képregény

Vissza a jövőbe
2015. november 10.
2015. szeptember 23.
2015. július 8.
2015. július 5.
2015. június 13.
2015. május 23.
2015. május 12.
2015. február 18.
2015. január 21.
2015. január 10.
2014. december 15.
2014. november 7.
2014. október 30.
2014. október 10.
2014. szeptember 12.
2014. szeptember 2.
2014. augusztus 21.
2014. augusztus 17.
2014. július 24.
2014. július 22.
2014. július 21.

A Marvelnél jobb képregényhősnek lenni, mint a DC-nél

A leszbikus Batwoman nem házasodhat.

A DailyBeast csinált egy összehasonlítást arról, hogy a Marvel kiadó mennyivel progresszívebb, mint a DC Comics. A Marvel most mutatta be a fekete bőrű Amerika Kapitányt, és az új Thor is egy nő. Az ő képregényeikben van melegházasság, muszlim szuperhős, és egyáltalán: gyorsabban és korrektebben reagálnak a társadalmi változásokra, mint a DC. Náluk, ha minden igaz két vállaltan homoszexuális főhős van, a Zöld Lámpás egyik verziója, és Batwoman. Neki a kiadó vezetői nem engedélyezték tavaly, hogy elvegye feleségül barátnőjét. Ezért egyébként akkor a kreatív csapat fontos tagjai mondtak fel a cégnél.

2014. július 17.
2014. július 11.
2014. június 19.
2014. június 1.
2014. május 29.
2014. május 15.
2014. május 14.
2014. április 6.

A magyar Hellboyok!

UPDATE!!! Három új képpel bővült a repertoár.

Hellboy idén már 20 éve veri és lövi az emberiségre fogait fenő náci gorillákat, fanatikus szektás őrülteket, halhatatlan rémeket és nyálkás-csápos szörnyetegeket. Az évforduló alkalmából sajnos baromira nem készült el Guillermo Del Toro harmadik Hellboy-mozifilmje, viszont a Dark Horse és a Multiversity Comics meghirdetett egy amatőr rajzversenyt, amelyen bárki részt vehetett, aki március 31-ig elküldött  nekik egy Hellboy-témájú, saját maga által készített, teljesen eredeti rajzot (vagy festményt). A kihívásra a magyar képregényes körön belül is többen felfigyeltek, és beneveztek a saját szájízüknek, stílusuknak és értelmezésüknek megfelelő képekkel. Ezeket szedtük össze a tovább után, avagy: tessék, a magyar Hellboyok! Ti melyikre szavaznátok?

hell20mignola.jpg


tumblr_n2wimtbOS81ssx99ao1_500.jpgErhardt Domonkos nagyjából magának Mignolának a nyomdokain jár.

fehzolt.jpgFehér Zoltán egy régi (és kútba esett) galaktikás pályázatra készült rajzzal nevezett be, amin Hellboy diadalmasan markolja a vélhetően halott nácik kezéből kitépett horogkeresztes zászlót.

felvidéki.jpgCsendélet csata után cigivel, sörrel és óriásfej-puffal, Felvidéki Miklós hihetetlenül cool képén.

halterandrás.jpgHalter András cicával kíván boldog születésnapot Hellboynak. És a cicás képek mindig menők.

tumblr_mgrrtvgACf1s0oe9wo1_1280.jpgHaránt Ervin Hellboyának überbrutáls végzetjobbkeze van.

koskazoltán.jpgHellboy és a végzet (náci) nyalókája Koska Zoltán nem kifejezetten a pályázatra készült, de attól még beküldött és igen jópofa rajzán.

lakatos2.jpgLakatos István két képet is rajzolt. Ennek az elsőnek a náci-karszalagos polipja telitalálat.

lakatos1.jpgLakatos István másodszor: Hellboy szereti a cicákat - meg a palacsintát (ellentétben a náci-karszalagos polipokkal, mint azt láthattuk).

marklaszlo1.jpgLászló Márk is két képpel készült: "Crap" - mondja Hellboy, és lendíti az öklét.

marklaszlo2.jpgLászló Márk másodszor: Hellboy barátok (köhh) társaságában. (A hétfejű jószág viszont sehol. Aggódom érte).

nemethgyula.jpgNémeth Gyula Hellboya egyszerűen csak mocskosul vagány.

pintermark.jpgKétségkívül Pintér Márké a legdinamikusabb rajz. Plusz cool a színkompozíció.

sulia.jpgSüli Andrea: a kis Hellboy találkozása egy habpolipleánnyal. Szép.

10172702_10152058513659150_2029129655_n.jpgSzécsi Zoltán is macskával színesíti a képet, bár ez nincs dorombolós kedvében.

2014. április 4.

Le Transperceneige (Snowpiercer)

Snowpiercer-Vol.-1-The-Escape-cover.jpgAz utóbbi évek legjobb filmes képregényadaptációja kétségkívül a Snowpiercer: úgy sikerült felhasználni a fantasztikusan hangulatos alapötletet, hogy megtartva az eredeti francia bande dessinée hajtómotorját, újabb ötleteket és csavarokat zsúfolt bele a végtelenbe tartó vagonokba, és mindeközben még a történetet sem siklatta úgy ki, mint a három kötetes képregény az utolsó oldalain. Rendkívül szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy egy harminc évvel ezelőtt útjára indított, de fagyos álomba szenderült disztópiát éppen Bong Joon-Ho olvasztott ki a feledés fogságából, hiszen teljesen véletlenül bukkant rá a Le Transperceneige koreai kalózkiadására egy szöuli könyvtárban a The Host forgatása alatt, és azonnal beleszeretett a koncepcióba. Az eredményt már tudjuk (legalábbis, aki elolvasta a Snowpiercer kritikánkat), de lássuk, hogy milyen utat kellett bejárnia az ezer és egy szerelvényből álló Hótörőnek, hogy végre befuthasson a végállomására. (Figyelem: bár a filmváltozat és a képregény története több ponton és néhol radikálisan eltér, a cikk potenciális spoilereket tartalmazhat!)

 A hetvenes évek hidegháborús légkörében születő Le Transperceneige már kiadása előtt legendává lett, hiszen a Jacques Lob (Superdupont atyja, az egyetlen francia forgatókönyvíró, akinek odaítélték az angouleme-i képregényfesztivál nagydíját, amit egyébként eredetileg képregényrajzolóknak hoztak létre) által megálmodott történet már 17 oldal után megtorpanásra kényszerült, miután rajzolója, Alexis, a frankofón képregények akkori egyik nagy reménysége harmincegy éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt egy aneurizma következtében. Több évnyi keresésbe telt, míg Lob rátalált új alkotótársára a huszonöt éves, ám vajmi kevés tapasztalattal rendelkező Jean-Marc Rochette személyében, és együtt nekiláttak a Godard Alphaville-jének és Kafka Perének hangulatát felidéző orwelli látomás papírra vetésének. A nyolcvanas évek francia képregényipara elsősorban a folytatásos képregénymagazinokra épült, és a sikeres történetek csak ezután jelentek meg kötet formában, így 1982 októberétől 1983 júniusáig tíz fejezetre bontva került az olvasók elé a Métal Hurlant-hoz hasonlóan úttörő munkát végző (A SUIVRE) magazin oldalain. Az osztatlan siker hatására a képregény 1984-ben végre album formátumot öltött a Casterman kiadó gondozásában, és a francia SF egyik korszakos alappillérévé vált.


transperceneige-horz.jpg
A végtelen fehérségen és az örök tél jegén keresztülhasító vonat a semmibe tart és soha nem áll meg: Proloff, a hátsó vagonok nincstelen lakója a vécéhelységen keresztül próbál eljutni a vonat elülső részébe, de hamar a milicisták fogságába esik. A hátul rekedteknek egyenlő esélyeket követelő politikai mozgalom egyik képviselője, Adéline Belleau siet a segítségére, de miután ideiglenes karanténba zárják őket, végül mindkettejüket fogolyként kísérik Dewill elnök és Krimson tábornok elé. A posztapokaliptikus Canossa-járás során megismerjük az új világ és az emberiség maradékának társadalmi hierarchiáját és az együttélés új szabályait. Az egyedüllét luxus, a mosdatlan tömegek a mesterséges kádakban növesztett részleges értelemmel rendelkező, a húsfűrészek elől ösztönösen menekülő és pánikszerűen önmagát újratermelő Mama darabjait eszik, a középosztály csirkét, a felsőosztály nyulat és halat, valamint friss zöldségeket, amit speciálisan felszerelt vagonokban termesztenek. A lét sivársága elől a bordélyfülkék, a Vap’shit nevű tisztítószer kábulata és a Szent Lokomotív vallásos imádata nyújt menedéket. A vonat ablakain túl elsuhanó halott világ is önmagunk jutalma: a két szembenálló szuperhatalom egyike tömegpusztító klímafegyvert lőtt ki egy júliusi napon, ezzel mindenkit halálra ítélve, aki nem jutott fel időben a Hótörő önellátó prototípusára.

019_1-horz.jpg

Jelenleg azonban az első osztályon utazókat leginkább aggasztó probléma, hogy a hátsó vagonok túlnépesedése miatt a vonat egyre lassul és a Szent Lokomotív perpetuum mobile-jének leállása mindenki vesztét okozná. A Proloffnak előadott terv, miszerint a hátsó vagonok lakóit átszállítanák az elülső részbe, természetesen hazugság, amint a szerencsétlen nincstelenek és a segítségükre siető, egyenlőséget követelő politikai ellenfeleik egy helyre kerülnének a mentőakció keretében, azonnal lekapcsolnák a vagonokat, egy csapásra megszabadulva mindannyijuktól. Mit sem tudnak arról azonban, hogy az ablaktalan, levegőtlen szerelvényekben tombolnak a különféle járványok, halmokban állnak a holttestek, a túlélők pedig degenerált kannibálokká süllyedtek: hősünk zéró páciens, az általa behurcolt betegség halálos ámokfutásnak indul a kivételezettek között. Proloff és Adéline fegyverrel törnek maguknak utat a mozdony felé, de az elővigyázatlanul kilőtt ablakok a lány vesztét okozzák: szerelmét a fagyhaláltól a Szent Lokomotív haldokló őrzője menti meg, de csak azért, hogy átadhassa terhét és a vonat tovább rohanhasson a végtelenbe. Proloff, az utolsó ember a Földön, a kamerákon keresztül nézi végig, hogy az általa elszabadított járvány végez mindenkivel a falak közé zárt új világban.

Kétségtelen, hogy a Le Transperceneige mai szemmel kissé avíttasnak és sivárnak tűnik, de a fekete-fehér, szikár, realisztikus stílus tökéletesen simul a történet tematikájába, ráadásul ami kilógott a nyolcvanas évek mainstream francia képregényei közül, amik a humort, a könnyed fantasyt és az akciót preferálták, az most pont jó időzítéssel érkezett a posztapokaliptikus, társadalomkritikával tűzdelt sztorik térnyerésekor. A folytatásos történetvezetésnek köszönhetően a minden fejezet elején ismétlődő, baljós, már-már költői felvezetés nagyon sokat ad a hangulathoz, a sötétben az ismeretlen felé száguldó fémmonstrum pedig szinte árasztja magából kilátástalanságot. Ugyan a forgatókönyv nem bővelkedik annyi szarkaszmusban és fordulatban, mint filmadaptációja, és a főszereplők is leginkább passzívan szemlélve járják végig a számukra kijelölt utat, ezzel mutatva be a robogó páncélvonat fojtogató légkörét és az elmúlt világnak görbe tükröt tartó társadalmi berendezkedését, de a hidegháború vége felé közeledve mégis meglehetősen merész és új vállalkozás volt ez Lob részéről. Egy olyan elfeledett klasszikusról van tehát szó, amely nem véletlenül szolgált inspirációként harminc év távlatából is, és olyan értéket és üzenetet képvisel, ami jottányit sem kopott meg ezidő alatt. Sikerét mi sem jelzi jobban, hogy már a nyolcvanas évek közepén született két próbálkozás is, hogy filmvászonra vigyék, de mindkettő kútba esett, és 2000-ben egy gyurmafigurás animációs film ötletével játszottak el, ám így visszatekintve mégiscsak szerencsésnek tűnik, hogy egytől-egyig kudarcot vallottak.

transperceneige02-horz.jpg
A kvázi lezárt és eredetileg egy kötetesre tervezett történet folytatására tizenhét évet kell várnia az olvasóknak: Lob már nincs az élők sorában, Rochette pedig időközben egy tizenhetedik századi kínai művész hatására a kínai festészetre váltott, ez pedig meg is látszik majd az új album stílusán (érdemes megnézni közelebbről a filmben látható szénrajzokat is, a hasonlóság nem véletlen). Az új vonat új vezetőt kíván, 1999-ben a második világháborús páncélozott katonai szerelvényeket Benjamin Legrand (francia krimiszerző és képregényíró) futurisztikus, virtuális valóságot generáló gépezetekkel felszerelt szupervonatra váltja fel, tizenöt évvel későbbre helyezve a továbbra is osztálykülönbségekkel és belső konfliktusokkal terhelt, vajmi kevés reménnyel kecsegtető jövő történéseit.

016-horz.jpg

A TNP Kettes utasait egyazon félelem kovácsolja egybe: valahol odakint száguld az elszabadult, vezető nélküli Hótörő és bármelyik pillanatban frontálisan ütközhetnek vele. A kivételezett Északiak és a dolgozni kényszerülő Déliek életét a folytonos fékezési gyakorlatok szabják meg, és amíg a megállni képes, csúcstechnológiájú Kettes motorja újraindul, addig a Földmérők, a kinti, halálosan fagyos időjárásnak ellenálló speciális védőruhájukban az elmúlt világ titkait kutatják. Puig is közéjük tartozik, amíg egy társa halálát okozó baleset folytán a tepsibörtönbe nem kerül. Val, az egyik tanácsos lánya érkezik a segítségére, aki a népességet féken tartó sorsolásokon nyerhető virtuális utazások egyik tervezője, és többet szeretne tudni a külvilágról. Minden erőfeszítése ellenére Puig büntetése egy öngyilkos küldetés a vonat utolsó, talán még működő felderítő repülőjével, hogy időben ellenőrizhesse, vajon a híd, ami felé adataik szerint robognak, épségben van-e még. Útja több revelációhoz is vezet, és bár el akarják veszejteni, de hősként tér vissza a vonatra, ami, bár csak egy leheletnyivel ugyan, de több reménnyel telve suhan tovább az útján az emberiség maradékával.

le-transperceneige-masterson-horz.jpg
Egy évvel később, 2000-ben még megjelenik egy harmadik kötet, ami folytatja Puig és Val kalandjait, amint a TNP Kettes egy puccskísérlet kellős közepén megpróbálja átszelni az óceánt, hogy megtalálja egy zenét sugárzó rádióadás forrását, de mind a sztori, mind a befejezése olyan mérsékelt sikert arat, hogy a tervezett negyedik album már sosem születik meg. A Hótörő vakvágányra kerül és addig ott pihen, míg 2004-ben egy képregényőrült koreai rendező újra fel nem fedezi...

2014. március 30.

Ma 75 éves Batman!

batman75.jpg
1939. március 30-án bukkant fel az újságosoknál a Detective Comics 27. (a borítón májusi dátumozású) száma, aminek The Case of the Chemical Syndicate című sztorijában Batman először kente el néhány gazember száját.
A sötét lovag a DC Comics egy évvel korábban debütált Supermanjének óriási sikere nyomán született, Bob Kane és Bill Finger tollából, egy egyszerűbb, szupererők nélküli, sötétebb hősként, aki pörgős akció-kalandok helyett árnyékokkal teli bűnügyi történetekben szerepelt. A Detective Comics című antológiamagazin 27. számában még csak hat oldal jutott neki: egy brutális gyilkosságot felderített benne, és ellenségét, egy mohó iparmágnást az utolsó képkockákon kíméletlenül beleöklözte egy savtartályba, kínhalálát pedig azzal kommentálta, hogy „A fitting end for his kind” (ekkor még nyoma sem volt a majdani „Batman nem ölhet” szabálynak). A sztoriban a későbbi, állandó mellékszereplők közöl egyedül James Gordon bukkant fel, a végén pedig fordulatként rántották le benne a leplet arról, hogy az alvilág új ostora nem más, mint a milliomos Bruce Wayne. (Ezt egyébként az első Zorro-történetből kölcsönözték, ami sok egyéb mellett – mint az Árnyék, a Doc Savage vagy a Sherlock Holmes-sztorik – inspirációként szolgált Batman figurájához). Hogy ez a pároldalas semmiség aztán mivé nőtte ki magát, azt mindannyian tudjuk.

detcbatfirst.jpgBatman első felbukkanása. (Detective Comics #27, Bob Kane, 1939)

Batman257.jpgDetective Comics #374 (Gil Kane & Sid Greene, 1968)

batmanoneil.jpgBatman és Ra's Al Ghul (Batman #244, Neal Adams, 1972)

Batman 258.jpgBatman és Kétarc (Batman #258, Irv Novick & Dick Giordano, 1974)

greatbatman01.jpgBatman: Az első év (Batman #405, David Mazzuchelli, 1987)

Detective58616.JPGDetective Comics #586 (Norm Breyfogle, 1988)

batmansale.jpgBatman: The Long Halloween #3 (Tim Sale, 1996)

batmanlee.jpgBatman: Hush (Jim Lee, 2002)

batmanearth1frank.jpgBatman: Earth One (Gary Frank, 2012)

batcapullo.jpgBatman: Zero Year (Batman #29, Greg Capullo, 2014)

2014. március 28.

Kocsmapult: Szuperhősválság, 2. rész

superiorsh21.jpg(A cikk első része itt található.) Bár a múltkori „siránkozással” ellentétben a mostani írásnak az a célja, hogy rámutasson az érem másik oldalára, azaz a szuperhősök jelenlegi helyzetével kapcsolatos lehetőségekre és reményére, azért ahhoz, hogy eljussunk odáig, kénytelen vagyok egy kis további siránkozással indítani. A Marvel és a DC képregényei iránti tisztelet általában véve egyre csökken, és csökken – és nem nehéz megérteni, hogy miért. A kiadók majd’ beledöglenek, hogy menő sorozatokkal álljanak elő, minden a vagány koncepciókról és a monumentalitásról szól (ld. még: Hollywood), csakhogy közben szem elől tévesztik azt a célt, amit a ’80-as évek paradigmaváltó művei után tűztek ki maguk elé. Jelesül, hogy a képregényeiket, illetve a szuperhősöket úgy általában, komolyan vegye a nagyközönség, hogy legitim művészi formát faragjanak belőlük.

Futószalagon való termelés folyik, nagyüzem van, és így nehéz értéket előállítani: a Watchmen, a The Dark Knight Returns vagy a Born Again (Daredevil) olyan szofisztikált, érett, komplex alkotások voltak, amik kihasználták, sőt, hirdették, világgá kürtölték ennek a médiumnak a nagyszerű lehetőségeit. Jelenleg azonban a kiadók furcsa irányelvek szerint működnek: a felnőtt olvasóközönségük igényeinek kielégítésére törekednek, de ezt a képregény határait feszegető, jól átgondolt művek helyett többnyire olyan fröccsentett történetekkel és stílussal teszik, ami inkább a szellemi gyorskajához szokott fiatalokhoz látszik szólni, akiket viszont sehogy sem tudnak megnyerni maguknak.

Persze, az előző részben éppen nem annyira a szofisztikált és érett sztorikat hiányoltam, mint inkább a színtiszta szórakoztatást. De, egyrészt, ki mondta, hogy ennek a kettőnek ki kell zárnia egymást, másrészt, tényleg ideje lenne már, hogy a két nagy kiadó felüsse az értelmező kéziszótárt a „diverzifikáció” szónál (vagy guglizzanak rá). Ez a massza, amit a sorozataik most alkotnak (nyilván tisztelet a kivételnek), a nagy, reklámszövegeik szerint „óriási változásokat hozó” crossoverekkel együtt, nyilvánvaló kreatív zsákutca. Remélem, a Marvel/DC vezetői veszik maguknak a fáradságot, hogy kikukkantsanak a kisebb konkurenciák felé is – úgymint Image és társai.

trinitysinsh22.jpgAz Image pl. döbbenetesen minőségi és sokszínű képregénykiadást művel az utóbbi két évben. Azelőtt sem voltak rosszak, de jelenleg egyenesen a zászlóvivői annak a tendenciának, ami a független alkotók és sorozatok felemelkedését jelzi. Ezek egyre nagyobb szeletet követelnek maguknak a piacon, egyre nagyobb hype és elismertség övezi őket. Egy brooklyni képregénybolt (Bergen Street Comics) februárban közölte a vevőivel, hogy a következő pár hónapban fokozatosan leveszi a Marvel és a DC sorozatait a polcairól – előrendelni, megvásárolni továbbra is lehet őket, de a polchelyet inkább fenntartják az önálló, alkotóik által birtokolt címeknek, a szerkesztők által igazgatott, írókat és rajzolókat váltogató, más sorozatokba és crossoverekbe átláthatatlanul bekapcsolódó, önellentmondásokba futó, zavaros szériák helyett. Ez csak egyetlen kis amerikai bolt a sok közül, és aligha csinál nyarat, de ezen a példán is jól látszik, hogy a helyzet változóban van.

A nagyoknak érdemes lenne meggondolniuk, hogy igazodjanak ezekhez a trendekhez. Kevesebb, de átgondoltabban szerkesztett sorozatot kellene futtatniuk, nagyobb szabadságot adva a gondosan kiválasztott alkotógárdáknak. Igazi tehetségeket kell leszerződtetni, és nem azért, hogy aztán gúzsba kössék őket, hanem azért, hogy hadd éljék ki kreativitásukat, hadd kísérletezzenek. Nem kell hat Batman-sorozat, öt Justice Leage-csapat és nem kell Rozsomák meg Pókember mindenhova, még mellékszereplőnek sem. Nem kell sorozatgyártás, minőség kell mennyiség helyett, és picsába az 52 címmel. Semmi értelme görcsösen ragaszkodni egy számhoz ostoba presztízsokok miatt. Mindez persze szép elgondolás, de könnyű visszavágni a kérdéssel: hogyan is engedhetné meg magának a kísérletezést egy profitorientált vállalkozás a régi sikerreceptek alkalmazása helyett? Kivéve, hogy azok a receptek már nem olyan sikeresek, mint egykor. És itt jön (jöhetne) elő a pozitív oldala a filmadaptációk előretörésének. Ha egyszer a kiadóknak már úgyis a megafilmek jelentik az igazán nagy bevételi forrást, nem lenne kifizetődő az azokhoz képest szinte elhanyagolható pénzt termelő képregényekkel új utakat keresni? És mintha látnám is annak jeleit, hogy tényleg vannak ilyen próbálkozások.

batmansh23.jpgPersze, nem a DC-nél, ami az olvasók és a kritikusok szemében is folyamatosan csúszik lefelé a lejtőn, egyre érdektelenebb szériákkal, egyre átlagosabb, műanyag látványvilágokkal, egyre kétségbeesettebb gimmickekkel, mind a marketingben, mind a karakterekben és a világújítási szándékban. A kiadót egyébként is alkotók egész sora (pl. Mark Waid) ostorozta az utóbbi hónapokban, nem csak a kreatív szabadság lehető legdurvább korlátozása, de az írók és a rajzolók pofátlan kiszipolyozása miatt is (ettől persze még vannak remek sorozatok a DC-nél is, a Batmantől a Swamp Thingen át a Wonder Womanig). Közben a Marvelnél szép csendben fújdogálnak a változás szelei, és láthatóan sokkal nagyobb teret hagynak az alkotóiknak, mint a DC, vagy mint akár pár évvel ezelőtt ők maguk. Ahelyett, hogy a hozzájuk szerződött tehetségeket beolvasztanák, hagyják, hadd hallassák saját, egyéni hangjukat.

Rick Remender ugyanolyan szimpatikusan őrült és lendületes ponyva sci-fis történettel kezdte pályafutását az Captain Americánál, mint amilyen korábbi Image-szériája a Fear Agent volt. Dan Slott megölhette Peter Parkert (még ha csak ideiglenesen is), és testébe helyezhette egyik legnagyobb ellensége, Doctor Octopus elméjét (Superior Spider-Man). Matt Fraction ritkamód egyedi és emberi, visszafogott történetekkel operáló, stilisztikai bravúrként valósíthatta meg Hawkeye-sorozatát. Jason Aaron a Thor: God of Thunderben a Marvel univerzum egészétől függetlenül írhatott (és írhat máig is) a kilenc világban szerteszét játszódó, óriási fantasy eposzokat. Mark Waid végre eltávolíthatta a Daredevilt abból a „grim & gritty” stílusból, ami Brian Michael Bendis és Ed Brubaker idején még fantasztikusan működött, de ami az utóbbi években már borzalmasan erőltetetté vált. Jonathan Hickman Avengers-sorozatainak erősen tudományos/evolúciós/morális problémaköre és hangvétele is csak rá jellemző. Brian Posehn és Gerry Duggan Deadpoolja az utóbbi évek egyik legviccesebb, független képregényhez méltón vad sorozata. (Néhány hasonló pozitívum nyilván akad a DC-nél is, de ott ezek inkább érződnek kivételeknek, mint tendenciának.)

hawkeyesh24.jpgÉs egyre kevésbé tűnik úgy, hogy az aktuális nagy crossoverekbe beleerőszakolnák ezeket az egyéb címeket, holott – ha már Thor – J. M. Straczynski éppen emiatt a gyakorlat miatt távozott a Marveltől 2009-ben  (bár ez a DC-nél is megfigyelhető szerencsére, pl. a jelenlegi nagy „eventjük”, a Forever Evil is csak néhány szériába ágazik el – csak ott ezt egyéb baromságokkal kompenzálják, mint pl. a Villain’s Month). Ezek a szokásostól elütő, kisebb-nagyobb mértékig merész húzások mind szépen ki is fizetődtek – illetve, ha megnézzük eltérő stílusaikat, műfajaikat, akkor bizony ez kezd nagyjából az a fajta diverzifikáció lenni, ami felé haladniuk kellene a kiadóknak. Könnyen lehet, hogy a DC (ami a diverzifikáció ellenkezőjét csinálja, ld. a Wildstorm és a Hellblazer beolvasztását) azért nem tesz efféle lépéseket, azért toporog a saját szarában, mert még nem nevelte fel magának azt a masszív mozifilmes fejős tehenet, amit a Marvel már vagy 5 évvel ezelőtt megtett, és aminek pénzügyi hátterével merészelhetne elszakadni a régi módszerektől.

Egyébként nyilván nem tudni, hogy a mostani szuperhősfilmes őrület meddig tart ki Hollywoodban, hiszen trendek mindig jönnek és mennek, de a Marvelnek pl. 5-6 évre előre megvannak a tervei. Ami azt is jelenti, hogy a mainstream szuperhősképregények előtt jelenleg két út áll: vagy megragadnak a jelenlegi állapotukban, sőt, egyenesen arra a szintre redukálódnak, amin már csak felhasználható nyersanyagai lesznek a filmiparnak, és a művészi igényesség többé fel sem merül velük kapcsolatban, vagy megújulnak, és utánanyúlnak olyan olvasóknak is, akik már leszoktak az olvasásukról, vagy akik akár sosem olvasták őket korábban. Jól behatárolt, egyértelmű koncepciók mentén meghatározott sorozatok kellenek: olyanok, amik gyerekeknek szólnak, olyanok, amik nőknek, olyanok, amik a gyereklelkű harmincasoknak (a mostaniak általában ilyenek – ezekből is kell, de nem CSAK ezekből kell), olyanok, amik a médium határait feszegetik, olyanok, amik fontos, érdekes és vitatott témákat érintenek – az eposzi akcióktól a vad vígjátékokon át az elgondolkodtató drámákig. A sötét, komor művektől a kellemes, önfeledten szórakoztató darabokig. Olyan sorozatok kellenek, amikre felfigyel a nagyvilág is, nem csak a rajongók, és amikről hírt ad a New York Times (nem, nem gimmickre, nem „Superman halálára” gondolok). És egyikből sem kell húsz, de még tíz, vagy akár öt sem.

Ezen kívül le kell vetni a kontinuitás béklyóit, nem kell mindennek mindennel összefüggésben lennie, nem kell minden sztorinak rögtön három másik sztoriba vezetnie, hagyni kell, hadd menjenek a szériák a maguk útjain, elég, ha külön event képregényekben érnek néha össze. Nem kellenek sorozatok csak azért, hogy ennek meg annak a karakternek is legyen egy sajátja, nem kell szálakat és szereplőket bevezetni sehova, csak azért, mert a filmadaptációkban népszerűek voltak (sőt, ezt a visszahatást jobb lenne teljesen kigyomlálni). Főleg nem kellenek sorozatok csak azért, hogy teljesítsenek velük valami szaros kvótát.

capamsh25.jpgA konklúzió? Én bízom benne, hogy mindez, vagy legalábbis valami hasonló pozitív változás előbb-utóbb bekövetkezik. Szuperhősképregények mindig is lesznek, nem egy hullámvölgyön túljutott már a zsáner, túl fog majd jutni ezen is. A kérdés csak az, hogy mikor, és főleg, hogy addigra mennyire sínyli meg ezeket az állapotokat. Jelenleg az igazán izgalmas és érdekes dolgok jellemzően a Marvel és a DC világain kívül történnek Amerikában, és ha ez sokáig így marad, akkor egyre többen és többen hagyják majd ott a mainstream jelmezes igazságosztók piacát (főleg, hogy a független képregényes szcéna is tele van jelmezes igazságosztókkal, szóval nem mintha nem lenne mindenféle alternatíva). Még ez sem tragédia, mert ha a szuperhősök egyszer kimásznak ebből a gödörből, annak híre megy, és az elpártolt olvasók is visszatérnek majd. De azért jó lenne, ha nem érnénk el egy ronda mélypontot ahhoz, hogy tényleg javulni kezdjenek a dolgok. Talán nem fogunk – megkockáztatom, hogy legalább a Marvel jó úton halad. Márpedig elég az egyiknek jó úton haladnia, hogy a másik előbb-utóbb kénytelen legyen követni.

2014. március 21.

Kocsmapult: Szuperhősválság, 1. rész

shwolverine0.jpgAz utolsó nagy, mainstream szuperhős, akit felszívott magába a popkultúra globális szivacsa, 1974-ben született – igen, Rozsomákról van szó. Az azóta eltelt negyven évben nem jött egyetlen új jelmezes igazságosztó sem, aki akkora hatással lett volna a világra, aki akkora ikonná vált volna, mint ő. Rozsomák még bekerült Superman, Batman, Pókember és a hozzá hasonlók társaságába, azóta pedig csak a nagy halál van (talán az 1991-ben debütált Deadpool az egyetlen, aki közel járt hozzá, hogy ilyen jelentős figura legyen, de ő még mindig csak a szűkebb értelemben vett geekek kiskedvence). Kell ennél jobb és egyszerűbb érv arra, hogy a mainstream szuperhősképregények mennyire képtelenek megújulni? Hosszú évtizedek óta ugyanazokkal a karakterekkel zsonglőrködnek, akik mostanra saját, szappanoperaszerűen hömpölygő kontinuitásuk rabjai – nem lehet őket megváltoztatni, megölni, jelentősen megújítani, nem öregedhetnek, nem házasodhatnak (ha mégis, azt előbb utóbb eltörlik, mintha soha meg sem történt volna), csak az marad, hogy újra és újra elmeséljék velük nagyrészt ugyanazokat a történeteket. Elég szarul hangzik, nem?

Gyorstalpaló: A ’30-as évek végén megszületett Superman és Batman karaktere, majd a siker mintájára jöttek a többiek, beindult a futószalag: Wonder Woman, Flash, Captain Marvel, Captain America stb. A második világháború sok sorozatot a propaganda irányába vitt, utána pedig az egyre agresszívebben terjedő sci-fi és krimi képregények kárára csökkent a szuperhősök népszerűsége. Az ’50-es évek végére valamennyit visszanyertek belőle, a ’60-as évek első felében pedig Stan Lee forradalmat robbantott a Marvel égisze alatt. Az ő hősei Supermanhez és társaihoz képest meglepően emberiek voltak: ha egyikükről lekerült a maszk, alatta esetleg egy tinédzser fiú rejtőzött, aki ugyanolyan problémákkal küszködött, mint megannyi igazi tinédzser fiú a világon. A jelmezes igazságosztó többé nem feltétlenül megfoghatatlan bálvány volt, lehetett akár a szomszéd srác is – vagy az olvasó maga.

shtdkr.jpgA ’70-es években vége szakadt a szuperhősök ártatlanságának, antihősök, illetve komolyabb, sötétebb tónusú történetek születtek, amik alkalomadtán társadalmi problémákat sem féltek érinteni (ld. a drogfüggőségről szóló Pókember és Green Lantern/Green Arrow sztorikat). A ’80-as években a jelmezes igazságosztók felnőttkorba léptek a Watchmennel és a The Dark Knight Returnsszel, amik amellett, hogy elősegítették a műfaj komplexebbé, kifinomultabbá válását, és tökön rúgták a "képregény gyerekeknek való" ige ostoba hirdetőit, utat nyitottak a később majd gombamód szaporodó ironikus, szatirikus, posztmodern/meta személetnek is. A ’90-es évek főleg az amerikai képregénypiac majdnem-összeomlásáról híres, egyébként a karakterek sebezhetősége (Superman „halála”, Batman „gerinctörése”), és az ezzel kapcsolatos agyament szenzációhajhászás uralta az időszakot, a kreativitás pedig elkezdett oldalágakba szivárogni (Dark Horse –Hellboy, Image – Spawn). A 2000-es éveket már nehéz trendek által meghatározni, bár a Marvel Ultimate univerzumának és a Warren Ellis/Bryan Hitch duó Authorityjának hatása érezhetően máig gyűrűzik („hardcore” szuperhősök, „szélesvásznú” történetmesélés). De mi jellemzi az utóbbi éveket, innen hova tovább?

Hol van manapság a változtatási szándék, a fejlődés, a merészség, a tökösség? Kicsit úgy tűnik, mintha a DC és a Marvel lefutotta volna az összes kört, amit a témában le lehet futni. A ’70-es évek második felének újszerű antihősei már a ’90-es évekre standarddá váltak, a ’80-as évek komorsága és érettsége szintén betagozódott a fősodorba, a ’90-es évek „sebezhető/halandó” hőseinek koncepciója mára nevetség tárgya (halál-feltámadás körforgása), és már nem csak a független sorozatokban lehet Dunát rekeszteni az alternatív, a klasszikus felfogást megcsavaró szuperhőstörténetekkel, de ezek beszivárognak a mainstreambe is (Hawkeye). Egyikben sincs már semmi különös (és ez független az adott sorozatok mindenkori színvonalától), viszont minden karakterrel megtörtént már minden, csurig van a történetük ezer kalanddal, szerelemmel, drámával, halállal, feltámadással, eposszal és tragédiával, minden szarral, amit el lehet képzelni, és sok mindennel, amit nem. És hol van egy olyan sztori, aminek van bátorsága tabukhoz, vitatott témákhoz nyúlni, mint anno a ’70-es években? Ott volt pl. az Ultimate Spider-Man 2008-as éves különszáma, ami körül már előzetesen hatalmas hírverés alakult ki, merthogy a tinédzserek közti szexről volt szó benne (a 16 évesPeterrel és Mary Jane-nel) – de a témát a konformista – és álságos – „várjunk még ezzel” konklúzióval sumákolták el.

shultisp.jpgEgyrészt a Marvel és a DC szorult helyzetben vannak, mert az olvasóik egyre nagyobb része van 30 év felett – vagyis a felvevőpiac öregszik, hiányzik az utánpótlás, egyre kevesebb gyereket érdekelnek a képregények. Másrészt viszont ezt a helyzetet legalább részben saját maguknak köszönhetik. A Watchmennel és a The Dark Knight Returnsszel annak idején behúztak sok kétkedőt és felnőttet, azóta pedig ennek a rétegnek a kielégítésére törekednek, csak közben elhanyagolták a fiatalabbakat - és bár ennek nem kellene vagy/vagy szituációnak lennie, ezek a cégek egy dologban egész biztosan nem voltak jók soha, az pedig a termékpalettájuk diverzifikációja. Csak nézzük meg, mennyire ritka manapság az igazán felhőtlen szórakoztatás (FUN!) ezekben a sorozatokban: a szuperhősök elvileg példaképek, de melyik kölyök akar olyan hős lenni, akit már kétszer megöltek és feltámasztottak, klónoztak, akinek az élete tele van bűntudattal, tragédiával, kétségekkel, barátai/barátnői, családtagjai jelentős részét pedig kinyírták az utóbbi években, és folyton gyötrődik valami miatt? Persze, kell a dráma is, csak nem ilyen mértékben, nem ilyen erőltetetten, és főleg nem úgy, hogy egyébként is csak az aktuális sztoriig/eventig tart a hatása.

Nyilván az sem segített a fiatal vevők elmaradásában, hogy az utóbbi másfél évtizedben vészesen elterjedtek az olyan alternatív szórakozási formák, amikkel szemben a képregény nehezen állja a sarat a körükben (a Facebooktól kezdve a DVD/BD-ken át a konzolokig és okostelefonokig), de naivitás lenne azt gondolni, hogy ha a kiadók időben felismerték volna a problémát, nem tehettek volna valamit kiadványaik népszerűbbé, versenyképesebbé tételéért. Ez csak üzlet: igényfelmérések, pozicionálás, marketing. A Marvel és a DC azonban, noha egyfolytában szajkózzák a szöveget a megújulásról, láthatóan évtizedek óta képtelenek letérni a járt és elkoptatott útról, és szépen bedobozolták magukat abba a pozícióba, ahol a fent említett, öregedő olvasótábor igényeinek felelnek meg. Ez pedig hosszútávon bukta.

shnew52.jpgA DC 2011-ben azért indította nulláról az egész univerzumát az Új 52-vel (a ’85-os Crisis on Infinite Earths után másodszor), hogy új olvasókat húzzon be – elbaszta. A sorozatok ugyanolyanok voltak, ugyanazoknak szóltak, és egyébként is, az is lehet, hogy már késő egy ilyen „egyszerű” trükkel (értsd: a hatalmas, átláthatatlan és ellentmondásos kontinuitás eltörlésével, tiszta lappal) megfogni a potenciális érdeklődőket. Hosszú évek maradtak ugyanis ki, azaz lassan felnő az a generáció, ami a ’80-as, ’90-es évekbelivel ellentétben már szinte egyáltalán nem olvas képregényt, és innentől kezdve jó eséllyel nem fognak az ő gyerekeik sem.

A kiadók a nagy, sok évtizedes ikonjaiknak köszönhetően tudnak még ilyen helyzetben is szakítani: az alapvetően felnőtt olvasótábor ellenére a rajongók többsége sorozatokat, karaktereket követ, nem írókat, rajzolókat, ami egy franchise-rendszeren belül (számukra) elvileg nem feltétlenül szerencsés, hiszen a minőség ki van téve a mindenkori szerkesztői és marketingszempontok, illetve az azok által meghatározott alkotógárda változásainak. De a szappanopera behúzta az embereket Pókember, Batman és a többiek életébe, így sokan akkor is veszik, illetve gyűjtik ezeket a füzeteket, amikor az aktuális sztorik éppen nem tetszenek nekik, részben, hogy „ne maradjanak le”, részben az „előbb-utóbb úgyis jobb lesz” gondolatmenetet követve. (Ami még csak nem is önáltatás, mert ezeknek a szériáknak a színvonala folyamatosan, éveken, évtizedeken át hullámzik, hol fent, hol lent). Ezért van egyszerre féltucatnyi Batman-képregény, és ezért kell Rozsomák és Pókember szinte minden létező szuperhőscsapatba. Ez viszont egy rohadtul felelőtlen, meggondolatlan belekényelmesedés a fenti helyzetbe, ráadásul olyan kuszaságot eredményez, ami az esetleges új olvasót kapásból elrettenti. („– Láttam az új X-Ment, tök jó volt, gondoltam, kipróbálom a képregényt. Van? – Persze, melyiket kéred? – Miért, több van?  - Naná, vagy 10. – 10 X-Men? Oké, melyik a fősorozat? – Attól függ, honnan nézzük. – Fogom érteni bármelyiket előismeretek nélkül? – Hát…” Stb.)

shavengers.jpgKözben ezek az ikonok fénykorukat élik a mozivásznon, és kezdem úgy érezni, hogy ennek hatásai magára a képregényiparra inkább negatívak, mint pozitívak. A Marvelnek nyilvánvalóan aprópénz a képregényekből származó bevétel amellett, amit egy Bosszúállók hoz a konyhára, ami nem baj, viszont egyértelmű, hogy ezek az audiovizuális orgiák nem késztetik a nézőiket arra, hogy a karakterekkel az eredeti médiumukban is ismerkedjenek. Míg a szerzői sorozatok eladásait egy mozis vagy tévés adaptáció az egekbe katapultálhatja (ld. Watchmen, The Walking Dead), addig a franchise-rendszerben működő szuperhősöknél még akkor sem jelent szinte semmit a filmes boost, ha a kiadó direkt igyekszik a képregényeket minél hasonlóbbá tenni az adaptációkhoz (ld. a Bosszúállók közönségét megcélzott, a filméhez hasonló csapatfelállással startolt Avengers Assemble-t, vagy a Samuel L. Jackson-féle Nick Fury borzalmasan kínos beleerőltetését a kontinuitásba). Jelenleg a filmek ilyen szempontból csak arra jók, hogy még egy látványosabb, színesebb, izgalmasabb, nagyobb közösségi élménnyel járó alternatívát kínáljanak a comicokhoz képest, tovább erősítve a fiatalok „minek olvassam, ha játszhatom/nézhetem is?” szemléletét.

Az egyik lépés a jó irányba valószínűleg az lenne, ha a kiadók nem ugyanazt próbálnák újrateremteni a képregények lapjain, amit a nézők a moziban látnak, elvégre azzal eleve nehéz versenyezni, hanem inkább új utakat keresnének, és mernének változtatni, kísérletezni. Mert ebből így az lesz, hogy a képregények lassan a mozifilmek merchandise-termékeivé válnak (ha ugyan nem váltak máris), ahogy a filmek pedig paradox módon már inkább az egyéb cikkek (pólók, figurák, játékok stb.) merchandise-termékei, és nem fordítva. (A klasszikus példa: a Disney anno 5 milliárdot kaszált a Verdákhoz kapcsolódó cuccokon, míg maga a film tizedannyit sem hozott – kell kérdezni, hogy akkor vajon a film több-e egy drága reklámnál, amivel ezer más dolgot lehet eladni?)

Akárhonnan indulunk, folyton ide lyukadunk ki: a szuperhősképregényeket ismét vagánnyá, szórakoztatóvá, relevánssá kell tenni, és nyilván nem csak az eleve meglévő, öregedő olvasóközönség számára. És a helyzet azért szerencsére messze nem reménytelen, lehetőségek, pozitív tendenciák nagyon is vannak (meg hát szuperhősképregények régóta léteznek, és mindig is fognak, és ahogy a korábbi hullámvölgyeken, nyilván ezen is túljutnak majd), úgyhogy ezt a pesszimistára sikeredett merengést a cikk második részében kissé kompenzáljuk. Stay tuned!

2014. március 15.
2014. március 7.
2014. február 27.
2014. február 26.

Locke and Key

Locke-&-Key---Alpha-01-(of-02)-(2013)-(Digital)-(Nahga-Empire)-01.jpgA tökéletes, eksztatikusan és katartikusan kielégítő befejezés, a minden szálat logikusan és gondosan összefonó lezárás a popkultúra Szent Grálja. Földi és égi boldogság lesz annak része, aki rálel, de mindenkinek más formában jelenik meg, tudományosan nem körülírható, sem meghatározható. Évtizedenként talán egy-két olyan mű kerül elő, amely közel jár hozzá (olyan ritka kincsek ezek, mint a Breaking Bad, a Dr. Horrible’s Sing-along Blog vagy az Y the Last Man), de a próbálkozások túlnyomó része kihuny félúton és visszahullik a porba (lásd még Lost, Indiana Jones és a kristálykoponya királysága, Legenda vagyok), és Parszifál kénytelen nehéz szívvel tovább botorkálni küldetése célja felé. Amennyire ugyanis a szerzők és célközönségük el akarják érni a csodás relikviát, ugyanannyira kívánják is azt, hogy ez sohase történjen meg, és tovább nézhessék-olvashassák kedvenceiket, ez pedig különösen érvényes napjaink brandeket csúcsra járató hollywoodi Gomorájában. Az X-akták például Joe Hill szerint akkor ért véget, amikot Mulder és Scully először megcsókolták egymást, de igazán az tett be neki, amikor a Rolling Stone címlapján egy ágyban ölelkeztek. Neki pedig igazán hihetünk, hiszen éppen 2013 végén, gyanúsan közel Karácsonyhoz, nem csak, hogy megtalálta, hanem egyenesen apró darabokból, a saját két kezével, szívével-lelkével és egy chilei építészmérnökkel vállvetve megalkotta a Grált és képregénybe csomagolva nyújtotta át az emiatt kisebbfajta eksztázist megélő képregénygeekeknek. Ez volt a hat kötetes Locke and Key sorozat és annak befejező füzete.

Mielőtt Joe Hill felfedte volna, hogy az utat mutató horrorpróféta, Stephen King középső fia, tíz évig írt novellákat és forgatókönyveket választott írói álnevén (ami tulajdonképpen valódi neve, a Joseph Hillstrom King rövidítése), és ez épp elég volt ahhoz az önbizalomnak a felépítéséhez, amellyel már magabiztosan szembenézhetett a munkáját minduntalan apjáéhoz hasonlító kritikusokkal és újságírókkal. Ugyan azóta szerkesztett már egy díjakat besöprő antológiát (20th Century Ghosts) és írt két sikeres könyvet (A szív alakú doboz és a Szarvak), de mégis éppen egy képregénnyel és egy hétszáz oldalas, apja munkásságát felvállaló és magába fogadó regénnyel (NOS4A2) sikerült kilépnie a horror királyának árnyékából. Hill önmagát elsősorban képregényíróként definiálja, és amint egy jó barátom meg is jegyezte, még a regényeiből is kitűnik mennyire vizuális típus: A szív alakú doboz elolvasása óta meggyőződésem, hogy a szellemek valóban arról ismerszenek meg, hogy fekete grafitfirka zizeg a szemük előtt.

Locke and Key 026-horz.jpg

A képregény fantasztikus látványvilágáért és stilisztikai bravúrjaiért egy építészmérnökként végzett chilei rajzoló, Gabriel Rodriguez felelős, aki az IDW egyik licenszelt CSI feldolgozásával kezdte karrierjét, majd a Land of the Dead és a Beowulf adaptációi után végre kreatívabb megbízást kapott: Clive Barker regényének, a The Great and Secret Show-nak a feldolgozását. Folytatva a már befutott címek felvásárlásának bevált módszerét, az IDW 2007-ben a 20th Century Ghosts történeteinek megképregényesítésével kereste fel Joe Hillt, aki nagy szerencsére előhozakodott egy régóta dédelgetett tervével egy öreg kúriáról és a benne rejtőző varázslatos kulcsokról. Mivel Rodrigueznek már volt tapasztalata a horrorzsánerben, ezért a kiadó őt javasolta a projekthez, ebből pedig hat éven át folyamatosan elképesztő minőségű munka született. Senkit ne riasszon vissza az első füzetek kissé fura vizuális világa: Rodriguez kezdetben egyszerre szándékosan és szándéktalanul egyensúlyozik a realizmus és a karikaturisztikus elemek határán, egyrészt, mert ismervén Joe Hill ambícióit (a Locke gyerekek felnőtté válásának bemutatása) teret akart hagyni magának az idő múlásának érzékeltetésére, másrészt pedig pár év után egyszerűen csak kiforrottabb lett a stílusa.

LandK-KttK03_012-horz.jpg

A Locke and Key távolról féloldalasan pislantva King (számomra) legjobb regényére, az Azra (It) hasonlít leginkább: tizenéves jó barátok csapata kerül szembe egy ősi, idegen gonosszal, és miután szörnyű áron legyőzték, felnőttként az egész már csak valamiféle távoli, rossz álomnak tűnik, egészen addig, amíg a már egyszer lebírt rém újra meg nem jelenik. A regénnyel ellentétben a Locke and Keyben a felnőtteknek esélyük sincs a természetfelettivel szemben, csak az újabb generáció, a nyolcvanas évekbeli társaság gyerekei képesek meglátni és használni a Keyhouse mágikus kulcsait, és felvenni a harcot a szörnnyel. A történet struktúrája nagyon erős, már egészen korai füzetekben olyan utalásokat találunk, amik csak később nyernek értelmet. Nincsen deus ex machina, ami leginkább a lusta írók eszköze: Hill már teljesen és részleteiben átgondolt forgatókönyvvel vágott bele a Nagybetűs Kalandba, méghozzá fantasztikusan kidolgozott karakterekkel. A főgonosz nem csak vérfagyasztóan amorális és kegyetlen, hanem úgy képes sármos csibészként alakoskodni, hogy az olvasó már éppen megkedvelné, amikor újra valami egészen gyomorforgató és visszataszító húzást lép meg az egyébként egészen kézzelfogható és teljesen érthető célja érdekében. Minden és mindenki a játékszere: elsősorban a tragikus sorsú Sam Lesser, akit már a neve is definiál, és akinek olyan üres a lelke, hogy egy rég elfeledett gonosz visszhangja is képes utat találni belé. Lesser életében és holtában is szánalomra méltó lény, de éppen ezért olyan félelmetes ellenfél, és egyúttal a sorozat egyik kulcsszereplője.

Clockworks02_001a-horz.jpg

Ellenfeleik és a történet főszereplői a három testvér, a Sam Lesser által meggyilkolt Rendell Locke gyerekei, akik anyjukkal a családi tragédia után nagybátyjuk massachusettsi kúriájába, a Keyhouse-ba költöznek (a település neve, Lovecraft, árulkodó, már ami a továbbiak alakulását illeti). Nina, az édesanyjuk, alkoholba fojtja a bánatát, egyedül bódító homályon keresztül tűnik számára elviselhetőnek az élet. Tyler a tipikus báty, akire testvérei védelmének felelőssége nehezedik, és aki nem mutathatja ki a felszín alatt dúló érzelmeit: csak azért nem fordul az öngyilkossághoz, mert neki kell a legerősebbnek lennie, példát mutatni a testvéreinek. Húga, Kinsey, másképp próbálja feldolgozni a történteket: láthatatlanná válva, elrejtőzve a középiskolások között, soha többé nem gondolva arra a bizonyos napra. Egyedül Bode, az öccsük rázza le magáról ezeket a felnőttes érzelmeket, és örökös bajkeverőként természetesen ő talál rá az első kulcsra, és ő szabadítja ki azt a valamit, ami évtizedek óta egy kútba van bezárva.

GuideToTheKeys_021-horz.jpg

Hill nem csak a történetmesélés és a karakterábrázolás mestere, folyton képes meglepni elképesztő ötleteivel is. Már maguk a kulcsok és a hozzájuk tartozó ajtók is tele vannak meglepetésekkel: a Szellemkulcs nem csak elszakít a fizikai testedtől, de azonnal annál teremsz, akire vagy amire gondolsz, és akár egy másik gazdátlan testbe is beleköltözhetsz. A Fejkulcs segítségével betéve tudod a fejedbe rakott könyvek tartalmát, de akár kiveheted és elzárhatod a félelmedet és a sírás képességét, ahogy Kinsey tette, csak arra kell vigyáznod nehogy más fejébe másszanak be ezek az ártó gondolatok, mert az igazi katasztrófához vezethet. Gondjaid vannak a jéghokipályán? A Herkules Kulcs a jó választás! Utazni szeretnél? A Bárhol Kulcs segíthet, csak egy kép kell arról az ajtóról, amelyiken át meg akarsz érkezni a világ bármely pontjára. A kulcsok nem csak jópofa dolgok, hanem a sztori szerves elemei, ráadásul csak gyerekeknek hajlandóak megmutatni magukat, mert a felnőttek hajlamosak visszaélni az ilyen mérvű hatalommal. A sorozathoz lazán kapcsolódó különszám, a Guide to the Known Keys részletesen be is mutatja őket a Keyhouse korábbi lakóinak naplóbejegyzésein keresztül.Képregényről lévén szó, Hill természetesen él a helyzet adta előnnyel, előszeretettel játszik mind az egyes füzetek tematikájával, mind a képregényes utalásokkal.

KTTK04_003-horz.jpg
Rufus, Ellie Whedon értelmi fogyatékos kisfia (aki egyébként ugyanolyan kulcsszerepet játszik a jó oldalon, mint Sam Lesser a másikon) a saját kis világában él, két rendszeres játszó- és beszélgetőtársa pedig Jack Nife, a második világháborús akciófigura és Mayhem, a harci kiborg. Az ő fejében a képzelettel keveredő valóságnak egy teljes füzetet szentelnek Squadron Strange címmel, ami a nyolcvanas évek végére eltűnt háborús témájú képregények (Sgt. Rock, Weird War Tales) stílusában készült, később pedig egy Locke and Key / Squadron Strange crossovert is olvashatunk Rufus odüsszeiájáról.

lakcos_05_01-horz.jpg
A szuperhősképregények kedvelt nagyobb méretű különszáma (giant issue) is kap egy füzetet, amiben Tyler az Óriás Kulcsot kénytelen bevetni gyönyörű, teljes oldalas paneleken, hogy megvédje testvéreit az árnyéklényektől. Személyes kedvencem a Kázmér és Hubának állított hommage, amiben függőleges, napilapban használt képregénycsíkok jelennek meg az oldalak előterében, és a realisztikus, Rodriguez-féle stílus váltakozik Watterson karikaturisztikus ábrázolásával, mindez úgy, hogy a cselekmény végig teljesen összefüggő és dinamikus marad. A sorozathoz lazán kapcsolódó Guide to the Known Keys a Winsor McCay által halhatatlanná tett Little Nemónak, a Grindhouse pedig a negyvenes évek crime képregényeinek állít emléket.

lak_01_01-horz.jpg
lak_01_19-horz.jpg

A Locke and Key nem lenne Joe Hill és az én személyes Szent Grálom, ha ez a fantasztikus utazás nem kapna méltó befejezést. Vérfagyasztó és veszettül izgalmas, mert egyik karakterrel sem bánnak kesztyűs kézzel a fináléban, és igazi veszteségként éljük meg a történet során megkedvelt szereplők halálát, ugyanakkor elégedettséggel keveredő melankólia telepedik ránk, amikor a végső összecsapás után elül a por, és az alkotók minden lényeges szálat elvarrnak. Ahogy a függöny lehull, csak annyit tudunk mondani: Köszönöm Joe! Köszönöm Gabriel! Ez jó mulatság, férfimunka volt!

2014. február 3.

Panelprogram: Parker: The Score

score-cover.jpgKétféle ember van. Aki olvasott már Parker-könyvet, és aki nem. Előbbiek: keblemre cimborák! Utóbbiak: nem tudom, hogy vagytok képesek így élni. Donald E. Westlake (álnéven: Richard Stark) 1963-tól 2008-ig (haláláig) 24 regényt írt Parkerrel, a metodikus, jéghideg, karrierista bűnözővel, minden idők egyik legnagyobb antihősével a főszerepben. A karaktert többször is próbálták filmvásznon visszaadni olyan színészekkel, mint Lee Marvin, Robert Duvall, Peter Coyote, Mel Gibson és legutóbb Jason Statham, de persze egyik sem ér az eredeti nyomába. És a legjobb Parker-adaptációk úgysem vászonra készülnek: Darwyn Cooke, akinél jobban kevesek értenek a képregény nyelvén a mai Amerikában, 2009-ben dobta piacra első graphic noveljét Stark halhatatlan figurájával. Ezt (The Hunter) eddig még három követte (a legutóbbi, a Slayground, nemrég jelent meg), és ha minden igaz, Cooke még többet is tervez. A Panelprogram rovat felélesztéséhez bármelyik eddigi kötetből választhattam volna tucatnyi képet, de…

…valahogy mindig ehhez tértem vissza. A harmadik graphic novel (az ötödik regény alapján, amiben a főhős és társai egy egész kisvárost rabolnak ki), a The Score elején található ez az egészoldalas panel, amin  Parker úgy dönt, feltesz néhány kérdést a fickónak, aki azóta követi őt az utcán, mióta kilépett a hotelből. Namost, Parker baszomnagy ember, jókora kezekkel és masszív erővel, úgyhogy a kés előrántása az utolsó dolog, amit nyomoronc ellensége csinál ebben az életben (ennyit a kérdésekről), de a lényeg nem is ez. Hanem a kompozíció. A színek. A szöveg és a kép harmóniája – ha valaki valaha kételkedett volna abban, hogy Stark és Cooke kreatív házassága a mennyekben köttetett, csak nézzen rá erre a gyönyörűségre. A dinamizmus a lehulló kalappal, az, ahogy a késes férfi fehérrel való „kiemelése” jelentéktelenné teszi a fenyegetést, amit képvisel, a főhős arcát takaró árnyék és a homlok súlyos barázdái (I’m coming for you, mothefrucker), és persze azok a kezek, kiegészítve Stark szavaival… Félelmetes stilisztikai bravúr.

tumblr_m77y7qA9Re1qky2i3o1_1280.jpg

2014. január 7.

2013 legjobb képregényei

Issue02.01_eng.jpgMielőtt még mindenki ijedten kapkodna a telefonhoz, hogy a 911-et hívja (hazai olvasók több szám közül is válogathatnak, de ez ne zavarja össze őket, a 112 jó lesz, ha nem tudják bekategorizálni a vészhelyzet természetét), gyorsan megnyugtatnám őket, hogy összeállítottuk a szokásos éves képregény toplistánkat, ezzel is elősegítve szellemi, kulturális, valamint spirituális fejlődésüket, gondosan előre kiválogatva a búzát az ocsú közül. Ezúttal három kategóriába csoportosítottuk az ajánlott olvasnivalót, a már futó sorozatok, az egykötetes vagy minisorozatok, illetve 2013 újoncai alá került iktatásra 10-10, azaz összesen 30 cím, valamint azokat is megemlítjük, amik így vagy úgy, de felkeltették figyelmünket, de már nem jutottak be az élbolyba. Végül pedig a teljesen szubjektív leglistánk sikerén felbuzdulva, hasonló címszavakba szedtük az elmúlt évet képregényes szempontból. Kellemes szemezgetést!

ONGOING SOROZATOK

B.P.R.D. (Dark Horse)

Amióta az anno a Hellboy spinoffjának indult sorozat Hell on Earth alcím alatt fut, Arcudi és Mignola mindent megtesznek azért, hogy ezt az alcímet illő tartalommal töltsék fel. Az iroda félig romokban, Hellboy a pokolban, Liz felszívódott, Abe szintúgy (ld. lent), a Földet lovecrafti óriásszörnyek járják; rémseregek, apokalipszis, vallási fanatikusok, félelmes hangulat, közel a vég. Mintapéldája annak, hová lehet upgrade-elni egy egyébként is remek sorozatot tehetséggel és vízióval. (rcs)

B.P.R.D-horz.jpg

Deadpool (Marvel Comics)

Mikor már kezdtem azt hinni, hogy manapság csak mellékszereplőként tudják jól írni Deadpool karakterét, jött a Marvel NOW!, és a Gerry Duggan/Brian Posehn duó. Végre: a sorozat veszettül vicces, harsányan illetlen és őrületesen pörgő, de ha nagyon muszáj, még drámai is tud lenni az elszállt komédiázás szüneteiben. Ha egyszer elkészül az a Ryan Reynolds-féle Deadpool-adaptáció, remélem, ilyen lesz (biztos nem). (rcs)

Deadpool v4 015-000-horz.jpg

Fatale (Image Comics)

Apropó, vízió: Ed Brubaker és Sean Phillips párosát már többször is volt alkalmunk dicsérni a Geekzen, de nagyon úgy tűnik, hogy Fatale című, két éve futó horror-noirukkal a Criminal és a Sleeper sikerét is megfejelik. A halhatatlan, a férfiakat a puszta létével bűvkörébe vonó végzet asszonya véres, mocskos, szexi és szövevényes, évtizedeken átívelő történetfolyama az első betűtől az utolsó ceruzavonásig lenyűgöző. (rcs)

Fatale 018-000-horz.jpg

Hawkeye (Marvel Comics)

Hawkeye az én szememben a szuperhősmitológia egyik legtúlértékeltebb figurája volt, amíg bele nem kezdtem Matt Fraction sorozatába, ami rövid úton atomjaira robbantotta minden ellenérzésemet Clint Bartonnal szemben. A csökönyös, veszélyesen túlfejlett igazságérzettel rendelkező, nagyon emberi Clint Bartonnal, nem Hawkeye-jal, hiszen hősünk egy történetben sem húz maszkot, és többször végződik a kalandja a kórházban, mint a Bosszúállók főhadiszállásán. Hab a tortán David Aja vizuális virtuozitása, mely a 11. számban tetőzik: főhőse Pizza Dog, Barton teljesen átlagos kutyája, akinek ezúttal a szemein és az orrán(!) keresztül láthatjuk a korábbi füzetek fontosabb eseményeit. (nk)

Hawkeye09_001-horz.jpg

Locke & Key (IDW Publishing)

Minden kétely nélkül az utóbbi évek LEGJOBB sorozata, ami a Transmetropolitan, a League of Extraordinary Gentlemen, a Watchmen és a Sandman mellé fog kerül a polcomra, gyönyörű keményfedeles kiadásban. (nk)

Alpha01_001a-horz.jpg

Nowhere Men (Image Comics)

Science is the Rock n’ Roll! Négy ragyogó koponya, a World Corp alapítói alapjaiban változtatják meg a hatvanas éveket, létrehozva egy alternatív történelmet, amit a képregényben könyvrészletek, reklámok, televíziós showműsorok és magazinborítók dokumentálnak elképesztő részletességgel. A cég egy űrbéli kutatóbázisán egy titokzatos baleset az ott dolgozó csapat több tagját is végzetesen átalakítja, és egy másik világon (vagy időben?) szenvednek hajótörést. Ezalatt az egyik alapító hosszú kómából arra ébred, hogy társai nem egészen arra használták közös művüket, amire ő elképzelte. Eric Stephenson múltba, jövőbe és világok között ugrálva egyszerre tizennégy-tizenöt karakter szálát vezeti, amiből lassan és fokozatosan kezd kialakulni a teljes történet. Az év leginnovatívabb, legokosabb képregénye. (nk)

nm02-000-horz.jpg

Saga (Image Comics)

Brian K. Vaughan valami olyasmit vitt véghez, ami nagyon-NAGYON ritka manapság: mindenféle divatos geektémákat gyúrt össze elképesztő természetességgel, csodálatos érzékű történetmeséléssel, hús-vér karakterekkel, humorral, drámával, szerelemmel, akcióval és szenzációs ötletekkel. (rcs)

Saga 010-000-horz.jpg

Superior Spider-Man (Marvel Comics)

Nagyon mély és szinte vallásos meggyőződéssel kellett hinnie Dan Slottban annak, aki a Superior Spider-Man sorozat indulásakor azt merte volna állítani, hogy a hálószövő egy újabb dicsőséges korszaka következik. A Peter Parker fizikai testébe költözött Doktor Oktopusz, a mindenki által rettegett, kényszeresen tökéletességre, elismertségre törekvő  volt szupergonosz azonban olyan irányokba terelte Pókember életét, hogy csak a fejünket kapkodtuk. Az egész alapkoncepció zseniális húzás, minden következményének parádés levezetésével, és nagy szerencsénkre egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy Slott nem tervez a közeljövőben véget vetni ennek a rendkívül élvezetes hullámvasútnak. (nk)

Superior Spider-Man 021-000-horz.jpg

The Walking Dead (Image Comics)

Túl a 100 részen, túl a 10 éven, és még mindig dübörög, még mindig megállíthatatlan, még mindig megunhatatlan. Szinte már várom, mikor fogy ki a szufla Robert Kirkmanből, mert olyan egyszerűen nincs, hogy egy sorozatot ilyen színvonalon ilyen sokáig lehessen vinni. (PS: ez a szuflafogyás az aktuális sztoriszál, az All Out War eddigi számai alapján nem a következő pár hónapban fog bekövetkezni.) (rcs)

The Walking Dead 117-000-horz.jpg

Ultimate Comics Spider-Man (Marvel Comics)

Miles Morales, aki a kezdetekkor egy rendkívül ügyes és átlátszó marketingfogásnak tűnt politikailag korrekt származásával, jelenleg a Marvel legizgalmasabb és legjobban kidolgozott tinédzserhőse, aki mellé Bendis meglepő összetételű, távolról sem mesterkélt (ellentétben a Marvel Now! újabb csapatalapú füzeteivel), ám nagyszerűen működő csapatot verbuvált. A sorozat eddig is nagyon gondosan épített a karakterei közötti viszonyokra, és a jelenleg zajló Cataclysm univerzumrengető eseményei alatt sem veszíti el a fókuszt az emberi léptékről, ahogy éppen egy kozmikus hatalmú lény, Galactus pusztítja el lassan, de biztosan a Földet. (nk)

UltimateSpider-Man28_001-horz.jpg

MINISOROZAT/GRAPHIC NOVEL/ONE-SHOT

American Vampire Anthology (DC/Vertigo)

Az év sajnálatos távolmaradója Scott Snyder és Rafael Albaquerque American Vampire-e volt, ami bő egyéves szünet után (ami alatt Snyder dolgozhatott a The Wake-en) idén márciusban tér majd vissza. 2013-ban is kijött azért két különszám. Akár a The Long Road to Hell is megérdemelné a helyezést a listán, de különlegessége, és alkotóorgiája (Aaron, Ba & Moon, Lemire, Francavilla, Rucka stb.) mégis az ősszel megjelent Antológiának kell itt állnia, még ha – antológiától szokásosan – nem is minden sztorija mozog ugyanazon a magas színvonalon. (rcs)

AmericanVampireAnthology1_001-horz.jpg

Baltimore: The Infernal Train (Dark Horse)
A háromrészes miniben (aminek előzménye egyébként a The Inquisitor című one-shot, és fogalmam sincs, miért nem egyszerűen egy négyrészes minit csináltak belőle) a címszereplő Budapesten harcol a vámpírok hordája ellen, miközben meg kell küzdenie egy nyomában járó, fanatikus inkvizítorral is. Vad és iszonyú lendületes képregény, Mignola Baltimore-univerzuma pedig egyre tágul és izmosodik. (rcs)

Baltimore - The Infernal Train 003-001-horz.jpg

Battling Boy (First Second)

Haggard West, Arcopolis védelmezője halott. Lánya és a családi hősüzlet örököse egyedül kell, hogy szembenézzen a várost rettegésben tartó szörnyek seregével. Szerencsére ekkor pottyan szó szerint az égből a Földre Battling Boy, a tizenhárom éves félisten, akinek be kell bizonyítania egy másik dimenzió ünnepelt bajnokának - történetesen az apja - hogy képes a nyomdokaiba lépni. A két gyerek összefog, és ebből az év egyik legbizarrabb és -abszurdabb battle royalja alakul ki, ami egyben a hetvenes évek Kirby-érájának állított fantasztikus hommage. Paul Pope még mindig egy zseni! (nk)

bb-horz.jpg

Fairest: In All the Land (DC/Vertigo)

A képregény, ami visszaadta a hitemet a Fables sorozatban. Ugyan vizuálisan is gyönyörű (31 fejezetét 23 tehetséges illusztrátor rajzolta), de ez végre újra az az ötletsziporkákkal tömött Willingham-remek, amit már olyan régen hiányoltam. Miután a Fables a 150. részével véget ér (addig még azért hátra van több, mint egy év), az ígéretek szerint minden szál gondos lezárásával, lesz végre okom bepótolnom a lemaradásomat. (nk)

Fairest - In All The Land-000-horz.jpg

Happy! (Image Comics)

Karácsony szenteste a rendőrnyomozóból bérgyilkossá lecsúszott, mocskosszájú, mindent és mindenkit gyűlölő Nick Sax találkozik legvadabb rémálmával, ami egy, csak az ő számára látható kis szárnyas, kék színű egyszarvúban testesül meg. Happy a képzeletbeli barátja egy Hailey nevű kislánynak, akit csak Nick menthet meg, mert egy eszement sorozatgyilkos fogságában már csak ötvenkét órája van hátra. Cinikus és briliáns karácsonyi mese Grant Morrisontól, katartikus fináléval. (nk)

Happy-Zone-000-horz.jpg

Hellboy: Midnight Circus (Dark Horse)

Egyszerűen az év legszebb képregénye. Duncan Fegredo és Dave Stewart abszolút csodát műveltek, képi világuk fantasztikus, izgalmas, magával ragadó, az pedig külön nagyszerű, ahogy a „valóság” és a cirkuszbeli események vizuálisan elkülönülnek. Mignola meséje ártatlanságról, megkísértésről és a sors és a jövő fenyegetéséről nem különben megkapó. (rcs)

Hellboy - The Midnight Circus-000-horz.jpg

Hit (Boom! Studios)

A filmes összegzés kapcsán azon keseregtem, hogy úgy látszik, senki nem tud már manapság jó, korabeli környezetben játszódó noirt csinálni (Gengszterosztag, Mob City) – de legalább a képregényesek még nem felejtették el, mitől döglik a légy az ’50-es évek Los Angelesében. A Hitről üvölt, hogy James Ellroy nyomdokain akar járni, és ugyan annyira bőven nem jó (hát persze, hogy nem, jesszus, hogy is lehetne?), de izgalmas, csavaros és dögös – teli hullákkal, korrupcióval, szexszel és bűnnel, ahogy kell. (rcs)

Hit 03 (of 04) (2013) (Digital) (Darkness-Empire) 001-horz.jpg

Infinity (Marvel Comics)

Szinte euforikus élmény, hogy az egyik nagy kiadó éves mega-crossoverét betehetem az év legjobbjai közé – ez nem gyakran esik meg, ráadásul pont Jonathan Hickmantől nem vártam, hogy na, majd miatta, tekintve, hogy – egyéb sikerei ide vagy oda – nem valami ügyesen kezdte a pályafutását az Avengers címeknél. Mégis, azok szálait remekül fonta össze egy hatalmas, sodró lendületű, eposzi űroperává. Ugyan a műfajban még mindig az Annihilation a csúcs, de szép próbálkozás volt a trónfosztásra. (rcs)

Infinity 005-000-horz.jpg

Nemo: Heart of Ice (Top Shelf Productions)

Alan Moore visszatért haló poraiból és végre letett az asztalra egy kvázi-folytatást a legendás League of Extraordinary Gentlemen című remekművéhez. A közvetlen folytatások minősége a The Black Dossier-tól a Century: 2009-ig rohamosan és meredeken romlott a teljes érdektelenségbe fulladva, de Nemo lányának utolsó kalandjával sikerül némileg kiköszörülni a csorbát. Minden megtalálható itt, amiért az eredeti művet szerettük, a Lovecraft-rajongók pedig vélhetőleg házi oltárt fognak állítani neki, ha már Del Torónak le kellett mondania az Őrület hegyeinek megfilmesítéséről. (nk)

Nemo - Heart of Ice (2013) (digital-Empire) 001-horz.jpg

The Unwritten: Tommy Taylor and the Ship That Sank Twice (DC Comics)

A fikció és az írott szó hatalma: erről szól Mike Carey sorozata, és ennek eredettörténete ez a graphic novel, ami nem csak hogy önmagában is tökéletesen élvezhető, de teljesen belesimul a The Unwritten mitológiájába, kitöltve az eddig üresen hagyott részeket is. Nagyszerű ugródeszka, hogy valaki nekilásson a jelenleg 54. füzeténél tartó képregénynek. (nk)

The Unwritten - Tommy Taylor and the Ship That Sank Twice-000-horz.jpg

ÚJ SOROZATOK

Abe Sapien (Dark Horse)

Míg a B.P.R.D. a világ romjainak nyomasztó panoptikumát nyújtja, az Abe Sapiennel Mignola egy személyesebb, drámaibb kontextusba helyezi az apokalipszist. Ahogy anno Hellboy, most egykori társa és barátja járja saját útját, értelmet keresve az életében, felette saját múltjának és bizonytalan jövőjének árnyékával. Már csak egy Liz Sherman sorozat kéne. (rcs)

Abe Sapien 007-001-horz.jpg

Black Science (Image Comics)

Az első résztől mindenki összefosta magát, a második ehhez képest pici visszalépés volt, de ez természetes: egyszer a tényleges történetmesélést és karakterbemutatást is el kell kezdeni, nem lehet minden egy iszonyúan látványos és pörgős akciójelenet. Az év legdurvább debütálása után építkezés, karakter-, háttér- és konfliktusfelvázolás. Helyes. Remender és Scalera tudják, mit csinálnak. (rcs)

Black Science 002-000-horz.jpg

Jupiter's Legacy (Image Comics)

Ez a meglehetősen sporadikus megjelenésű sorozat az utóbbi idők legjobb munkája Mark Millartól, és ebben nem kis része van annak, hogy a rendkívül egyedi stílussal rendelkező Frank Quitelyt kérte fel rajzolónak. Két generáció és világnézet feszül egymásnak, amikor a világ első szuperhőseinek példaképe, a beszédes nevű The Utopian szembekerül családjával és gyermekeikkel, mert igazi amerikai hazafiként és a régi értékek védelmezőjeként nem hagyja, hogy a saját kezükbe vegyék a világ irányítását. Az idő azonban eljárt felette, a harmincas évek ideáljai értelmüket vesztették a kétezres évek válságspirálba jutott Amerikájában, és saját, mindenben csalódást okozó fia fordul ellene a többi „hős” támogatásával a háta mögött. Nagyon ígéretes felvezetés, amiből, ha továbbra is ilyen ügyesen alakul, az egyik legjobb nem Marvel és DC szuperhőstörténet kerekedhet. (nk)

J-horz.jpg

Manifest Destiny (Image Comics)

Kicsit az az érzésem, hogy a Black Science rakétastartja elterelte a figyelmet Chris Dingess és Matthew Roberts történelmi fantasyjéről, ami kár, mert az első két rész alapján (amiben egy amerikai expedíció fut különös és rémisztő lényekbe a XIX. században) még az is lehet, hogy ez bizonyul jobbnak közülük. Kiforrott, érett, átgondolt, jól megírt, szépen rajzolt sztori, tele izgalmas lehetőségekkel. (rcs)

Manifest-Destiny-002-(2013)-(Digital)-(Fawkes-Empire)-001-horz.jpg

Rat Queens (Image Comics)

Ez csak úgy a semmiből bukkant fel, különösebb hírverés és ajnározások nélkül, pedig a Deadpool mellett az év legviccesebb, legpofátlanabb képregénye. Egy kváziközépkori zsoldoscsaj-banda (köztük törpével, varázslóval) frenetikus körülmények közt harcol összeesküvésekkel, trollokkal, feketeruhás gyilkosokkal és mindenféle jómodorral. Nagyszerű karakterek (jól megformált, nem feleslegesen túlszexualizált női hősök – Joss Whedonnak kihívója akadt), remek poénok, csupa kreativitás, frissesség és sziporka. (rcs)

Rat-Queens-002-(2013)-(Digital)-(Fawkes-Empire)-01-horz.jpg

Pretty Deadly (Image Comics)

Mágikus vadnyugati chambara, Csontnyúl és Pillangó előadásában, olyan kard- és pisztolypárbajokkal, amit a Kill Bill is megirigyelhetne, saját, ám mégis ismerős motívumokkal dolgozó mitológiába ágyazva. Johnny Prérifarkas mesterkedésének köszönhetően a Halál Lányát megkötő bilincsek lehullanak, és egy ártatlan lélek megidézi egy már feledésbe merült mondókával: most Rókának és fogadott lányának menekülnie kell a múltja és egy véres bosszú rájuk vetülő árnyéka elől. Költői, mesés, gyönyörű történet egy női szerző tollából, Emma Rios fantasztikusan hangulatos rajzaival. (nk)

PrettyDeadly01_001a-horz.jpg

Rocket Girl (Image Comics)

Dayoung a jövőből utazik vissza a nyolcvanas évek New Yorkjába, hogy megakadályozza egy olyan technológia feltalálását, ami az ő idejében példátlan befolyással és hatalommal ruházza fel a rendőrállamot létrehozó Quintum Mechanics óriáskonszernt. Az egyetlen probléma, hogy Dayoung a New York-i Tinédzser Rendőrosztag tagja, és senki nem vesz komolyan egy tizenöt éves lányt, ha a világot akarja megmenteni, még akkor sem, ha történetesen egy high-tech jetpackkel van felszerelve. Ha kíváncsi vagy, mi történne, ha kereszteznék a Terminator és a Vissza a jövőbe filmeket, akkor ez a te sorozatod! (nk)

Rocket Girl 002 (2013) (Digital) (Darkness-Empire) 001-horz.jpg

The Private Eye (Panel Syndicate)

Képzelj el egy olyan világot, amiben a globális információs lufi kipukkadt, és válogatás nélkül ömlött a világba minden eltitkolt adat, családokat, cégeket, országokat, globális piacokat összeomlasztva, és életek millióit tönkretéve. Most nincs többé internet, és a legszentebb kinccsé az emberek privátszférája vált, mindenki álarcok és maszkok mögé rejti a személyazonosságát. A paparazzik és magánnyomozók e világ bűnözői és terroristái: Patrick Immelmann pedig éppenséggel ezzel keresi a kenyerét, be is állít hozzá egy 22. századi femme fatale egy megbízással, hogy aztán annak rendje-módja szerint röviddel ezután el is intézze valaki. Brian K. Vaughan és Marcos Martin nagyszerű páros, ráadásul ezt a csak digitálisan létező képregényt fizess-amennyit-akarsz módszerrel itt azonnal el is olvashatod. (nk)

PE.jpg

Velvet (Image Comics)

Úgy néz ki, az utóbbi idők egyik legjobb képregényes döntése az volt, hogy Brubaker otthagyta a Marvelt. Nem mintha náluk rosszakat írt volna, és hanyagolta volna egyéb, független munkáit, de már akkor is megérte a váltás, ha csak a Velvet lett a gyümölcse (amit Steve Eptinggel, korábbi marveles rajzolójával közösen csinál). ’70-es évekbeli kémthriller egy ronda ügybe csöppenő főszereplővel (középkorú nő, exügynök): jéghideg, stílusos, vagány, a korhangulat fantasztikus. (rcs)

Velvet 002-000-horz.jpg

Wraith: Welcome to Christmasland (IDW Publishing)

Joe Hill, Stephen King középső fia a Locke and Keyjel örökre elfoglalta a helyét a saját, személyes képregénypanteonomban, és örömteli, hogy nem pihen a babérjain: legutóbbi könyve, a NOS4A2 univerzumában játszódó sorozatot indított, ami szerencsére ismét hozza a saját maga által felállított minőséget (korábbi minije, a Thumbprint, ugyanis egyenesen pocsék volt). Fejezeteit és szereplőit egy Rolls-Royce Wraith köti össze, ami a megfelelő sofőrrel és elegendő mennyiségű elkeseredéssel és vágyakozással táplálva képes áthatolni a valóságot és a személyes ábrándképekből szőtt másik világot elválasztó hártyán. Az alapötlet nagyszerű, és eddig a kivitelezés is parádés, borzasztóan kíváncsi vagyok, hová fog kifutni a történet.

The Wraith - Welcome To Christmasland 001-000-horz.jpg

Amit még szívesen olvastunk 2013-ban: Prophet, The Manhattan Projects, Lazarus, Brain Boy, Numbercruncher, Daredevil, Clone, Harvest, Revival, The Wake, Thor: God of Thunder, Batman, 47 ronin, Animal Man, Swamp Thing, Hellboy in Hell, Invincible, Uber, Uncanny Avengers, The Black Beetle

BÓNUSZ LEGEK

Az év

…kiadója: Image. Mert szinte nagyiparban gyártják a minőséget, ami önellentmondásnak tűnik, de náluk nem az.
…trendje: Egyre nagyobb figyelmet és hype-ot élveznek a szerzői képregények, egyre több fogy el már előrendelésben, egyre több jel mutat arra, hogy a jövőben még hangsúlyosabb lesz a jelenlétük.
…ostoba marketinghúzása: Villain’s Month. Tényleg, DC, komolyan? Apropó…
…legbénább kiadója: DC. Miközben a képregényeik színvonala egyre kevesebb kivételtől eltekintve meredeken megy lefelé, segghülye marketingfogásokkal és botrányokkal égetik magukat, ráadásul több alkotó beszámolója szerint példátlan gusztustalansággal szipolyozzák ki (nem szupersztár) íróikat és rajzolóikat.
…szörnye: A nagy G. Két remek sorozattal is képviseltette magát: Godzilla és Godzilla: Half Century War.
…szuperhőse: Doctor Octopus. Na, bazmeg!
…visszatérése: Ki kell mondani: Alan Moore már rég csak árnyéka egykori önmagának. De a Nemo: Heart of Ice, az igen, az nem az árnyék, hanem az egykori Alan Moore.
...feltámadása: Úgy tűnt, hogy a régóta gyengélkedő Vertigónak a Hellblazer kaszája az utolsó szög a koporsójában, de a kiadó most végre kezd új erőre kapni (Trillium, The Wake stb.)
…legszerencsétlenebb rajzolóváltása: Ten Grand: Straczynski és Templesmith isteni páros voltak, nagyon nagy kár, hogy utóbbinak mennie kellett.
…átlagosodása: Kick-Ass. Jó ez még mindig, de egykori arcátlanságából, frissességéből, tökösségéből már nem sok maradt.
…megkönnyebbülése: Oké, Scott Snyder mégiscsak ember. Tud ő szart is írni (Superman: Unchained).
…horrora: The Wake. És még csak most jön a java.
…nosztalgiája: Star Wars. Kevesen tudták Brian Wood  előtt így megidézni a klasszikus trilógia hangulatát.
…béna karakterrel is lehet jó sztorikat írni díja: Holtversenyben Geoff Johns (Aquaman) és Rick Remender (Captain America).
...cliffhangere: "After that, things got action-packed."  Thank you, Brian! Fuck you, Brian! (Saga)
(rcs)

...képregénybloggere: Boulet (szemléletes példa ITT és ITT)
...legbetegebb ingyenes webhorrorsorozata: Crossed: Wish You Were Here, Vol. 3
...leghosszabb harci jelenete: Shaolin Cowboy #2 (33 oldalnyi megállás nélküli zombikaszabolás)
...Hellblazere: Ten Grand
...legkellemesebb meglepetése: Epicline magazin
(nk)

2013. szeptember 2.
2013. június 24.

Mítoszgyalázás? Az Acélember és a Sötét lovag-trilógia

man-of-steel-in-space.jpgEgy képregényrajongónak lehetetlen a kedvére tenni. Ha nem készül film a kedvenc karakteréről, az baj – milyen dolog már, hogy tele van minden Batmannel meg X-Mennel, és sehol egy Wonder Woman/Flash/Dr. Strange-mozi? Ha pedig mégis készül? Na, akkor aztán Isten meg az Ördög óvja az alkotókat. Miért nem ugyanolyan a jelmeze, mint a képregényben? Miért nem ugyanúgy kacsint? Miért más az övének a színárnyalata? Miért nem ugyanannyi szőrszál van a seggén? MI A FASZT KERES MŰMELLBIBMÓ A RUHÁJÁN? Szerencsétlen Supermant mindig azért savazták, mert micsoda idiótaság, hogy kívül hordja az alsógatyáját. Most, hogy a képregényben és a filmben is megfosztották ettől, megy a picsogás, hogy de hát hogy mernek belekontárkodni a karakter ikonikus kinézetébe! Talán a gamerek szubkultúrája lenne a másik, ami hasonlóan tudná verni az asztalt, csak szegényeket a rettenetes játékadaptációkkal már rég rákondicionálták arra, hogy az elvárásaikat csatornaszintig eresszék. (Acélember – és TDKR, Vasember 3. – spoilerek lesznek.)

A filmadaptációk törvényszerűen (szótárazd ki: „adaptáció”) mások, mint az eredeti művek, bármelyik médiumról beszéljünk is. Jelmez-, viselkedés-, háttértörténetbeli stb. eltérések mindig lesznek, ráadásul az „eltérés” meglehetősen szubjektív fogalom egy olyan karakter esetében, ami 50 vagy akár 75 éve létezik a képregények lapjain (plusz egyéb formákban), és ezer író/rajzoló ezerféleképpen értelmezte már. De tény, hogy mindegyikük esetében van egy esszencia, amiből az összes változat, jellemvonás és nüansz ered, és amit nem lehet megváltoztatni, mert különben a karaktert megfosztják önmagától. A szuperhősadaptációk hagyományosan késélen táncoltatták ezt az esszenciát.

A zsáner alfája, a ’78-as Superman még megúszta a debil idővisszaforgatós vadbaromságot, ami abból a szériából egyszer s mindenkorra kipurgált minden tétet és feszültséget, mert akkoriban az Acélember (nagyjából az ’50-es évek közepétől egészen 1985-ig) a képregényekben is utazott az időben, plusz puszta kézzel bolygókat tologatott, és a fénysebességnél gyorsabban repült (csak lazán, Szupi). A ’89-es Batman esete már húzósabb. Mindig is szerettem volna megverni az írókat, amiért a sötét lovag és nemezise önmagában egyébként jól hangzó „kölcsönös teremtés” koncepciójával a bűn elleni keresztes hadjáratot egy pitiáner személyes bosszúvá degradálták.

Vagy ott van a Thor, amiben a főhős eredettörténtét szimplán legyerekmesézik (és ez még csak enyhe fájdalmat okozhatott a képregényeseknek ahhoz képest, amit az irodalmárok élhettek át az egész norvég istenpanteon diznis szintre rántása miatt: mitológia = Hófehérke és a hét törpe). Raimi Pókemberei, amikben Peter Parker ős-clark kenti lúzerségig süllyed? Rozsomák, akiből teljesen kiölték mind a benne élő bestia elleni küzdelmét, mind becsületorientált szamurájtermészetét? (Talán az új film majd tesz valamit utóbbi érdekében.)

ironman3mand.jpgEzek azok a változtatások, amik az adott karakterek elevenét érintik. A műmellbimbó meg a „falújjáépítő szuperlátás” (anyád) szimplán külsőségi röhej, és különben is, olyan átfogó, lehengerlő filmkatasztrófa csupán EGYETLEN része mindkettő, hogy annyi a hatásuk, mintha valaki elfingná magát egy nagy trágyadomb mellett. És vannak pozitív esetek is: Tony Stark karaktere pl. meglehetősen más a filmekben, mint a képregényekben, sokkal lazább, vagányabb, cinikusabb és viccelődőbb, és ez része a sikerének. A comicos inkarnáció szinte száraz hozzá képest, az írók és Robert Downey Jr. jól ráéreztek, hogy a film médiumában kell ennyi plusz löket a figurának. De már hallom is, ahogy mindenki sír, hogy „Mandariiiiin”. Várjatok, hozom a hegedűt.

Fanboytragédiák ide vagy oda, nekem az egyébként eléggé félresikerült film egyik fénypontja volt a Vasember nemezisével kapcsolatos fordulat, főleg Ben Kingsley játékával együtt. És nem érzem úgy, hogy bármit vesztett volna vele a Marvel Univerzum. Nem azért, mert a megalomán Fu Manchu-klón Mandarint már a képregényben is bajosan lehetett komolyan venni (azért néha sikerült: pl. Haunted), hanem azért, mert egy későbbi filmben még bármikor behozhatnak egy igazi Mandarint, mondván pl., hogy ezzel a mostanival egy róla elterjedt szóbeszédet használtak ki a rosszfiúk.

A lényeg (igen, ez eddig csak a bevezető volt): már Nolan Batmanjének finisével is rezgett a léc, de most, az Acélember után komolyan kezdek aggódni amiatt, hogy a Warnernél kevesebb tisztelettel nyúlnak az ikonikus karakterekhez, mint kellene. És előre bocsátom: nagyon szeretem A sötét lovag-trilógiát. Még a harmadik részt is, pedig ezer dramaturgiai, stilisztikai, kohéziós sebből vérzik – de Bruce Wayne háromfilmes útjának emocionális ereje sokmindenért képes kárpótolni. Kivéve a befejezést, amit már nem lehet lenyelni. Önfeláldozás Gotham megmentése érdekében. Oké, rendben van. Átverés, és visszatérés az élők sorába. Eeeeehh, faszom, jó, mindegy, legyen. VISSZAVONULÁS. Na, nem. Nem, bazmeg. Batman NEM VONUL VISSZA. Tökmindegy, hogy azt hiszik, halott, tökmindegy, hogy megvan az utódja, tökmindegy, milyen lelkifröccsöt kapott Aflredtól, tökmindegy, mennyit hajtogatják a „Batman nem egy személy, hanem egy eszme” mantrát, tökmindegy, hogy holtodiglan összejött egy dögös nővel hárompercnyi on-screen kapcsolatalapozás után, akkor sem.

Hogy miért nem? AZÉRT, BAZMEG, MERT Ő BATMAN! És azért ő Batman, mert nem tud nem Batman lenni. Erről szól az egész Batman-mitológia, és erről szólt az egész Begins, ától cettig. Hogy ez az élet nem választás kérdése, hanem kényszer. Hogy a fájdalom, a gyűlölet, a harag, a tenni akarás annyira beléégett, hogy vagy a bűn ostora lesz, vagy beledöglik, és nincs harmadik opció. Milyen gyönyörűen építették fel az egészet: Wayne odamegy a tárgyalásra, hogy megölje a szülei gyilkosát, hogy elégtételt vegyen, hogy csillapítsa a kínt, ami felzabálja az egész életét. De megelőzik. Először megfosztják a szüleitől, aztán megfosztják a revanstól is. Nincs többé egyetlen személy, akire a fájdalmát, a dühét irányíthatja: marad célpontnak maga a bűnözés, a deviancia, az „erősebb kutya baszik” elve, ami azt a személyt vezérelte. Ekkor születik Batman. A többi már „csak” a fizikai/szellemi belenövés a szerepbe, amit Batmannek el kell látnia a világban – és Bruce Wayne elméjében.

tdkrbrse.jpgA sötét lovag húzott még egy lapot erre a koncepcióra. A főhős azzal hitegeti magát, hogy kiirtja a bűnözést a városból, és Rachellel új életet kezd, azzal, hogy Batmanre Gothamnek van szüksége, nem pedig NEKI. De Rachel átlát rajta, ismeri, érti a megszállottságát, és tudja, hogy soha nem lesz képes szabadulni tőle. És ezt közli is vele. És igaza van. Már azt sem nagyon veszem be, hogy Wayne A sötét lovag eseményei után remetét játszva rohad a kastélyában. Sérülés? Később két percbe kerül rendbe tenni (hagyjuk…). Közellenség-státusz? Ugyan már! Batmannek segítség, ha jó kapcsolatot ápol a rendőrséggel, de hogy „á, akkor a picsába vele” felkiáltással sarokba vágja a köpenyét, mikor üldözni kezdik? Hülyeség. Megint csak: neki küldetése van, ami belső kényszerből fakad, vagy a bűn ostora lesz, vagy beledöglik. Talán a gyásznak még betudható a viselkedése, de rezeg a léc (most komolyan: egy sérült lelkű, megszállottságtól fűtött, hajtott, űzött férfi hét éven át kushad a szobájában?). És a végén már nincs minimális apelláta sem. Wayne szimbolikus elhajózása a naplementébe egy súlyos karakterhazugság, és nem csak a képregényes kánon, hanem maga A sötét lovag-trilógia szempontjából is.

Az Acélembert az elmúlt héten már száz helyen csócsálták Superman viselkedése miatt, és nem alaptalanul. Mark Waid képregényíró, a karakter egyik nagy rajongója, és egyik eredettörténetének elmesélője (Birthright) is hosszan ostorozta a filmet: vannak megállapításai, amikkel egyetértek, vannak, amikkel nem (érdemes elolvasni egyébként, persze szintén spoileres írásról van szó). A baj az iskolabuszos hősködés utáni dialógus „talán”-jával kezdődik. Jonathan Kent már ott elpusztul, a karaktere összeaszódik, feleslegessé, tömény ostobasággá válik. Kábé mintha Ben bácsi azt mondaná, Peter Parkernek, hogy nagy erővel nagy előnyök járnak, a világ az ő játszótere, ne érdekelje senki és semmi más, ha valami kell neki, vegye el, mert megteheti.  Aztán jön a tornádójelenet. Nem veszem be, hogy Clark hagyja meghalni a nevelőapját. Értem a szituáció írói célját, de NINCS olyan körülmény, amiben ez a karakter hagyna meghalni egy emberi lényt, annak (apai) kívánsága és bizalmat kérése ide vagy oda. Ez Superman fundamentális jellemvonása. Az egész jelenet katasztrofális onnantól kezdve, hogy Kent papa megy be életet menteni a tornádó által ostromlott kocsisorba, odáig, hogy a vihar otrombán gagyi képi megoldással elragadja. Írjuk rá ezt az egészet annak a számlájára, hogy Superman itt még nem Superman, csak egy önmagával, sorsával, világban betöltött helyével kétségbeesetten tisztába kerülni igyekvő, tinédzser Clark Kent? (Annak ellenére, hogy mindennek ábrázolása, drámaisága durván elmaszatolt.) Oké, talán, TALÁN elfogadható érvelés. Nézzük el a „hadd vigye a tornádó az apámat a szemem láttára” szcénát, és lapozzunk.

A finálé pusztításpornója: minimum ezrek, de talán milliók hagyják ott a fogukat, amikor Zod beindítja a terraformáló berendezését Metropolisban. Meredek, hogy Superman mennyi (off-screen) halált hagy bekövetkezni (plusz, hogy mennyire nem törődik a bunyói közbeni járulékos anyagi- és személyi károkkal, már a smallville-i csatában sem), és értem, hogy a világ másik felére kell utaznia, hogy először az ott pusztító másik gépezetet semmisítse meg (ami közvetlenül nem veszélyeztet életeket), de MEG SEM PRÓBÁLJA előbb kiiktatni a metropolisi népirtó ketyerét. De oké, nagy harcok, komoly ellenségek, pusztítás itt is ott is, globális fenyegetés, túl nagy káosz, valahogy biztos ki lehet magyarázni Superman viselkedését. Mondjuk az ő első feladata nem a gazember leverése, hanem az ártatlan megóvása. De mindegy, lapozzunk.

manofsteelmayhem.jpgZod megölése: mielőtt ebbe belemegyünk, igen, ott van az a John Byrne-sztori 1986-ból, amiben Superman legyőzi és elfogja egy párhuzamos univerzum Zodját és csatlósait, miután azok az ottani Föld teljes népességét kiirtották – aztán büntetésből HIDEGVÉRREL KIVÉGZI őket egy kryptonittal. Ez volt az egyetlen kontinuitásbeli történet (a Whatever Happened to the Man of Tomorrow ugyebár nem számított annak), amiben Superman szánt szándékkal ölt (most már ez sem, mert a New 52 valószínűleg eltörölte). És hatalmas port vert fel, máig az egyik legvitatottabb Acélember-képregénynek számít. Plusz ott van a második Superman-mozifilm, amiben a főhős MOSOLYOGVA hajítja a halálába a kryptoni erejétől addigra megfosztott, tehetetlen Zodot – bár hozzá kell tenni, hogy eredetileg Zodnak a haja szála is alig görbült, utolsó jelenetében látni lehetett volna, hogy elvezetik a rendőrök, csak ez áldozatul esett a vágóollónak (Richard Donner későbbi rendezői változata viszont amúgyis semmissé tette az egész sztorit).

De ezekkel igazolni azt, hogy az Acélemberben Superman elroppantja Zod nyakát, minimum súlyos demagógia. Ha holnap délben odaszarok a Hősök terére, azzal még nem legitimálom azok cselekedetét, akik úgy döntenek, követik a példámat. Superman nemhogy NEM ÖL, azt sem hagyja, hogy bárki, bármilyen körülmények közt meghaljon. Mindegy, milyen gonosz az illető. Karakterhatározó, első oldal. De legyen, hajlandó vagyok elfogadni, hogy talán, esetleg, elképzelhető, hogy tegyük fel, hogy mondjuk előfordulhat olyan szituáció, amiben Supermannek nincs más választása, mint elvenni valakinek az életét. Annak ellenére, hogy Superman pont arról szól, hogy MINDIG talál módot arra, hogy helyesen cselekedjen. MINDIG. Hogy Superman pont NEM arról szól, hogy kompromisszumokat köt. De oké, lapozzunk. Megint.

Tehát muszáj megtennie. De akkor kurvára ajánlom az íróknak, hogy olyan szituációt teremtsenek, amiről kétségkívül, abszolút, vitán felül üvölt, hogy csak egy kiút van belőle. És ez itt nem olyan. Hadd ne kezdjem fejtegetni: ha Supermannek van arra ereje, hogy eltörje Zod nyakát, akkor lenne arra is, hogy elfordítsa a fejét a veszélyben lévő emberektől (akik esetleg megpróbálhatnának elfutni… ja, bocs, a forgatókönyv nem engedi nekik). Vagy arra, hogy kiüsse, hogy megbénítsa. Vagy arra, hogy elrepüljön vele, távolra a járókelőktől. Mert ez ő: Superman finds a way. Az összes ilyen fordulaton, a tornádójelenettől Zod kinyírásáig az látszik, hogy David S. Goyer író egymás után izzadta össze az ostoba ürügyeket, amik segítettek elvonszolni a tehetségtelen seggét a következő coolnak vélt plot pointig (Mert az mekkora COOLság már, hogy Superman ÖL. Hú, de zseniális! Hahh!). De oké: a SZÁNDÉK megvolt, hogy olyan döntés elé állítsák a főhőst, amiben muszáj ölnie, próbáljuk ezt is elfogadni (csikorognak a fogaim), lapozzunk.

manofsteelzod.jpgAz új oldalon az áll: Superman, a tömeggyilkos. És innen már nincs hova lapozni. Superman saját kezűleg ELPUSZTÍTJA azt az eszközt, amivel a kryptoni faj feléleszthető lenne (ezért olyan mérhetetlenül zabos rá Zod a fináléban, ugye), és igen, pontosan tisztában van a tette jelentőségével. Gondolom, el lehet mismásolni a dolgot, hogy de hát ez nem igazi gyilkosság, hiszen ezek a kryptoniak még csak elméletben léteztek, de a lényeg akkor is az, hogy a megingathatatlan moralitású főhős gondoskodik róla, hogy egy kihalás szélére sodródott faj (mellesleg a sajátja) tényleg majdnem teljesen kihaljon. Tömeggyilkos? Ne aprózzuk el. Fajirtó! És miért? Mert a forgatókönyv szerint döntenie kell a Krypton és a Föld között. Ezzel nincs is semmi baj, természetes, logikus konfliktushelyzet a karakter számára. De Goyer úgy vélte, a döntés demonstrálásához nem elég a dialógus, nem elég a szembeszállás Zoddal és csatlósaival, nem elég az eposzi akciózúzda, nem. Supermannek ki kell irtania a saját népét, hogy a hülye is felfogja, hogy DÖNTÖTT. És lássuk csak: Zod a gonosztevő, mert el akarja pusztítani az emberiséget, hogy a kryptoniak élhessenek. Superman pedig a hős, mert elpusztítja a kryptoniakat, hogy az emberiség élhessen. Lehet egy író ennél ostobább? (És akkor még jófej vagyok, hogy a Föld teljesen feleslegesnek tűnő terraformálásába, Zod hányaveti motivációiba bele se megyek.)

A film pedig közben hasít a pénztáraknál. Az átlagnézőt (és senkinek ne legyenek kétségei, a film nekik készült) nem érdekli, hogy a karakter mennyire felel meg önmagának, amíg percenként összeomlik legalább három felhőkarcoló, a rajongók hápogásai meg a belterjes képregényes, filmes fórumokat leszámítva senkit nem hatnak meg – de még ők is csak Zod kinyírását emlegetik fel, a népirtó Superman mellett mintha mindenki elment volna. Pedig ha valami, hát ez a karakter esszenciájának lábbal tiprása. És én még csak nem is vagyok Superman-rajongó.

2013. június 13.
2013. június 8.

Panelprogram: Superman véget vet a II. világháborúnak

suphitler.jpgA II. világháborúban a szuperhősök gyakran töltöttek be propagandaszerepet - minden rajongó tudja, hogy az első Amerika Kapitány képregény címlapján a csillagos-sávos hérosz magának a Führernek mosott be egy nagyot (1940 december, egy évvel Pearl Harbor előtt). Korábbi, de jóval kevésbé ismert az a mindössze kétoldalas Superman-sztori, a How Superman Would End the War , amit a karakter kiötlői, Jerry Siegel és Joe Shuster írtak és rajzoltak a Look magazin 1940-es, februári számának. Ahogy lent látható, a főhős különösebb erőlködés nélkül áttör az ellenséges vonalakon, és egyenesen berobban Hitler menedékházába, megragadja a "röhejes bajszú" (copyright by Joe Simon) vezírt, és miután tesz egy kis kitérőt a Szovjetunióba, hogy begyűjtse Sztálint is, megérkezik a genfi bíróságra, ahol aztán rács mögé dugják az Európát lángokba borító, morcos képet vágó gazembereket. A színek kissé viccesek, mivel a magazin nyomtatásánál csak fehéret, szürkeárnyalatot és pirosat tudtak használni, ráadásul még azokat sem túl jól: ezért tűnik úgy, mintha Superman rövidgatyában akciózna (csizmájának vonala látszik a lábszárán, de elfelejtették kiszínezni).

Ebből nem is volt rest gúnyt űzni a náci propaganda, ami az SS saját, ingyenes hetilapja, a Das Schwarze Korps 1940. április 25-i számában támadta a "fizikát, logikát és életszerűséget ignoráló", a szegény amerikai fiatalok elméjét gyűlölettel, bűnnel, gonoszsággal mérgező karaktert. És persze azt sem felejtették el kihangsúlyozni, hogy Superman egyik teremtője, Jerry Siegel zsidó származású (másik teremtője, Joe Shuster mellesleg szintén, de hát mindenre a derék náci propagandisták sem gondolhattak). A képregénynek természetesen létezik utólag normálisan kiszínezett verziója is, de itt és most álljon az eredeti.

supermww21.jpg

supermww22.jpg

2013. június 5.

Kicseszés a közönséggel? Trónok harca és Pókember gyilokhisztéria

bscaps309.jpgA világ vasárnap este megtelt kisírt szemekkel, sokkos állapotokkal, tönkretett életekkel, válogatott káromkodásokkal, dühvel, keserűséggel, öngyilkossági hajlammal és frusztrációval, és bebizonyosodott, hogy George R. R. Martin egy perverz, szadista vadállat. Mármint ha komolyan vesszük az internetes kirohanásokat. Rengeteget röhögtem a legutóbbi Trónok harca epizódra adott reakciókon. A redditen külön szekció van a témának, valaki létrehozott egy twitter accountot, hogy összegyűjtse a legdurvább véleményeket, boldog-boldogtalan, széltében-hosszában erről posztol, a youtube pedig tele van videókkal, amiket a könyvet ismerők készítettek a könyvet nem ismerő barátaikról az epizód nézése közben. (Nem lesznek konkrét spoilerek, de azért jobb, ha olyanok kattintanak tovább, akik már tudják, miről van szó.)

Annyira nem újdonság a dolog, két éve is lejátszódott hasonló, amikor Ned Stark egy fejjel megrövidült (ez a legemlékezetesebb videó a témában). Szintén vad reakciókat kapott Dan Slott, amikor tavaly decemberben, az Amazing Spider-Man 700. számában megölte a címszereplő Pókembert. Mivel Martinnal ellentétben neki van twittere, sokkal nagyobb és közvetlenebb dózist kapott a gyűlölet- és fenyegetéshullámból (ha minden igaz, utóbbiak miatt végül még feljelentéseket is tett). Az efféle reakcióknak vannak érthető, kevésbé érthető, és teljesen abszurd aspektusai. Az, hogy valaki megszereti egy történet karaktereit, azonosul velük, majd a haláluk ebből kifolyólag érzelmileg megviseli, megsiratja kedvenceit, és a „sokk” hatása alatt állva mindennek, akár bárdolatlanul is, hangot ad, érhető. A fenyegetőzés, a szerző elküldése a kurva anyjába, már kevésbé. De ez tényleg csak egy érzelmi reakcióról szólna?

Vagy annyira bele vagyunk kényelmesedve a mainstream történetmesélés konvencióiba, hogy ha valaki nem azok szerint játszik, akkor azt már képtelenek vagyunk tisztességesen befogadni? Az olyan tweetelők, fórumozók, akik „WTF”-ok és „OMG”-ok közepette arról számolnak be, hogy az életük értelmét vesztette (ennek enyhébb változatai: „Végeztem ezzel a szar sorozattal”, „Törlöm az előfizetésemet a kibaszott HBO-ra”), nyilván túloznak, és a hirtelen, később majd lecsillapodó felindultság szól belőlük. Azt is lefogadom, hogy ugyanúgy ott ülnek majd a jövő heti epizód előtt. Mégis elgondolkodtató, hogy ennyire nehezen viselik el egy író merészségét.

Mert erről van szó, Martin vette magának a fáradságot, hogy a fantasy kontextusán belül realisztikus világot teremtsen, aminek konfliktusai messze túlmutatnak a tipikus „jó vs. rossz” felálláson, amiben háború idején nem csak a gazok hullanak, amiben a karakterek komplexek, gyarlók, és nem Jók vagy Rosszak, hanem emberek. Mind szép és jó a néző szemében – amíg a kedvenc karakterei túlélik az aktuális eseményeket. Csakhogy egy „realisztikus” világ nem így működik, és máskor pont az a mantra megy, hogy milyen rossz, hogy nincsenek ötletek, nincsenek meglepetések, úgyis mindig mindenki tudja, hogy a jó győz. Martin „a jó győz” végére tett egy kérdőjelet, és kész a fröcsögő felháborodás, hogy hátdeilyetnemlehet.

Dan Slott esetében, minthogy a gyakran önismétléssel, a kreativitás hiányával vádolt mainstream amerikai szuperhősképregények területén ír, még markánsabban jön ki az ellentét. Első lépésként kinyírta Pókembert, mire keményen kapta a hideget sok ezer, tízezer rajongótól. Aztán a folytatásban kiderült, hogy a főhős bizonyos értelemben életben van (hosszú, de a lényeg, hogy a tudata megmaradt annak elméjében, aki megölte, és átvette tőle a testét és szerepét, és aki azóta is Pókemberként grasszál), és akkor elvoltak pár hónapig a rajongók, hiszen ezzel elhintésre kerültek a magvai annak, hogy Peter Parker később majd teljes testi valójában visszatérhessen. Mígnem kiderült, hogy Slott a „nagyjából mégis él” dolgot csak azért dobta be, hogy aztán „újra” kinyírja Pókember maradékát is, és duplán húzza alá azt, hogy a karakter tényleg halott. Szitkozódás, uszítás, gyűlölködés, fenyegetés. Mert az író radikális lépésre szánta el magát egy olyan szórakoztatóipari területen, amit amúgy pont azért támadnak a legjobban, mert senki nem lép meg benne semmi radikálist már nagyon régóta. Holott, ha a mainstream amerikai képregény ki tud majd lépni abból a kissé mocsárszerű tunyaságból, amiben most van, az legalább részben annak lesz köszönhető, hogy Slott megmutatta: így is lehet.

Persze, csak azzal, hogy valaki bátran irtja a karaktereit, még semmivel nem vagyunk beljebb, de Martin és Slott nem csak bátrak, hanem jók is. Ennek a kettőnek a kombinációja adja ki a jelenlegi Pókember sorozatot, és a Trónok harca könyveket és HBO-szériát. Ha nem tetszik? Te dolgod. Ha emiatt a szerzőt kurvaanyázod? Te szegénységi bizonyítványod. Ha emiatt a szerzőt fenyegeted? Ugye tudod, hogy amit írt, az csak fikció, te nagyonhülyebarom? Get a life. Több ízben is írtam már itt a mainstream, azon belül is egész pontosan Hollywood ötlettelenségéről, a bevett brandekhez, módszerekhez, technikákhoz körömszakadtig való ragaszkodásáról. De a dolognak van egy másik oldala is: a befogadó felelőssége. Ha az emberek leginkább üres és buta akciófilmekre ülnek be, akkor leginkább üres és buta akciófilmek fognak készülni. Olyan ez, mint a folyton elő-előkerülő téma a kereskedelmi tévék műsorkínálatával kapcsolatban: csak azt adják a népnek, amit az igényel, vagy a nép kénytelen-kelletlen azt eszi, mert nyomják le a torkán?

A trónok harcás (és pókemberes) reakciók alapján úgy tűnik, a nagyközönség egyszerűen nem áll készen arra, hogy merész, konvenciókkal szembemenő, a standardon túlmutató műveket fogyasszon (és ez persze nem egy nagy újdonság, csak ilyenkor jobban kiütközik, mint általában). Azt akarták, hogy Ned Stark szétcsapjon az ármánykodó Lannisterek között, aztán, hogy fess fia tegye ugyanezt – csinos masnival díszített happy enddel a végén, úgy, hogy az odavezető úton a tragédia, a veszteség, a valóság lehetősége csupán kényelmes illúzió legyen, amin igazi tét nélkül lehet izgulni kicsit. Azt akarták, hogy Pókember hatszázadszor is laposra verje Doctor Octopust, és a fél évszázados szappanopera menjen tovább, ugyanúgy, mint korábban. És amikor nem kapták meg, amit akartak, hisztérikusan kikeltek magukból. Történetbefogadói éretlenség.

Lehet, hogy túllihegem a dolgot, ahogy ők is túllihegik. Lehet, hogy mára elvonul az egész, és akik tegnap esküdöztek, hogy rá se néznek többet a sorozatra, ugyanúgy végigülik majd az évad utolsó részét, meg a későbbi évadokat is. Talán rájönnek, hogy ha valami képes ekkora brutális érzelmi reakciót kiváltani belőlük, az jó dolog. Mégis mi a túróért néznénk filmet, olvasnánk könyvet/képregényt, ha nem ezért? Ami engem illet: Martin és Slott a hőseim a mai mainstream történetmesélők közt.

2013. április 11.

Pár éve még béna voltam... én meg fiú

Felgyorsultak az események a képregényiparban, 9 hónappal Zöldlámpás coming outja után a DC Comics bemutatta első transznemű képregényhősét. A nagy leleplezés a Batgirl 19. számában jelent meg, amikor is Batgirl éppen bevallja barátnőjének Alysia Yeoh-nak, hogy régebben mozgássérült volt, amire Alysa is őszinteségi rohamot kap, és bevallja, hogy ő pedig férfi. Részletek a Wireden.

2013. március 26.

Marvel Atlasz: Magyarország

DicseretDoom0.jpgA fantasztikus, fiktív tájak és országok már az ókortól kezdve megmozgatták az emberiség fantáziáját, Platón Atlantiszát hamarosan korabeli térképeken is feltüntették, a középkorban keresztes hadjáratokat szerveztek János pap mesebeli országába, Swift Gulliverje eljutott Lilliputba és Luggnaggba, Montesquieu a trogloditák királyságáról írt szatirikus művében. Korunk legendagyárosai, a Marvel szuperhőstörténeteinek írói is arra törekedtek a kezdetektől fogva, hogy a valóságba ágyazva hozzanak létre egy másik univerzumot, bár az eleinte óvatos duhajkodás hamarosan átcsapott háborús propagandába, amikor az addig a náci Németország allúziójának használt Prussland és Swastikia eltűnt, és Amerika kapitány egyenesen a címlapon húzott be magának a félelmetes Führernek. Ugyan a politikai korrektség egyre kevésbé játszott szerepet a kiadók erre vonatkozó döntéseiben, a fiktív és a valóságos országok közötti viszonyok olyan sztorikra adtak lehetőséget, amelyeket nem lehetett kihagyni: a szárazföldet leigázni vágyó Namor herceg Atlantisza már a legelső Marvel címben, a Marvel Comics első számában feltűnt, Fátum doki pedig az első szupergonosz, aki saját országának köszönhetően diplomáciai védettségével hergelhette az amerikai hősöket. A hidegháború alatt különösen népszerűek voltak az amerikaiak szemében egzotikusan ismeretlen közép- és kelet-európai országok, mint Latveria és Symkaria. Kis hazánk pedig itt jön a képbe, hiszen a Marvel-univerzum geopolitikai atlaszában mi bizony mindkettővel elég szoros viszonyt ápolunk.

Mint a mellékelt ábrán látható, Magyarország némileg összehúzta magát, hogy helyet adjon a térképen a számos sosem létezett, de a szuperbűnözés melegágyaként szolgáló országocskáknak, amiket most akár szépen sorra is vehetünk. Ukrajna oldalába ágyazva északkeleti szomszédunk Carnelia (melynek nevét itt jótékonyan lehagyták), a Szovjetunió volt szatellitállamaként azért született, hogy Tony Stark és Justin Hammer egy zsíros haditechnikai szerződés utáni versengésének helyszíne lehessen, valamint hogy Zémó báró tudatmódosító hullámai polgárháborúba taszítsák, melyből majd csak a Bosszú Angyalai tudják kihúzni. Nem mellesleg az ország természetesen a drogcsempészet és a pénzmosás Mekkája.

Hungary0.jpg
Egy frissebb, 2012-es Secret Avengers számban található térképrészlet szerint (lásd lentebb) a Második Világháború után a Marvel-univerzum egyik legikonikusabb szuperbűnözője által uralt Latvéria nem csak kis hazánkból, de Romániából is jókora darabokat ragadott el, így délkeleti szomszédunkká lépett elő. Ennek oka feltehetőleg az lehet, hogy egyszer Fátum doki távollétében a derék magyar hadfik megpróbálkoztak azzal, ami addig csak a Vörös Koponyának és a Fantasztikus Négyesnek sikerült, ráadásul nekik is csak ideiglenesen: suttyomban annektálni a jó doktor birodalmát. Az eredmény a térképen jól látható, és megmagyarázza azt is, hogy miért a magyar a harmadik legtöbb latvériai lakos által beszélt nyelv. Nem kerülheti el figyelmünket az sem, hogy az újabb amerikai térképésznövendékek már nem külön országként, és földrajzilag is hozzávetőlegesen helyén kezelik Erdélyt, ami Drakula gróf jelenléte révén mindig is kiemelt szerepet játszott a Marvel misztikus témájú történeteiben. Északnyugati fiktív szomszédunk, melynek nevének kiötlésekor a Marvel kreatívjai bizonyára írói válságban szenvedtek, Europa, olyannyira jelentéktelen, hogy mindössze egy élőhalott popsztárocska, Henrietta Hunter, az X-Statix tagjának szülőhelyeként tartják számon.

Latveria.jpg

Két országot érdemes még megemlíteni Magyarország kapcsán, melyek bár nem közvetlenül mellette terülnek el, de hivatalos nyelvük többek között a magyar. Az egyik Symkaria, melynek szabatos megnevezése Symkrija Kiralysog, államformája parlamentáris monarchia. A külvilág felé legismertebb arca Silver Sable, aki még a Semic-féle Csodálatos Pókember sorozatban is feltűnt, legfelkapottabb exportcikke pedig a Sable vezette zsoldoshadsereg, a Wild Pack. A másik magyar anyanyelvűek lakta ország Transia, mely Havasalföld része volt, de önállósodott, amikor az Romániába olvadt. Legmagasabb hegységébe egy Chton nevű ősi démonistenség van bebörtönözve, a Tudomány Citadellájában lakó tudós által állatokból felemelt hibridek lakják (Wundagore Lovagjai), valamint ez Higanyszál és a Skarlát Boszorkány szülőhelye is. Mindez a furcsaság, úgy tűnik, hatással van a helyi hegyivezetők mentális képességeire is, mert eléggé törve beszélik a magyart (vagy inkább a Marvel íróinak egy magyarul beszélő rajongóval kellett volna konzultálniuk, ahelyett, hogy a kézenfekvő, ámde a ragozással hadilábon álló Google fordítót használják).

endangered.jpg

Most pedig lássuk, mire számíthat a Marvel Univerzumban a mit sem sejtő turista, aki véletlenül Magyarországra téved, ahelyett, hogy a Katar gazdagságával vetélkedő Wakandában süttetné a hasát, vagy a Vadföldön vadászna dinoszauruszokra. Az Atlasz jóindulatúan figyelmeztet minket, hogy kis hazánkban nagyon gyakoriak a vámpír- és vérfarkastámadások, és a helyi farkasemberek higiéniai szokásait jól példázza az a sajátosságuk, hogy őrjöngeni kezdenek, ha víz éri őket. A jelek szerint a kelet-európai országok kedvenc népi hobbija, a drogcsempészet itt is hangsúlyosan jelen van, ráadásul a démonimádásra is fogékonyak vagyunk, mert az Enklávé nevű ördögi szekta is előszeretettel toborozza innen a tagjait. Nevezetességeink a budai vár, a Vajdahunyad vára és a valószínűleg Reed Richards segítségével térkapuval hozzánk csatolt pozsonyi börtön (Bratislava Prison), ami fokozottan veszélyes szuperbűnözőknek ad otthont, amire bizony szükség is van, hiszen olyan diabolikus lángelméket adtunk a világnak, mint a HYDRA nemzetközi terrorszervezet feje, Vipera (aka Madame Hydra), akinek valódi személyazonossága jó Keyser Söze módjára mindenki előtt ismeretlen, és olyan hősökkel akasztott tengelyt és élte túl, mint Amerika kapitány, Pókember, valamint a komplett X-Men és a S.H.I.E.L.D. Ha ez még nem lenne elég, a kommunizmus utolsó éveiben nálunk állomásozott a Népi Véderő (People’s Defense Force) nevű szuperbűnöző csapat, olyan színes egyéniségekkel, mint a Berlini Vademberek (Beasts of Berlin), az emberi intelligenciával rendelkező gorillaterroristák, a Skarlát Bogár, az ízeltlábúakat és embereket mentálisan irányítani képes óriási rovar, Nyina Vlagyimirovna Ciolkovszkij, azaz Madame X, az álcázás nagymestere, a Hang (the Voice), akinek magyar sebészek modulálták újra a hangszálait, hogy képes legyen bárkivel elhitetni, amit mond és El Toro, Santo Rico elűzött diktátora, akinek az összes képessége kimerült abban, hogy egy röhejes szarvas sisakot húzott a fejére. Nem meglepő módon egy ilyen elvetemült, kommunista országtól, magyar származású szuperhősökről nem szól a fáma, talán az egy Dimensional Man-től eltekintve, de az nem számít, mert a szülei az itthoni viszonyokat látva, el nem ítélhető módon az Amerikai Egyesült Államokba emigráltak.

People's_Defense_Force_(Earth-616).jpg

Összességében nem áll valami fényesen a szénánk, már ami a turizmust illeti a Marvel-univerzumban, de szerencsére még van remény a rehabilitációnkra, mert az Uncanny X-Men legfrissebb, második számában (a Marvel relaunch újraszámozta a füzeteket, ugyebár), Fantomex (akit ezúton is javaslok a kulturális nagyköveti székbe) egyenesen odáig merészkedik, miközben a Lánchíd felett kokettál a saját klónjával egy lebegő étteremben, hogy Budapest a világ legszebb városa.

Uncanny X-Force 002 Budapest.jpg

 

2013. március 9.

"Kibaszott óriáspók": Kevin Smith a Supermanről

Még mielőtt Tim Burton, Nicolas Cage és a haja 1997 körül képbe kerültek a Warnernél a híres-hírhedt, soha meg nem valósult Superman Lives kapcsán, a stúdió Kevin Smith-t kérte fel rá, hogy írjon egy forgatókönyvet tervezett új Acélember-filmjükhöz. Smith sztorijában Brainiac (Jason Lee) szövetkezett volna Luthorral (Jack Nicholson), és Doomsdayjel megölette volna a Nap kitakarása által egyre erőtlenebbé váló Supermant (Ben Affleck; és ugye a mindennek alapjául szolgáló képregényről Max Landis is megemlékezett a maga módján). Hogy Smith hogyan kapta a megbízást, milyen agyrém produceri igényeknek kellett megfelelnie, és miért dőlt dugába az egész, arról ebben a videóban beszél majdnem 20 percig. Baromi viccesen, érdekesen és szókimondóan, úgyhogy megéri kicsit elmerülni rajta keresztül Hollywood szürreális hülyeségeinek tengerében.

2013. március 2.

Max Landis: The Death and Return of Superman

Max Landis, Az erő krónikája írója két évvel ezelőtt csinálta ezt a kisfilmet/podcastot, ami lényegében egy képregény dokumentumfilmszerű kritikája. Vagy olyasmi. Landis a '90-es évek eleji, az amerikai képregénypiac majdnem-kinyírásával vádolt (anno részben nálunk is megjelent) Superman halála című sztorit ostorozza szenvedélyesen, egy rajongó jogos dühével felvértezve, frenetikus-amatőr módon újrakreálva/kifigurázva mozgóképen a comic eseményeit. Túl azon, hogy minden megállapítása és gúnyolódása tökéletesen igaz és megalapozott, a videó nem mellesleg átkozottul vicces, és megjelenik benne Elijah Wood, Simon Pegg, Ron Howard és Mandy Moore is. Gyönyörű geekfilm a "tovább" mögött. 

Tovább a múltba