenet miatt, hanem azért is, mert láthatunk egy rövid, és lényegében semmitmondó, mégis fasza Avengers teasert. Nincs más hátra, mint elégedetten várni Joss Whedon filmjét – a „felvezetők”, a Hihetetlen Hulk kivételével mind jól sikerültek, és kétlem, hogy pont a Firefly alkotójában csalódnánk majd.

2011. június 6.

Caterpillar

Ha a japán filmvilág fenegyereke (nem, nem Miike Takashi!) véletlenül új filmmel jelentkezik, az sok szempontból méltó a figyelemre. Nemcsak azért, mert egy újabb megosztó, vitákra alapot adó, megbotránkoztató alkotásra lehet számítani, hanem elsősorban amiatt, hogy a saját bevallása szerint minden filmstúdióból kitiltott, örök lázadó és kompromisszumképtelen rendező sikeresen összekalapozott újra annyi tőkét, hogy forgathasson. Igen, Wakamatsu Koji-ról van szó.

Wakamatsu kalandos fiatal éveinek köszönhetően nemcsak megjárta a poklot (ha kellett, újságot hordott ki, de yakuzáknak is segédkezett, ami miatt 1957-ben fél évet a sitten is eltöltött), hanem éppen elegendő tapasztalatot szerzett ahhoz, hogy elsősorban a periférián vegetálókról, vagy éppen a társadalomból kitaszítottakról forgassa filmjeit. A pinku eiga korszak legelején már a filmesek között sertepertélt, 1963-ban debütált az Amai wana (Édes csapda) című produkciójával, amit rengeteg hasonló, alacsony költségvetésű film követett. Hamar híressé vált a remek hangulatteremtő képessége, a hipnotikus aláfestő zenéknek és persze a többi pinku rendező munkáinál jóval extrémebb munkáinak köszönhetően, leginkább csak úgy emlegették, hogy a pinku műfaj Kurosawa Akira-ja.

Elborult, sokszor brutális és kegyetlen művei miatt folyamatosan harcban állt a Nikkatsu stúdióval, akik fogyaszthatóbb produkciókat szerettek volna bemutatni. Mivel Wakamatsu jó 10 évvel megelőzte a korát, így nem is lehetett más a harc vége, minthogy 1965-ben megalapította saját független stúdióját, a Wakamatsu Productions-t. A sors fura fintora, hogy évekkel később a Nikkatsu teljesen átállt az éppen Wakamatsu által elkezdett pornográf művek futószalagon történő előállítására. Azért az öreget sem kellett félteni, egészen a 70-es évek közepéig évente 5-10 új, hihetetlenül kis összegből (néhány 10 000 dollárból) elkészített, de nagyon hatásos mozival jelentkezett.

előzetes

 

Művei a felszínen, a tájékozatlan néző számára brutális, öncélúan pornográf sztoriknak tűnnek, azonban mindegyikben erősen jelen van a külföldi néző számára sokszor észrevehetetlen, érthetetlen szimbolizmus. Karakterei és az azok közötti, sokszor egyenlőtlen viszony szinte mindig politikai üzenettel bír, ám valószínűsíthetően a korabeli moziőrült japán férfiak között nem ezen bátor és szélsőséges politikai nézetek miatt voltak népszerűek a filmjei.

Egy, a tabudöntögető, szélsőséges hangvételű politikai üzenetekkel, valamint extrém szexjelenetekkel operáló rendező nem is találhat jobb alapanyagot magának, mint a szintén sokat kritizált író, Edogawa Rampo munkái, azok közül is egy 1929-ben megjelent, de hamar be is tiltott novella, a Caterpillar. Edogawa beteg elméje számtalan filmest megihletett már az évek folyamán, sőt, a 2005-ös Rampo Noir-ban Sato Hisayasu meg is rendezte már a történet filmváltozatát. Azonban nem Wakamatsu-ról lenne szó, ha nem dolgozta volna át az egészet a saját szájíze szerint. Régi jóbarátja, Adachi Masao segítségével olyannyira sikerült átformálnia a sztorit, hogy nem is került Edogawa neve a szerzők közé, ami persze csak a jóindulatú megközelítés. A rosszindulatú szerint egyrészt minek kellett volna megemlíteni, hiszen odahaza mindenki ismeri a történetet, másrészt lehet, hogy fizetni kellett volna Edogawa örököseinek, az meg nem fért volna bele az amúgyis nagyon szűkös keretbe. Meg egyébként is, miért adna tiszteletet az örök lázadó bárkinek is?

A sztori egyszerű, ugyanakkor mellbevágó, kezdve a címével, ami a hazatért veterán gúnyneve. A háborús filmek legtöbbjében csak a hősöket látjuk, esetleg a halottakra pazarolnak még némi időt, hogy tiszteletet adjanak nekik, a megnyomorodott sebesültek és az ő további sorsuk tabunak számítanak. Wakamatsu itt csap bele a lecsóba, amikor is bemutatja, micsoda képtelen helyzetekbe torkollik egy, a második világháború idején hazaszállított, hősként kezelt emberi roncs visszakerülése a társadalomba. A kezdeti sokk után magára marad az istápolásával a felesége, aki a kommunikációs nehézségek (csak a néző érti, mi zajlik a két főhős fejében) és a háborús hős jelleme, illetőleg nemi vágyai miatt finoman fogalmazva sincs irigylésre méltó helyzetben. Az isten háta mögötti faluban történtek pedig valahogy mindig kapcsolatban vannak a háború eseményeivel.

A két főszereplő sem akármilyen játékkal járul hozzá az élményhez, a már sok filmben bizonyított Terajima Shinobu tökéletesen hozza az őrület határán egyensúlyozó feleséget (az idei Berlini Filmfesztivál Ezüst Medve díját is elnyerte), de Kasuya Keigo tekintete is emlékezetes jópár jelenetben. A rendező régi filmjeivel összehasonlítva semmilyen kifáradás, kompromisszum, vagy nosztalgiázás nem érezhető, a Caterpillar méltó a Wakamatsu életműhöz. Nagyszerű érzékkel mutatja be a háború értelmetlenségét, ahol a „háborús hős” (a hőssé válásának módja is jellemző) vásári mutatvánnyá válik, ahol a nő kifelé szerető feleségnek tűnik, de kitölti minden keservét, bosszúját valakin, ahol a háborúsdiból kimaradt férfiak megvetettnek számítanak. Erőteljes, nyomasztó, húsbavágó, helyenként gyomorforgató, azaz pont olyan, amilyennek egy vérbeli Wakamatsu filmnek lennie kell. Egyetlen nagyobb hibája, hogy már nem vagyunk a 60-as években, így nem lesz akkora visszhangja, mint mondjuk a Violated Angels-nek volt. Ettől függetlenül biztosak lehetünk benne, hogy az úriember már tervben levő két újabb munkája is hozza majd a hasonló színvonalat.

2011. február 3.

Uwe Boll Auschwitz-filmje Oscar esélyes lenne...

...ha nem ő rendezte volna, legalább is Boll szerint. A világszerte közútálatnak örvendő rendező saját imidzsének csapdájába esett: a fickó valójában rendkívül intelligens, és ha összeszedi magát, képes jó filmeket is csinálni, csakhogy a nagy pofájával (és kezdeti katasztrofális filmjeivel) sikerült magának olyan mély gödröt ásnia, amelyből nem nagyon tud kikecmeregni (képzavar, tudom.) Nemrégiben készült vele egy jól sikerült telefoninterjú, amelynek során sok érdekes dolog elhangzik.

2010. november 23.
2010. október 8.

Battle Hymn

Újabb képregény arról, hogy a szuperhősök nem törvényszerűen olyanok, amilyennek a Marvel és a DC képregényei ábrázolják őket. Nem biztos, hogy nemesek, becsületesek, önzetlenek, tisztességesek és nem biztos, hogy a naplemente fénye pont úgy vetül rájuk, hogy glóriát rajzoljon a fejük fölé. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de nekem ezekből a képregényekből sosem elég: akár viszonylag komolyan veszik magukat (Watchmen), akár hasfalszaggató iróniával közelítik meg a témát (Umbrella Academy), mindig élvezet nézni, hogy egy tehetséges író hogyan csavarja ki a klasszikus hősök patyolattiszta világát. B. Clay Moore, a Hawaiian Dick szerzője pedig tehetséges, így a Battle Hymn kiváló szórakozást nyújt – és meglehetősen furcsát. Nehéz ugyanis beletuszkolni egy kategóriába, lévén nem paródia, nem szatíra, nem thriller, és főleg nem hagyományos szuperhős-történet – viszont mindegyikből van benne egy maréknyi.

A Battle Hymn vesz egy rakás jól ismert szuperhőst, mindegyiküket új névvel, kicsit más külsővel, és teljesen más személyiséggel ruházza fel, hogy aztán csapatba tömörítse, majd rászabadítsa őket a második világháborúra. Namor, Dr. Mid-Nite, Villám, az eredeti Fáklya és Amerika Kapitány kicsavart alteregóik állnak a történet középpontjában. A kormány állítólag egy szuperfontos feladattal akarja megbízni őket, de ahogy haladunk előre a történetben, egyre nyilvánvalóbb, hogy ilyesmiről szó sincs – akkora hülyét csináltak belőlük, amekkorát csak lehet. Tesztelések, kísérletek állnak a háttérben, hőseink pedig bábuk, akiket drótokon rángatnak, és túl ostobák ahhoz, hogy lássák, vagy még annál is ostobábbak, és önszántukból együttműködnek.

Szinte látom a gonosz vigyort Moore arcán, ahogy megszentségteleníti az ikonikus karaktereket. A Büszke Amerikai (Amerika Kapitány) például egy öntelt, cinikus kirakatkatona, Johnny Zip (Villám) egy nyápic, szoknyavadász pojáca, a hősök oldalán feltűnő szépség, Betty Jones pedig egy szégyentelen ribanc, akit szinte az egész csapat sorban gerincre vág. Ellenben Quin Rey pozitívabbra sikerült, mint eredetije – ami valahol érthető, hiszen Namor már eleve egy arrogáns tahó, aki mindig is kilógott a Marvel hősei közül. Itt viszont ő szolgáltatja a képregény komolyabb, drámaibb aspektusát: naiv, tiszta karakter, aki nem érti a felszíni világ törvényeit és szokásait, totális kívülállóként nem találja a helyét, és mikor mások ezt kihasználják, nem csap szép maga körül, hanem csak csalódottan visszakullog a tengerbe.

Ugyanakkor ezek a karakterek nem pusztán torz tükörképei a jól ismert, ikonikus jelmezeseknek, nem egyszerű, gúnyos antitézisek, hanem gyarló, hús-vér emberek. És a lényeg pont az, hogy túlságosan is azok: az irigység, a féltékenység, az arrogancia és a büszkeség cafatokra szaggatja a csapatot, még mielőtt egy szalmaszálat keresztbe tudna tenni, nemhogy esetleg (kac-kac) megmenteni a világot, vagy legalább segíteni a háborús erőfeszítéseket. Moore gonosz, vérbő cinizmussal vonja le a végkövetkeztetést: hiába vannak a hősök speciális képességek birtokában, különlegességük nem terjed ki a jellemükre, nem feltétlenül jár velük sem hatalmas felelősségtudat és világváltó szándék, sem megalomán pusztítani és uralkodni vágyás. Nem, ezek itt a képességeiknek köszönhetően felfújt lufik, amik az első adandó alkalommal kipukkannak, és ugyanolyan ostobán és nyomorúságosan vergődnek a világban, mint bármelyik másik lúzer – csak nekik még szembe kell nézniük feletteseik titkos kis játszmáival és a politikai érdekekkel is, amik bármikor feláldozhatónak, vagy egyenesen nemkívánatosnak minősíthetik őket. Bár ez a „szembe kell nézniük” velük, talán nem a legjobb kifejezés, mert úgy hangzik, mintha lenne fingjuk a dologról. Nincsen.

Moore-nak van érzéke a különböző stílusok vegyítéséhez, ez már a Hawaiian Dick című trópusi horror-noirjából is kiderült, ami olyan volt, mintha Wes Craven Kígyó és szivárvány-ának Sam Spade lett volna a főszereplője. Nem csak a tipikus szuperhős-történetet fordítja ki, de még össze is mossa azt a kémkedés világával, a háborúval, az emberi butasággal és gyarlósággal, egy jókora adag cinizmussal, és hasonló mértékű öniróniával. Az eredmény egy ötletes, gonosz, vicces, morbid és kegyetlen, szatirikus kaland, amely bár nem kifejezetten eredeti, mindenképp pokolian szórakoztató, és nem lehet rossz szavunk a rajzokra sem. Jeremy Haun markáns vonalakkal dolgozik, és bár a háttérkitöltés nem az erőssége, az arcokat fantasztikusan eltalálta. A nagy hősök vonásaiban ott bujkál az arrogancia, a büszkeség, a tahóság, a nemtörődömség: a Büszke Amerikai tahó parasztképe olyannyira irritáló, hogy az ember legszívesebben láncfűrésszel esne neki, Zip tenyérbemászó is tökéletes leképezése bosszantó természetének, Betty mosolyában pedig mintha egyfolytában ott bujkál a buja felszólítás, hogy „kefélj meg!”.

A szuperhősök deheroizálását sokan sokféleképpen végrehajtották már (talán túlságosan is – már maga a koncepció is unalmas), és ha valakinek ebből elege van, azt nem tudom hibáztatni. Ezzel mégis tegyen egy próbát. Már csak azért megéri, hogy lássuk, milyen egyszerűen és gyorsan ki lehet végezni egy olyan szupergyors futót, mint Villám vagy Quicksilver.

2010. május 28.

Zöld zóna

Paul Greengrass PR-bombák foszladozó árnyékában loholó játékfilmje az évtized egyik slágerrejtélyét viszi vászonra, hogy végül azzal a naiv ábrázattal csodálkozzon a valóságra, ahogy Palik pillantotta meg a célegyenesben felbukkanó Damon Hillt. Hát hogy tűnt volna el? Hát semmi sem tűnik el! Az Arrows-Yamaha sem, a PR-bombák meg pláne nem. Azok ott vannak, ahol akarjuk, hogy legyenek, és ijesztő gyorsasággal alakulnak át. Például wécécsészévé. Ami kevéssé gyanús ugyan, de az ilyesmi csak az ideológiailag képzetleneket tévesztheti meg.

Ő lenne a kötelességtudó Miller hadnagyvagytizedesvagymi (Matt Damon), aki a jóhiszemű, hazafias nép jóhiszemű, hazafias reprezentánsaként a 2003-ban Irakban előre nyomuló katonai erők egyik speciális csoportját vezeti: feladatuk titkos forrásból származó információk alapján tömpuszfegyek (TÖMegPUSZtítóFEGYverek) lefoglalása – volna. Azonban csak üres üzemek, tátongó raktárak, por és nemradioaktív hamu fogadják. A precíz, nagyköltségvetésű harcászati szándék kézzelfogható nyomai helyett a minimális életszínvonal biztosításának mauzóleumai.

Talán még ironikusnak is tűnhet, hogy miután egy feltehetően kisszámú, roppant eltökélt csoport az USA-t s az egész világot megrengetve igazolta a MacGyver-i lelemény hatékonyságát és realitását, a washingtoni döntéshozó-gépezet az üdvösséghez vezető utat az ellenség államilag dotált, intézményes fegyverkezésében vélte meglátni. A koholt vádakat, a közvélemény manipulálását követően szinte össznemzeti, globál-politikai, stbstb. megnyugvással ért volna fel pár, a fegyverzetellenőrzési bizottság pecsétjét nélkülöző uránatom vagy akár egy kémcsőnyi influenza – bármi, amiből dábjúemdí (tömpuszfegynek látszó tárgy) fabrikálható. Sziklák, hegyek gördültek volna le a sebzett, haragtól elvakított szívekről, de az ekkora geológiai képződmények még Mohamed kérlelésére sem mozdulnak meg szívesen. Marad például a mozgóképes önvizsgálat, a popkulturális szembenézés, mely egyrészt bátor dolog, műfaji kellékek között meg még viszonylag kényelmes is.

A sors flegma iróniájának tudható be az is, hogy a Zöld zóna hét év – történelminek mondható – távlatából, az Obama-érában, körülbelül annyira inkorrekt politikailag, mint anno volt a Zöldsapkások. Hét év, hol van már az? És hol van már az az esti adás 2002 novemberében a Comedy Centralon...

Persze, ilyen volumen, ilyen költségvetés mellett nem lehet csak úgy és csak akkor odamondani, amikor a szerzőnek kedve szottyan, Greengrass legújabb kiáltványa – a korábbiakkal ellentétben – azonban technikailag is legfeljebb jóindulattal sorolható a konzervatív, de tisztességes filmek közé. A közel-keleti szituációt tematizáló akcióthrillerek (A királyság, Hazugságok hálója) ártalmatlan és kedvesen didaktikus sorába tagozódik ahelyett, hogy a néző eszére (Syriana), vagy toleranciaküszöbére (Redacted) apellálva tenné próbára a nemzeti önbecsülést.

(...van nálatok, és én ezt fogom vállalni! DE VAN!!! DE VAN!!!)

Ez a betagozódási törekvés ott rángatózik minden kockán. A lyukról lyukra egyre tanácstalanabbul futó Millerék történetének egy semmiből elősántikáló helyi hazafi ad olyan svungot (Allah ex machina? Mindegy. Magánakció a szolgálat rovására? Mindegy.), ami a végefőcímig kitart: egész véletlenül a legkeresettebb iraki tisztet látta feketézni egész véletlenül másfél sarokkal arrább. Akit a Hazugságok hálójában sem zavart, hogy szpesöl édzsönt Leo Dicaprio egy fejkendőtől kiköpött arabbá avanzsálhat, azt ez sem fogja, a fényképezés viszont minden bizonnyal. Nem láttam a werket, de ha kiderül, hogy légkalapács volt a kamerák oldalára erősítve, a szemem nem fog rebbenni – amennyiben addig még visszanyerem ezt a képességemet. (A kompozíció, mint snitten belüli strukturáló-elv egyesek számára megszűnt létezni.) Hasonlóképp kontraproduktív a képek straight-to-youtube zajszintje: legalább 3 különféle durvaságú nyersanyagot alkalmaz Greengrass, bizonyára a terek stilárisan kitáblázott elválasztására, no meg a tudósítások hiperrealizmusának visszadaása végett.

Kár, hogy ezzel nincs összhangban a dinamikus, de itt-ott elnagyolt történet és a kidolgozottnak tűnő érdekellentétek mentén egymásnak feszített, de unalomig ismert sorokat puffogtató vázlat-figurák. A műholdképek geometrikus tisztasága, valamint az iraki rögvalót széltében, hosszában kitöltő közigazgatási és egzisztenciális káosz közötti távolságnak nincs különösebb hírértéke. A nagy kérdés, a tét talán még játékfilmes körökben is túltárgyalt és agyonreflektált, amin természetesen az sem segít, ha a tanulságok kimondása előtt bátran rácsapunk a CapsLockra. Továbbmegyek: sőt.

A Greengrass-életműn belül talán a CIA ábrázolásának új árnyalata tarthat számot érdeklődésre. Ahogy a Bourne-filmekben, a hírszerzési ügynökség most is a slag rossz végén van, ám ezúttal tehetetlen, bürokratikus korlátok közt fel-alá sertepertélő intézmény, melyet egy jól irányzott telefon a Pentagonból bármikor megbéníthat. Hogy a direktor mennyire megalapozottan mosdat és veszi le a Cég válláról a felelősség egy részét, kérdéses, a CIA akkori igazgatója, George Tenet – szintén megkérdőjelezhetően objektív – önéletrajzi könyvében mindenesetre feketén, valamint fehéren nyilatkozik.

A továbbiak őt idézem, de ha netán lenne, akit meglephet a történet csúcspontja, ne vegyük el az örömét, szóval: SPOILER!

Tenet kvázi beismeri, hogy az Irak ellen felhozott fegyverkezési vádak makulátlanul hipotetikusak. Szaddam Husszein nagy valószínűséggel a környező országok elrettentése miatt akadályozta az ENSZ ellenőröket a tömpuszfegyek keresgélésében - mímelve, hogy van rejtegetnivalója. Holott az Öböl-háború után végleg letett az ilyesmiről. Igazából nem volt semmije.

Hát hogy tűnhetett volna el, Damon?

Tovább a múltba