post_apocalypse

2018. december 23.
2018. november 27.
2018. október 5.
2018. szeptember 27.
2018. március 8.
2017. október 22.
2017. április 26.
2017. április 1.
2016. november 20.
2016. október 22.
2016. szeptember 29.
2016. szeptember 4.
2016. május 3.
2016. február 26.
2015. november 19.
2015. november 16.
2015. augusztus 31.
2015. július 10.
2015. június 19.
2015. június 17.
2015. június 3.
2015. május 30.
2015. április 6.
2014. december 10.
2014. december 3.
2014. november 26.
2014. augusztus 23.
2014. július 18.
2014. június 1.
2014. április 4.

Le Transperceneige (Snowpiercer)

Snowpiercer-Vol.-1-The-Escape-cover.jpgAz utóbbi évek legjobb filmes képregényadaptációja kétségkívül a Snowpiercer: úgy sikerült felhasználni a fantasztikusan hangulatos alapötletet, hogy megtartva az eredeti francia bande dessinée hajtómotorját, újabb ötleteket és csavarokat zsúfolt bele a végtelenbe tartó vagonokba, és mindeközben még a történetet sem siklatta úgy ki, mint a három kötetes képregény az utolsó oldalain. Rendkívül szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy egy harminc évvel ezelőtt útjára indított, de fagyos álomba szenderült disztópiát éppen Bong Joon-Ho olvasztott ki a feledés fogságából, hiszen teljesen véletlenül bukkant rá a Le Transperceneige koreai kalózkiadására egy szöuli könyvtárban a The Host forgatása alatt, és azonnal beleszeretett a koncepcióba. Az eredményt már tudjuk (legalábbis, aki elolvasta a Snowpiercer kritikánkat), de lássuk, hogy milyen utat kellett bejárnia az ezer és egy szerelvényből álló Hótörőnek, hogy végre befuthasson a végállomására. (Figyelem: bár a filmváltozat és a képregény története több ponton és néhol radikálisan eltér, a cikk potenciális spoilereket tartalmazhat!)

 A hetvenes évek hidegháborús légkörében születő Le Transperceneige már kiadása előtt legendává lett, hiszen a Jacques Lob (Superdupont atyja, az egyetlen francia forgatókönyvíró, akinek odaítélték az angouleme-i képregényfesztivál nagydíját, amit egyébként eredetileg képregényrajzolóknak hoztak létre) által megálmodott történet már 17 oldal után megtorpanásra kényszerült, miután rajzolója, Alexis, a frankofón képregények akkori egyik nagy reménysége harmincegy éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt egy aneurizma következtében. Több évnyi keresésbe telt, míg Lob rátalált új alkotótársára a huszonöt éves, ám vajmi kevés tapasztalattal rendelkező Jean-Marc Rochette személyében, és együtt nekiláttak a Godard Alphaville-jének és Kafka Perének hangulatát felidéző orwelli látomás papírra vetésének. A nyolcvanas évek francia képregényipara elsősorban a folytatásos képregénymagazinokra épült, és a sikeres történetek csak ezután jelentek meg kötet formában, így 1982 októberétől 1983 júniusáig tíz fejezetre bontva került az olvasók elé a Métal Hurlant-hoz hasonlóan úttörő munkát végző (A SUIVRE) magazin oldalain. Az osztatlan siker hatására a képregény 1984-ben végre album formátumot öltött a Casterman kiadó gondozásában, és a francia SF egyik korszakos alappillérévé vált.


transperceneige-horz.jpg
A végtelen fehérségen és az örök tél jegén keresztülhasító vonat a semmibe tart és soha nem áll meg: Proloff, a hátsó vagonok nincstelen lakója a vécéhelységen keresztül próbál eljutni a vonat elülső részébe, de hamar a milicisták fogságába esik. A hátul rekedteknek egyenlő esélyeket követelő politikai mozgalom egyik képviselője, Adéline Belleau siet a segítségére, de miután ideiglenes karanténba zárják őket, végül mindkettejüket fogolyként kísérik Dewill elnök és Krimson tábornok elé. A posztapokaliptikus Canossa-járás során megismerjük az új világ és az emberiség maradékának társadalmi hierarchiáját és az együttélés új szabályait. Az egyedüllét luxus, a mosdatlan tömegek a mesterséges kádakban növesztett részleges értelemmel rendelkező, a húsfűrészek elől ösztönösen menekülő és pánikszerűen önmagát újratermelő Mama darabjait eszik, a középosztály csirkét, a felsőosztály nyulat és halat, valamint friss zöldségeket, amit speciálisan felszerelt vagonokban termesztenek. A lét sivársága elől a bordélyfülkék, a Vap’shit nevű tisztítószer kábulata és a Szent Lokomotív vallásos imádata nyújt menedéket. A vonat ablakain túl elsuhanó halott világ is önmagunk jutalma: a két szembenálló szuperhatalom egyike tömegpusztító klímafegyvert lőtt ki egy júliusi napon, ezzel mindenkit halálra ítélve, aki nem jutott fel időben a Hótörő önellátó prototípusára.

019_1-horz.jpg

Jelenleg azonban az első osztályon utazókat leginkább aggasztó probléma, hogy a hátsó vagonok túlnépesedése miatt a vonat egyre lassul és a Szent Lokomotív perpetuum mobile-jének leállása mindenki vesztét okozná. A Proloffnak előadott terv, miszerint a hátsó vagonok lakóit átszállítanák az elülső részbe, természetesen hazugság, amint a szerencsétlen nincstelenek és a segítségükre siető, egyenlőséget követelő politikai ellenfeleik egy helyre kerülnének a mentőakció keretében, azonnal lekapcsolnák a vagonokat, egy csapásra megszabadulva mindannyijuktól. Mit sem tudnak arról azonban, hogy az ablaktalan, levegőtlen szerelvényekben tombolnak a különféle járványok, halmokban állnak a holttestek, a túlélők pedig degenerált kannibálokká süllyedtek: hősünk zéró páciens, az általa behurcolt betegség halálos ámokfutásnak indul a kivételezettek között. Proloff és Adéline fegyverrel törnek maguknak utat a mozdony felé, de az elővigyázatlanul kilőtt ablakok a lány vesztét okozzák: szerelmét a fagyhaláltól a Szent Lokomotív haldokló őrzője menti meg, de csak azért, hogy átadhassa terhét és a vonat tovább rohanhasson a végtelenbe. Proloff, az utolsó ember a Földön, a kamerákon keresztül nézi végig, hogy az általa elszabadított járvány végez mindenkivel a falak közé zárt új világban.

Kétségtelen, hogy a Le Transperceneige mai szemmel kissé avíttasnak és sivárnak tűnik, de a fekete-fehér, szikár, realisztikus stílus tökéletesen simul a történet tematikájába, ráadásul ami kilógott a nyolcvanas évek mainstream francia képregényei közül, amik a humort, a könnyed fantasyt és az akciót preferálták, az most pont jó időzítéssel érkezett a posztapokaliptikus, társadalomkritikával tűzdelt sztorik térnyerésekor. A folytatásos történetvezetésnek köszönhetően a minden fejezet elején ismétlődő, baljós, már-már költői felvezetés nagyon sokat ad a hangulathoz, a sötétben az ismeretlen felé száguldó fémmonstrum pedig szinte árasztja magából kilátástalanságot. Ugyan a forgatókönyv nem bővelkedik annyi szarkaszmusban és fordulatban, mint filmadaptációja, és a főszereplők is leginkább passzívan szemlélve járják végig a számukra kijelölt utat, ezzel mutatva be a robogó páncélvonat fojtogató légkörét és az elmúlt világnak görbe tükröt tartó társadalmi berendezkedését, de a hidegháború vége felé közeledve mégis meglehetősen merész és új vállalkozás volt ez Lob részéről. Egy olyan elfeledett klasszikusról van tehát szó, amely nem véletlenül szolgált inspirációként harminc év távlatából is, és olyan értéket és üzenetet képvisel, ami jottányit sem kopott meg ezidő alatt. Sikerét mi sem jelzi jobban, hogy már a nyolcvanas évek közepén született két próbálkozás is, hogy filmvászonra vigyék, de mindkettő kútba esett, és 2000-ben egy gyurmafigurás animációs film ötletével játszottak el, ám így visszatekintve mégiscsak szerencsésnek tűnik, hogy egytől-egyig kudarcot vallottak.

transperceneige02-horz.jpg
A kvázi lezárt és eredetileg egy kötetesre tervezett történet folytatására tizenhét évet kell várnia az olvasóknak: Lob már nincs az élők sorában, Rochette pedig időközben egy tizenhetedik századi kínai művész hatására a kínai festészetre váltott, ez pedig meg is látszik majd az új album stílusán (érdemes megnézni közelebbről a filmben látható szénrajzokat is, a hasonlóság nem véletlen). Az új vonat új vezetőt kíván, 1999-ben a második világháborús páncélozott katonai szerelvényeket Benjamin Legrand (francia krimiszerző és képregényíró) futurisztikus, virtuális valóságot generáló gépezetekkel felszerelt szupervonatra váltja fel, tizenöt évvel későbbre helyezve a továbbra is osztálykülönbségekkel és belső konfliktusokkal terhelt, vajmi kevés reménnyel kecsegtető jövő történéseit.

016-horz.jpg

A TNP Kettes utasait egyazon félelem kovácsolja egybe: valahol odakint száguld az elszabadult, vezető nélküli Hótörő és bármelyik pillanatban frontálisan ütközhetnek vele. A kivételezett Északiak és a dolgozni kényszerülő Déliek életét a folytonos fékezési gyakorlatok szabják meg, és amíg a megállni képes, csúcstechnológiájú Kettes motorja újraindul, addig a Földmérők, a kinti, halálosan fagyos időjárásnak ellenálló speciális védőruhájukban az elmúlt világ titkait kutatják. Puig is közéjük tartozik, amíg egy társa halálát okozó baleset folytán a tepsibörtönbe nem kerül. Val, az egyik tanácsos lánya érkezik a segítségére, aki a népességet féken tartó sorsolásokon nyerhető virtuális utazások egyik tervezője, és többet szeretne tudni a külvilágról. Minden erőfeszítése ellenére Puig büntetése egy öngyilkos küldetés a vonat utolsó, talán még működő felderítő repülőjével, hogy időben ellenőrizhesse, vajon a híd, ami felé adataik szerint robognak, épségben van-e még. Útja több revelációhoz is vezet, és bár el akarják veszejteni, de hősként tér vissza a vonatra, ami, bár csak egy leheletnyivel ugyan, de több reménnyel telve suhan tovább az útján az emberiség maradékával.

le-transperceneige-masterson-horz.jpg
Egy évvel később, 2000-ben még megjelenik egy harmadik kötet, ami folytatja Puig és Val kalandjait, amint a TNP Kettes egy puccskísérlet kellős közepén megpróbálja átszelni az óceánt, hogy megtalálja egy zenét sugárzó rádióadás forrását, de mind a sztori, mind a befejezése olyan mérsékelt sikert arat, hogy a tervezett negyedik album már sosem születik meg. A Hótörő vakvágányra kerül és addig ott pihen, míg 2004-ben egy képregényőrült koreai rendező újra fel nem fedezi...

2014. február 28.

GeexKomix 71.

dreddunderbelly.jpgDredd: Underbelly

Történet: Arthur Wyatt
Rajz: Henry Flint
2000AD

Miközben Karl Urban néhány hónaponként menetrendszerűen elböffenti magát (erre legutóbb a napokban került sor), hogy a tavalyelőtti Dredd mozifilm folytatása a pénzügyi bukta ellenére– köszönhetően a csinos DVD-eladásoknak – egyáltalán nem reménytelen, „folynak tárgyalások” a stúdióval, és a lassan (és megérdemelten) kultstátuszba emelkedő film rajongói ilyenkor rendre kiugranak a gatyájukból örömükben, a 2000AD nem lógatja a pöcsét, hanem inkább tető alá hozza a saját sequeljét. Persze képregény formájában, hogy máshogy? Arthur Wyatt, aki cirka 10 éve igazolt le a kiadóhoz, a film stílusát hűen követve írta meg az Underbellyt, és ennek megvannak a jó és a rossz oldalai is. A jó nyilván az, hogy a végeredmény egy ugyanolyan szikár, tökös, kemény akciófaszaság, mint Pete Travis mozgóképes adrenalinlökete volt, a rossz pedig nyilván az, hogy ahhoz hasonlóan mellőzi a Judge Dredd hagyományos szatirikus élét, gonosz humorát és cinizmusát. Egy filmadaptáció könnyebben megússza az ilyesmit, de a karakter eredeti médiumában azért kicsit fura ez a „szimpla akcióthriller” megközelítés. Viszont ha ezen túltesszük magunkat, akkor az Underbelly működik. A sztori szerint Mega City One-t ugyan megtisztították a Slo-Mótól, de most egy új drog, a Psych tombol az utcákon, aminek előállítására a Cursed Earth-ből becsempészett mutáns rabszolgákat használják. Mint fogyóeszközöket. Dredd persze Anderson segítségével tudomást szerez az előállítás helyéről, és a bírák megrohanják a kisebb hadsereggel őrzött droggyárat. Ez a jelenet egy iszonyú vagány, brutális finálé lehetne mozgóképen, minimum tíz percben, itt, a helyhiány miatt (az egész comic 34 oldal) csak egy kétoldalas spread jut rá (Flint rajzai azért illően nyersek) – mondjuk a képregény egészére igaz, hogy simán elolvasgattam volna még akár kétszer ilyen hosszan is, vékonyka történet ide vagy oda. Így ez csak egy jópofa demonstrációja annak, hogy ebben a Dreddben is van még kraft. (Rusznyák Csaba)


dreddunderbellyint.jpg

The Bunker #1

Történet: Joshua Hale Fialkov
Rajz: Joe Infurnari

Oni Press

The Bunker (Oni Press) 001-000.jpgA két zsáner, amire mindig vevő vagyok, az emberiség utolsó napjaival és az időutazással foglalkozik, ám ha egy képregény épp ezt a kettőt vegyíti, akkor teljesen biztos, hogy fennakadok a horgon. Fialkov, aki már letett egy-két dolgot az asztalra (I, Vampire, Echoes, Alpha: Big Time), eredetileg digitális képregényben gondolkozott, de úgy tűnik, az Oni Press ajánlata elég meggyőző volt, hogy művét kiadhassák papírformátumban, beleszuszakolva az első öt fejezetet a 43 oldalas nyitószámba. A sztori felütése zseniális: öt jó barát elindul az erdőbe, hogy elássanak egy időkapszulát, ám a földben egy bunker csapóajtajára bukkannak, amire valaki az ő neveiket festette. Odalent egy könyvtárnyi dokumentáció és anyag vár rájuk, valamint levelek, amiket a jelek szerint az ő jövőbeli alteregóik írtak, hogy figyelmeztessék őket: a Földet egy minden képzeletet felülmúlóan pusztító erejű járvány taszítja a kihalás szélére, és ők nemhogy szerepet játszanak majd ebben, hanem egyenesen ők fogják okozni. A kétkedést és hitetlenkedést elmossák a levelekbe csempészett személyes részletek és titkok, azonnal próbára téve a köztük lévő barátságot. Vajon tényleg igaz mindez, és ha igen, mit kezdenek ezzel a tudással? Infurnari kissé szándékosan elmosott és néhol vázlatszerű stílusa szerencsére nem a korlátozott rajztudást akarja elfedni, hanem inkább álomszerű, fojtogató atmoszférát kölcsönöz a történetnek. A digitális verzióhoz képest itt már színeket is kapunk, a jelenben játszódó események kékes, a posztapokaliptikus jövő történései barnás színezetet kapnak: ez a filmekben is használt effekt jelenősen megdobja a hangulatot. A füzet végére csempészett cliffhanger már csak az utolsó szög a koporsómba: ezt a sorozatot bizony érdemes lesz szemmel tartani. (Nagy Krisztián)

The Bunker (Oni Press) 001-009-horz.jpg

 

Fantastic Four #1

Történet: James Robinson
Rajz: Leonard Kirk
Marvel Comics

fantastic401.jpgA Marvel legrégibb sorozatát többen próbálták már kirángatni az eladási és minőségi átlagból az utóbbi években, de sem Jonathan Hickman, sem Matt Fraction nem jártak különösebben nagy sikerrel, pedig mindkettejüknek voltak jó ötleteik. És nagyon úgy néz ki, hogy nem James Robinson fogja elhozni a megváltást a leghíresebb szuperhőscsalád történetében. Az All-New Marvel NOW! keretei közt MEGINT újraindított széria először is minden ok és értelem, na meg minden magyarázat nélkül vörösre változtatta a család klasszikusan kék jelmezét. Alapból nincs ezzel nagy baj, trendek, irányzatok változnak, új dolgokat mindig ki kell próbálni, de ez így csak egy üres marketingfogás: hű, nézd, a Fantasztikus Négyes vörös-fekete szerelésben feszít, mennyire COOL már! Öh, nem, igazából nem az, de whatever. A sztori címe egyébként az, hogy The Fall of the Fantastic Four, és Robinson az első oldalakat rögtön azzal tölti, hogy beleverje az olvasó fejébe, hogy nagyon sötét, nagyon csúnya, nagyon drámai, sőt, tragikus események következnek, és a család szétesik, és már semmi nem lesz olyan, mint rég. Oké, majd szóljon valaki, ha már abbahagyhatom az ásítozást. Aztán: a csapat Fin Fang Foommal bunyózik a város közepén egy trehányul megírt akciójelenetben, amiben a karakterek folyamatosan kommentálják a hülye olvasó kedvéért, hogy mit és miért csinálnak, úgy, ahogy az legutóbb kb. 30 évvel ezelőtt volt divat. És folytatódik a vészjóslás, a balsejtés, a jaaaaaj, de rossz lesz, a jaaaaj, de nagy bajok jönnek tiráda, mindez Leonard Kirk középszerű rajzaival. Érdektelen és fáradt az egész – ha választani kell, akkor inkább a Fraction-féle kalandozós vonalat kellett volna továbbvinni. Nade, talán egyszer jön még valaki ehhez a címhez, aki művel vele olyasmi csodát, mint mondjuk Byrne a ’80-as években. Reménykedni szabad. (Rusznyák Csaba)

fantastic401int.jpg

Ms. Marvel #1

Történet: G. Willow Wilson
Rajz: Adrien Alphona
Marvel Comics

msmarvel01allnew.jpgManapság, mikor egyre többet éri olyan vád a szuperhősképregényeket, hogy minden történet ugyanolyan, és a karakterek egy sora egymással felcserélhető, nagy öröm belefutni egy olyan új sorozatba, mint ez. A Marvel pár éve azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy az Ultimate univerzumában fekete Pókembert mutatott be Peter Parker halála után (az a sorozat a mai napig nagyszerű), most pedig a mainstream világába vezetett be egy muszlim tinédzserlányt, aki pakisztáni bevándorlók Amerikában élő gyermeke. A nemi, etnikai, vallási diverzifikáció szép dolog, ráadásul olyasmi, amire marha nagy szüksége van a mai amerikai képregényiparnak, de csak az, hogy a kiadó mer előhúzni a kalapból egy muszlim szuperhőst (még ha úgy is, hogy saját sorozatot kap, mint ebben az esetben), történetmesélési szempontból még nem teljesítmény. G. Willow Wilson és Adrien Alphona viszont bőven többé teszik ezt a képregényt holmi politikai korrektséget hirdető marketingfogásnál. A főhős, Kamala egy szigorú vallási értékek által uralt család lázadója, és ez persze nem kifejezetten eredeti, sőt, konkrétan sablonosnak is mondható (még abban sem vagyok biztos, hogy a szülők karakterei alkalomadtán nem erősítik a muszlimokkal kapcsolatos sztereotípiákat). De az író olyan szépen, érzékenyen, finoman, humorosan és emberien ábrázolja a két világ közt rekedt tinédzser lány út- és önkeresésének drámáját, hogy egészen belefeledkezem a kissé Persepolis-ízű sztoriba, és szinte rossz néven veszem, amikor a végén belopakodnak a képregénybe a szuperhőstoposzok, és emlékeztetnek rá, hogy egy eredettörténettel van dolgom. A főszereplő karaktere, a családi dinamika, az iskolai közösségek ábrázolása mind tökéletesen eltalált – Wilson briliánsan ágyazza bele a (kissé Peter Parkeresen) nerdös lányt mind a való világ problémáiba, mind a Marvel szuperhősuniverzumának kontextusába. Alphona pedig gyönyörűen, stílusosan (egy leheletnyit karikatúraszerűen) rajzol, és ami a legfontosabb: Kamala tényleg egy átlagos tinédzsernek tűnik a képeken, nem egy nagymellű, kiglancolt szupermodellnek, aki spontán dögös pózokban kommunikál. Eddig ez messze az év legjobb képregényes debütálása. (Rusznyák Csaba)

msmarvel01int.jpg

She-Hulk #1

Történet: Charles Soule
Rajz: Javier Pulido

Marvel Comics

She-Hulk (2014-) 001-000.jpgA Marvel-univerzumban történő nem konvencionális történetmesélés mindig is a szívem csücske volt, erre nagyszerű példa az Alias Bendistől, az új Hawkeye Fractiontől vagy éppen, hogy témánál legyünk, She-Hulk saját sorozata Dan Slottól. Utóbbi elsősorban a zöld amazon ügyvédi tevékenységére helyezte a hangsúlyt, ahogy interdimenzionális felek közti eseteket próbált megoldani a Goodman, Lieber, Kurtzberg & Holliway iroda Szuperhumán Ügyek osztályán. She-Hulk már John Byrne óta hajlamos volt áttörni a Negyedik Falat, interakcióba lépni a panelekkel, kiszólni az olvasóhoz, Dan Slott szériájában például az iroda alagsorában egy komoly szuperhősképregénygyűjtemény szolgált precedensekkel a jogi ügyekhez. Ugyan az újraindított sorozat (legalábbis az első számban) nem tartalmaz efféle utalásokat, azonban látszik, hogy az író, Soule, gyakorló ügyvéd: Jennifer Walters elsőszámú ellenfele ebben az epizódban Legal, Tony Stark céges jogásza, ütközetük színtere pedig a tárgyalóterem, a vita tárgya pedig egy elhunyt szupergonosz repulzorszabadalma. Dr. Jonas Harrow bűnöző-feltaláló özvegye csak She-Hulkban reménykedhet, hiszen senki más nem mer és nem akar perre menni a Bosszúállók oszlopos tagjával, Földünk sokadszori megmentőjével. A sztori, bár nem túl bonyolult, de hatásos, jó alapötlettel felrázva, de ami igazán egyedi ízt ad neki, az Javier Pulido rajzai. Elegáns stílus, ötletes panelezés, már vizualitásában is élesen eltér a mainstreamben megszokott szuperhősképregényektől, ráadásul nagyszerű színezőt kapott maga mellé: Muntsa Vicente-et, aki legutoljára a Brian K. Vaughan és Marcos Martin által jegyzett Private Eye kapcsán került elő. A sorozatban fel fog tűnni állandó szereplőként Hellcat, de Daredevil és Doctor Doom is tiszteletét teszi a tervek szerint, szóval úgy néz ki, hogy rendszeres olvasó leszek. (Nagy Krisztián)

She-Hulk (2014-) 001-008-horz.jpg

Winter Soldier: The Bitter March #1

Történet: Rick Remender
Rajz: Roldan Boschi
Marvel Comics

wintersoldierbitter01.jpgNyakunkon az új Amerika Kapitány film, ami az Ed Brubaker által (Buckyból) kreált Winter Soldier karakterét hasznosítja, szóval evidens, hogy az ő képregényét is le kell porolni, ha már a Marvel úgyis megint a sorozatújraindításos játékot játssza (ld. Fantasztikus Négyes). Brubaker szériáját egy idő után sajnos kénytelen voltam feladni anno, egyszerűen ellaposodott. Viszont most Rick Remenderrel új életre kel: az író visszaröpíti a cselekményt a hidegháborúba (nem flashbackek formájában, az egész sztori 1966-ban játszódik), és Nick Furyt teszi meg főszereplőnek. (Az IGAZI Nick Furyt, nem azt az Ultimate/mozis verzióról mintázott Nick Fury Jr. közröhejt, amit látva folyton sírnom kell a kiadó teljesen értelmetlen vadbaromsága miatt.) Szóval, igen, a cím ellenére Fury (és társa, Ran) a főszereplő – retcon nélkül nehéz is lenne máshogy megoldani, hisz Brubaker háttértörténete szerint a Winter Soldier ekkoriban a szovjetek agymosott, önálló akarat nélküli szuperkéme volt, aki a The Bitter March első részének végén így értelemszerűen antagonistaként bukkan fel, ahogy a főhősök egy Hydra bázisról menekülnek. Remender kémkalandja egy hófödte hegycsúcsok közt rejtőző kastélyba vezet, amelynek lakói természetesen világuralmi terveket szövögetnek. A hősök harc közben vagány, férfias szövegeket nyomatnak, túllicitálnak egymáson a rosszfiúk lekapcsolásában, üldöznek és menekülnek sítalpon és szárnyakon, ölnek pisztollyal, késsel és lángszóróval… – ja, és van a képregényben egy dögös Hydra csaj is, aki csókolózás közben gyilkos férgek százait okádja partnere szájába. Nyamm. Boschi rajzai mindeközben dinamikusak és oldschoolak, amilyennek lenniük kell. Olyan remek kis ponyva ez, hogy a fal adja a másikat. (Rusznyák Csaba)

wintersoldierbitterint.jpg

2014. február 7.

GeexKomix 70.

foreverevil05.jpgForever Evil #5

Történet: Geoff Johns
Rajz: David Finch
DC Comics

Magam is meg vagyok lepve, de egyre élvezetesebbnek találom a DC aktuális nagy crossoverét (az első az Új 52 óta, ami egy egész rakás sorozatra kiterjed), a Forever Evilt. Pedig mindaz, amiből kinőtt (jelesül a Trinity War), egyenesen katasztrofális volt, és nem sokon múlt, hogy ebbe az eventbe már bele sem kezdtem, aztán pedig az nem múlt sokon, hogy félbe nem hagytam, ugyanis az első néhány rész nem bizonyult valami acélosnak. Szóval: a Földet megszállja a Crime Syndicate, ami a Justice Leage egy alternatív világbeli, gonosz verziója, a maga aljas Batmanével, Supermanével, Wonder Womanjével és így tovább. Az első támadásuk olyannyira sikeres, hogy lényegében szűk órák alatt eltakarítják az útból a hősöket, és átveszik az irányítást a világ fölött. A DC Univerzum saját gonosztevőinek nagy része felsorakozik mögöttük, kivéve néhányat, akiknek nem fűlik a foguk az idegen uralomhoz – az élükön természetesen Luthor áll. Csapata az ellenálló Batmannal és Macskanővel szövetkezve igyekszik visszavenni a Földet a Crime Syndicate-től, ám nem tudják, hogy annak tagjai nem puszta hatalomvágyból jöttek erre a világra: a sajátjukat elpusztította valami sötét, óriási erő, ami ide is követte őket. A Trinity War mindenféle erőltetett, karót nyelt ősmisztikus baromsága után Johns visszatér az oldschool egyszerűséghez – és visz bele egy ügyes csavart. A világot nagyrészt gonosztevőknek kell megmenteniük más gonosztevőktől, és az író baromi jól bánik ezekkel a karakterekkel. Mind a Crime Syndicate, mint a Luthor vezette ellenállás tagjai jól meghatározottak, mindegyiküknek megvannak a remek pillanatai, néha pedig (mint Luthor és Bizarro groteszkül kedves viszonyánál, vagy Batman realizációjánál, hogy ezeknek a rosszfiúknak most nem fog parancsolni, még akkor sem, ha egy oldalon állnak) Johns kifejezetten kitesz magáért. A jelenleg többnyire silány DC-s felhozatalhoz képest meglepően jól megírt és jól megrajzolt sorozat, ami érezhetően még mindig tartogat meglepetéseket. (Rusznyák Csaba)

foreverevilint.jpg

Adventure Time 2014 Winter Special #1

Történet és rajz: Luke Pearson, Jeremy Sorese, T. Zysk és mások
KaBOOM! Studios

Adventure Time 2014 Winter Special 01-000.jpgUtoljára talán a Cartoon Network kísérletezős kedvű, vérfrissítésre kész időszakában éreztem úgy, hogy itt valami egészen más, több rétegben is élvezhető rajzfilmekbe botlottam: ekkor indult útjának a zseniális Genndy Tartakovsky számos, azóta is időtálló kreálmánya, a Dexter’s Laboratory, a Samurai Jack és a Powerpuff Girls. Sikerült olyan animációs gyöngyszemeket teremteni, melyek gyerek- és felnőttfejjel egyaránt élvezetesek és humorosak voltak: úgy szórakoztatta a kisebbeket, hogy közben folytonosan popkulturális utalásokkal kacsintott ki a szüleikre, és egészen komoly témákkal is foglalkozott. Pendleton Ward valami nagyon hasonlót művelt 2010-ben, amikor sikerült meggyőznie a Cartoon Networkot, hogy adjon esélyt a sorozatának, amelyben a világ utolsó kisfiúja és utolsó kutyája kalandozik egy színes, mesés, fura lakókkal teli világban. Ebből valami olyan sült ki, amire talán senki nem számított, legkevésbé maga Ward: egy posztapokaliptikus, horrorisztikus cukorvilág, ami tele van felderítetlen romokkal, és amiben az utolsó embergyerek hű kutyájával Dungeons & Dragons szerepjátékba illő kalandokra indul. Mind a karakterek, mind a vizuális világ, mind a témák, mind a szinkron telitalálat: Finn ősnemezisét maga Ron Perlman szinkronizálja, az egyik epizód a Holtak hajnalának feldolgozása (szó szerinti dialógusokkal az eredeti, 1978-as filmből), a szexualitás, a halál, a barátság témája minduntalan felmerül nagyon finom, intelligens megközelítésben: mindez egy gyerekműsorban. Ez csak a jéghegy csúcsa, a sorozat mélységeinek feltárása megér egy külön cikket. Ami jelen pillanatban lényeges az az, hogy az Adventure Time! képregényváltozata mindenben hű marad az éppen ötödik évadánál tartó nagyobb testvéréhez: a nagy kiadóktól teljesen független írók és grafikusok a legjobb formájukat hozzák, és szinte lubickolnak rájuk bízott rövidebb-hosszabb történetekben. Gyerekmatiné sosem volt ilyen szórakoztató felnőttfejjel. (Nagy Krisztián)

Adventure Time 2014 Winter Special 01-004-horz.jpg


Rover Red Charlie #3

Történet: Garth Ennis
Rajz: Michael Dipascale
Avatar Press

roverredcharlie03.jpgMár megint valami globális zombijárvány – vagy olyasmi. Az emberek a 28 nappal később, vagy – ha már Avatar és Garth Ennis – még inkább a Crossed sztorijához hasonlóan dühöngő, gyilkos, agyatlan vadbarmokká válnak, a világ pedig annak rendje és módja szerint, szépen csordogál lefelé a vécén. Csakhogy ezúttal Ennis belevisz a történetbe egy jópofa gimmicket: a főszereplő három kutya, Rover, Red és Charlie, akik döbbenten és tanácstalanul nézik, ahogy az „etetők” irtják egymást, és mindent lerombolnak maguk körül. Bár az első két részben is volt vér és gonoszság, az író meglepően visszafogta magát saját munkáihoz, és főleg, saját avataros munkáihoz képest – de a harmadikban csak előbújik a szög zsákból. A főszereplők kiszabadultak a pokollá vált Manhattanből, és az idillinek tűnő vidéken szembetalálják magukat egy bazinagy kutyával, ami hagyján, hogy egy embert tart láncon, de ráadásul, a seggét nyalatja ki vele – és ez nem költői túlzás. Szóval a világ enyhén szólva kifordult magából, és Ennis ezt a maga sajátosan szofisztikált, cizellált, visszafogott módján adja tudtunkra. Egyébként persze rohadtul vicces és beteg az egész, de ennél azért többről van szó: a „kutyával mindent el lehet adni” szabály még a gore-ral zsúfolt apokalipszisre is vonatkozik, így a Rover Red Charlie a szerző tapintható gonoszsága mellett őszintén megható és melegszívű is. A kutyák nagyszerűen kitalált, nemcsak fajtájuk és külsőségeik, de jellemvonásaik mentén is jól megkülönböztethető karakterek, nyelvezetük ügyesen kitalált (ember = etető, víz = splash, hűtő = hideg doboz; bár a következetesség itt-ott csorbul, mert ahhoz képest, hogy pl. a „sziget” szót nem ismerik, a „bitch” használatával igen jól boldogulnak), a kutyaszemmel bemutatott világ pedig részről részbe szépen tágul és gazdagodik. Az meg természetes, hogy a felvetett témák (bátorság, másoktól való függés, a tudatlanság átka és áldása) nyilván jól leképezhetők lennének emberi figurákra is. Michael Dipascal rajzai korrektek, a kutyák realisztikus, egyben kifejező ábrázolása egész jól megy neki, viszont szerencsés, hogy a sztori mostanra kikerült a nagyvárosból, mert annak kaotikusságát csak igen szerényen tudta megjeleníteni. Ez így első (harmadik) blikkre kifejezetten érdekes, szórakoztató és ötletes, mindenképpen jobb, mint Ennis Crossed-ja, ami azóta önálló franchise-zá nőtte ki magát. (Rusznyák Csaba)

roverredcharlieint.jpg

The Adventures of Apocalypse Al #1

Történet: J. M. Straczynski
Rajz: Sid Kotian
Joe’s Comics

Apocalypse Al 001-000.jpgStraczynski 2013-ban indította újra be a saját imprintjét az Image kiadó szárnyai alatt, mely egy nagyszerű (Ten Grand), egy vérszegény (Protectors Inc.) és egy egyenesen pocsék (Sidekick) sorozatot eredményezett. A 2014-es évet nyitó Apocalypse Al könnyed noir komédia, melynek főszereplője a megtévesztő cím és borító ellenére egy tökös magánnyomozónő, Allison Carter, akinek specialitása az elveszett és szabadon kóborló apokalipszisok megtalálása és hatástalanítása. Megbízói jobbára a titokzatos Bizottság tagjai, akik kemény és megbízható aranyérmékben fizetnek, azonban meglehetősen szűkszavúak a munkák veszélyfaktorának részleteit illetően. Allison legjobb barátai zombik, leghatékonyabb informátora pedig Max, a próféta, aki egy pasadenai híd alatt él, és folyamatosan pergő Youtube-csatornája van a jövő eseményeire. Ennek egyetlen hátulütője, hogy így elég kevéssé beszámítható és összeszedett, amikor a segítségét kéri, hogy megtalálja a Kulcsok Könyvével kísérletező mániákust, aki kaput akar nyitni a Pokolba. A sztori kissé olyan, mintha Straczynski görbe tükröt tartana a saját éppen futó másik sorozatának, a Ten Grandnek, de az ügyesen elhelyezett poénok jobbára ülnek, és a hasonló zsánerű The Real Ghostbusters rajzfilmszéria írásán edződött polihisztor úgy tűnik, még képes a megfelelő mederben tartani a hangulatot, a humor egyelőre se nem erőltetett, se nem sótlan. Az első szám alapján, mely jól láthatólag csak egy expozíció a történet velejéhez, nehéz messzemenő következtetéseket levonni, de az új jövevény, Sid Kotian éppen csak átlag feletti rajzstílusa ellenére is egyelőre bizalmat szavazok a meglehetősen nőies külső és férfias belső jegyekkel rendelkező Allisonnak. (Nagy Krisztián)

Apocalypse Al 001-003-horz.jpg

The Twilight Zone #2

Történet: J. M. Straczynski
Rajz: Guiu Vilanova
Dynamite Entertainment

ttz1403.jpgA The Twilight Zone az egyik legjobb dolog, ami valaha történt a televíziózásban, J. M. Straczynski pedig az egyik legjobb író, akinek valaha köze volt az amerikai képregények világához – úgyhogy a kettő összeházasításának elvileg valami kivételes nagyszerűséghez kell vezetnie. Még nem kizárt, hogy így lesz, bár két rész után inkább vannak kétségeim, mint reményeim. A TTZ-nek jópár képregényes inkarnációja volt már, a legkorábbi még 1961-re nyúlik vissza, vagyis alig két évvel az eredeti tévésorozat debütálása utánra. Most a Dynamite Entertainment látott fantáziát benne, hogy újraélessze a franchise comic-változatát, és ehhez rögtön megnyertek két igen jól csengő nevet, egyrészt magát Straczynskit, másrészt a borítókért felelős Francesco Francavillát. (Guiu Vilanova, a sorozat rajzolója kevésbé impresszív fogás, de egész korrektül ellátja a feladatát – ellenben a színezés zavaróan stílustalan). A sztori szerint egy Trevor nevű, dollármilliókat sikkasztó vállalati nagykutya tudja, hogy simlisségei előbb-utóbb napvilágra kerülnek, és hogy elkerülje a végeláthatatlan börtönéveket, felkeres egy olyan titkos céget, ami teljesen új identitást ad neki – nem csak a nevét változtatják meg, de vérét, külsejét, ujjlenyomatait is. Mire végeznek vele, nem hogy az anyja, ő maga sem ismer magára. Csakhogy a vállalat, ami minderre képes, ezután valaki másnak adja az ő „eltörölt” identitását: Trevor hirtelen saját arcát látja a tévében, ahogy nem létező gerincességével felelősséget vállal tetteiért a törvény színe előtt. Csoda, ha ezután kissé összezavarodik? Straczynski kiválóan építette fel az első részt, de a másodikkal megbicsaklik a lendület. Trevor túl erőltetett, mesterkélt, sőt, egyenesen ostoba és hiteltelen körülmények közt válik üldözötté, és ez a fordulat az egész képregényre rányomja a bélyegét. Mindaz a lelki dráma pedig, amiről a sztori a thriller váza alatt szólni akar, és ami igen érdekesnek, izgalmasnak ígérkezik – hogy ti. mi történik, ha azt látod, hogy másvalaki sokkal jobban tudja élni a te saját életedet – egyelőre meglehetősen elnagyolt. Van ebben potenciál, de Straczynskinak bele kell húznia, hogy tényleg legyen belőle valami. (Rusznyák Csaba)

ttzint.jpg

2014. február 5.

Mark Lawrence: Tövisek császára

tovisek-csaszara.jpgMind megöltem, drága asszonyom, a legkisebb gyerektől a legvénebb boszorkáig, és három szekercét csorbítottam ki, mire szétvagdostam a hullájukat. Én Ancrathi Jorg vagyok. Tízezret égettem hamuvá Gellethben, és azt se tartottam túl soknak.

Jorg király hét királyság uraként sem hajlandó megállapodni, nemhogy megszelídülni, különösen miután pápai bérgyilkos érkezik, hogy vérbe fojtsa éppen csak megszületett kisfiát. Nyughatatlan lelke a Pokol tüze és a Mennyek udvara között táncol, hiszen a császári trónusra lépve lehetőséget kaphat arra, hogy az emberiség maradékának megmentésével megváltást nyerjen. Már ha nem köpne a túlvilági létre és egy fabatkát is adna a bűnök mocskában fetrengő, esendő tömegek hitvány életéért. A kis Jorg hosszú utat tett meg idáig, és céljai látszólag húsz évesen sem változtak meg: puszta kezével kiszorítani az életet végletekig gyűlölt apjából, és felülni a császári trónusra. Az antihős ugyan az évek során sokat tanult, finomra, többdimenziósra csiszolódott, mint egy homályos, hibás gyémánt, de önmagát nem tagadhatta meg. Vajon elvárhatja-e bárki is egy önmagát mindenki más elé helyező szociopatától, hogy bárkit is megmentsen? Az önfeláldozás a bolondok és szentek sajátja, az előbbiekből túl sok van, az utóbbiakból túl kevés, Jorg pedig a legnagyobb jóindulattal sem sorolható egyik kategóriába sem.

A Széthullott birodalom trilógia harmadik kötete a kinyilatkoztatások és a revelációk könyve. Na nem bibliai értelemben, hiszen az Egyház az Ezernyi Napvillanás Napja után éppúgy vakon tapogatózik az univerzum működését illetően, mint a feudális jellegű középkorba süllyedt világ többi része, szemben Jorggal, akinek az események forgatagának középpontjában megadatik, hogy a színfalak mögé pillanthasson. A mágia működésének titka, a valóság manipulálásának nyitja az eredője mindazon eseményeknek, amelyek a Százak Háborúját a Birodalom egyesítésének kerékkötőjévé tették. A múlt szellemei titkos háborút vívnak a történelem folyójának felszíne alatt, hogy befejezhessék, amit egykor elkezdtek, és végre eltöröljék a nem csak önmagukra veszélyes, de a létezés szerkezetét az eresztékei mentén szétfeszegetni próbáló, kártékony embereket a Föld színéről. A tétek megemelkedtek hát, és így már nem csak Jorg, de az egész emberiség álmainak elérése forog kockán.

Lawrence továbbra is nagyon ügyesen, két idősíkot és két nézőpontot váltogatva meséli el egyrészt a bajtársait (na jó, szedett-vedett rablócsürhéjét) hátrahagyó Jorg Délre tett zarándokútját, melynek során teljesen kitárul a világ, ahogy a kötetek elején szereplő térképek is egyre nagyobb léptékűek, átfogóbbak lesznek, akárha csak a Fexler Brews által kapott nézőkarikát használnánk, másrészt az öt évvel későbbi császárválasztás intrikákkal tarkított és gyilkosságokkal szegélyezett utazását. A Holt Király mindeközben nem tétlenkedik, miután elfoglalta a Vízbefúlt-szigeteket, nyílt háborút indít a többi királyság ellen, kinyilvánítva igényét a császári trónra. A négyévente megtartott és mindeddig eredménytelen vyene-i kongresszus szabályai szerint választott követe a korábbról már megismert Chella, a nekromanta, aki már többször is sikertelenül tört Jorg életére és aki most az Arany Őrség oltalma alatt, fekete hintóban tart a császárválasztás helyszínére. Az egykor vad és zabolátlan hercegfiúnak így most minden tapasztalatát, a vándorútjai során felszedett tudását és szövetségeseinek sorát kell csatarendbe állítania, hogy elkerülhesse a merényleteket, a politikai buktatókat és megóvhassa a családját a császári cím felé vezető úton.

Az első kötet kapcsán sokan kritizálták a szerintük kevéssé hiteles, felnőtt fejjel, hidegen és mindenféle erkölcsi gátlás nélkül gondolkodó tizennégy éves főhőst, de a harmadik kötetre világossá válik, hogy ez szerzői szándék volt: az ebből az origóból elinduló jellemfejlődés gyönyörű és részletesen kidolgozott ívet ír le, hogy egy igazán jelentőségteljes, katartikus végkifejletbe vezessen el minket. A választott egyes szám első személyű elbeszélésmód ebből adódóan nagyon is céltudatos volt, hiszen ugyanolyan fontos, hogy mi játszódik le Jorg fejében, mint hogy mi történik azon kívül: nem csak Jorg változtatja meg maga körül a világot, hanem a világ is hatással van reá. Nagyon személyes megváltástörténet ez, mely rendkívül ügyesen adagolja, pontosabban rejti el az érzelmeket, amelyek működőképessé és emlékezetessé teszik Jorg végső döntését, mely egyúttal egy világ történelmén is örökre nyomot hagy.

Nem tagadom, amellett, hogy a Tövisek császára valóban rendkívül kellemes olvasmány, a legnagyobb benyomást a magyar fordítás ritka magas színvonala mellett mégis az tette rám, hogy Lawrence nagyon fegyelmezetten, mi több, acélos elszántsággal törekedett arra, hogy egy lezárt, kerek egészt alkotó művet tegyen le az asztalra. Gerinc kell hozzá, hogy ne csábuljon el az ember a soha be nem fejezett vagy celluloidba fulladó, ámde fenemód jövedelmező ösvények felé, márpedig a sikerből adódóan erre igazán lett volna alkalma. Az erről alkotott, igen markáns véleményét egy utószóban velünk is megosztja és én minden szavával egyetértek. Emelem tehát kalapom mind Lawrence, mind Jorg hősies önfeláldozása előtt és úgy intek búcsút a Széthullott, majd Egyesített Birodalom lakóinak: ez egy szép és tartalmas utazás volt. Köszönöm nektek!

Az előző két kötetről itt (Tövisek hercege) és itt (Tövisek királya) írtunk.

2013. május 28.

Mark Lawrence: Tövisek királya

tovkir.jpg„A hólyagduda, ez a felföldi különlegesség, úgy aránylik a zenéhez, mint a varacskosdisznó a matematikához. Röviden: nincs köztük összefüggés.” – így vélekedik Jorg új királyságának nemzeti hangszeréről, amellyel büszke alattvalói üdvözlik, és pontosan ezt tudom mondani azoknak is, akik még mindig Martin Trónok harca sorozatához hasonlítgatják a Széthullott birodalom-trilógiát. Szögezzük le egyszer és mindenkorra: mindkettő joggal népszerű, és itt véget is ér közöttük a hasonlóság. Ami a trilógia második kötetét illeti, még jobban sikerült az előzőnél, sőt, tovább megyek, pokolian szórakoztató olvasmány.

Sokan kifogásolták a Tövisek hercegében meglehetősen pszichopata vonásokkal felvértezett kölyök főhős ámokfutását egy Jack Vance-i lehetséges jövőben, ahol az Ezernyi Napvillanás Napja nem csak elpusztította a világunkat, de átjárókat is nyitott egy másikba, ahonnan furcsa dolgok szüremlenek át. Az első kötetben megismert Jorg itt is visszaköszön, de a trónhoz vezető út eseményei és saját megkérdőjelezhető tettei nyomot hagynak a személyiségén: ugyanolyan számító és hataloméhes, azonban tettei, amelyeket ő maga elkerülhetetlennek tart, gondolkodásra késztetik és önreflexióját nem habozik megosztani velünk. Lawrence nagyon finoman bánik a karakterábrázolással, a herceg, pontosabban most már király (elnézést, felség), nem hasonlik meg önmagával, és válik saját paródiájává, hanem érettebb lesz, és ez nem egyszer tetten érhető a road movie-nak is beillő vándorlás során, melynek ismét nekivág kedvenc szedett-vedett (vagy inkább válogatott?) martalócai társaságában. Ami kicsit váratlanul ért, de amit annál inkább üdvözöltem, az a Jorg narrációjába belopózó szarkasztikus humor, amit a Gy. Horváth László elképesztően hangulatos és szépirodalmi mélységű fordítása még inkább hangsúlyosabbá tesz.

A cselekmény ezúttal három idősík között ugrálva bontakozik ki az olvasó előtt, mini-cliffhangerekkel bástyázva ki az utat. Az elsőben Jorg király menyegzőjét egy bosszantó apróság árnyékolja be: egy hat nemzet összefogásából született húszezres sereg, melyet egy próféciák megjövendölte és a Birodalom egyesítését megcélzó, békés uralkodásról és új virágkorról álmodozó bajnok vezet. Az immáron tizennyolc éves Jorg pedig, aki szinte mindenben az ellentéte, félreállhatna, és segíthetne véget vetni a Százak Háborújának, ám nem teszi: már csak dacból sem. Az esélyek nem éppen az ő és pár száz fős seregének javára szólnak, így ahogy eddig is, a legnagyobb örömmel rúgja fel a játékszabályokat. A második idősík történései négy évvel korábban játszódnak, amikor is hősünk idejekorán felismeri, hogy szövetségesekre lesz szüksége, ha a Birodalom császára akar lenni (márpedig ő bizony pontosan ezt tervezi), így elindul felkeresni rég nem látott rokonságát, hogy bemutatkozzon nekik. Vele tartanak hírhedetten hatékony és mindenféle erkölcsöket nélkülöző útitestvérei, valamint Góg, az egyre erősebb tűzidéző képességei feletti uralmat lassan elvesztő leucrotta, és hasonszőrű védelmezője, az óriástermetű, iszonyatos erejű Gorgoth.

Az utazás során ismét belefeledkezhetünk az ismerős játékba, melyben megpróbáljuk beazonosítani az érintett országok és városok világégés előtti megfelelőit, feltűnik néhány régi ismerős a világméretű hatalmi játszma mögött álló szürke eminenciások közül, Lawrence pedig továbbra sem bánik kesztyűs kézzel a kompánia tagjaival, jónéhányat elragad a halál, és Jorg sem hezitál, amikor súlyos áldozatot kell fizetni céljai eléréséért. A harmadik idősíkban Katherine Ap Scorron naplójának lapjait olvashatjuk, aki mindvégig ott kísért Jorg nem annyira szűzies gondolataiban, és aki elénk tárja egy nagyobb kirakós olyan elemeit, amelyeknél elsőszámú narrátorunk nem lehet személyesen jelen. Mint ahogy az előző könyvben, itt is megtaláljuk el-elszórva a fejezetek között Jorg kompániájának hangulatos jellemzéseit (ízelítőként: „Nem fogod észrevenni, ha Grumlow testvér meg akar késelni, csak a bánatot látod majd a szemében, amikor összeesel.”) és olykor a lelkiismeretfurdalást lassan megismerő főhősünk is meglepő filozófiai mélységekbe ereszkedik néhány meglátásával.

A második kötet másfélszer olyan vastag, mint az előző és a harmadik könyv címe (Tövisek császára) előrevetíti, hogy nagy valószínűséggel le fogja zárni Jorg mondén és spirituális utazását. Ennek én személy szerint végtelenül örülök: Lawrence nem próbálja tovább nyújtani a történetet, hogy meglovagolja a siker hullámait, amíg csak lehet (ellentétben egy másik, trónusokról szóló sorozattal), de a hírek szerint az ebben a világban játszódó, más szereplőket felvonultató történetek elképzelhetőek. Az eddig látottak alapján én erősen támogatom az ötletet.

2013. március 11.

Dan Wells: Partials – Részben ember

dwpartials.jpgAz eredetiség fogalmát legalább annyira könnyű definiálni, mint a minőségét – vagyis semennyire. Már abban a kérdésben is nehéz közös platformot találni, hogy fontos érték-e egyáltalán az eredetiség. A vita – ami mifelénk többnyire Tarantino munkássága kapcsán szokott kipattanni – azért tűnik szinte feloldhatatlannak, mert aki egy adott film / regény / képregény kapcsán megbocsáthatatlan bűnnek tekinti a „kölcsönzést”, az egy műfajában, stílusában a személyes ízléséhez közelebb álló másik film / regény / képregény esetében akár jóval elnézőbb álláspontot is képviselhet. A dilemma jelen esetben azért merült fel bennem, mert Dan Wells írót most épp azért készülök megdorgálni, amiért pár hónapja még megdicsértem.

Az amerikai szerző debütáló regényében (Nem vagyok sorozatgyilkos) a Dexter-szériát exploitálta imponáló pimaszsággal, és olyan műfaji csavarok bedobásával, hogy összességében mégsem tűnt olcsó rip off-nak a szöveg. Miután trilógiává fejlesztette a sorozatgyilkos-rajongó szociopata kamasz történetét, műfajt váltott, és kisvárosi horrordráma helyett egy disztopikus sci-fit kotyvasztott össze, ugyancsak könnyen beazonosítható alapanyagokból.

Mint minden tisztességes posztapokalipszis-filmben, a Partials világában is elpusztult az emberiség jó része, olyannyira, hogy Wells alig 40 ezer főben határozta meg az életben maradottak létszámát. A 2076-ban kezdődő történet pár négyzetkilométeren belül játszódik: a túlélők valami rejtélyes oknál fogva nem természeti kincsekben gazdag rurális területeken, hanem a New Yorkhoz tartozó East Meadowban próbálják megőrizni, illetve újjáépíteni a civilizációt. A radikális népességcsökkenés okairól a trilógia kezdetén mindössze annyit tudni, hogy az emberiség vesztét a Részlegesek okozták – olyan szerves lények, akiket egy géntechnológiai vállalat állított elő. A homo sapiensek és az új faj között annak rendje és módja szerint háború robbant ki, melynek során utóbbiak bevetették az RM vírust, amely 11 évvel a történet kezdete előtt az emberiség nagy részét kiirtotta. A pár ezer túlélő ugyan rezisztens a vírusra, de az újszülött gyerekek nem: pár nap után kivétel nélkül mind meghalnak, fajunk napjai így meg vannak számlálva. Az East Meadow-t irányító autoriter Szenátus a Remény törvény bevezetésével igyekszik fenntartani a reményt – ez a rendelkezés azonnali teherbe esésre kötelez minden 17. életévét betöltött lányt, abban bízva, hogy a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb megszületik egy olyan csecsemő, aki immunis a gyilkos kórra. És ha ez nem lenne elég nyomasztó probléma, senki sem tudja, mikor fognak újra támadni az RM bevetése után rejtélyes okokból visszavonult Részlegesek, illetve hol követnek el újabb terrorakciót a Remény törvény ellen tiltakozó lázadó csoport, a Hang tagjai.

Talán ennyiből is kitűnik, hogy Wells semmi új elemmel nem igyekezett színesíteni az amúgy eléggé elkoptatott disztopikus sci-fi műfaját. Ettől persze a Partials még bőven felérhetne a Nem vagyok sorozatgyilkos debütjéhez. Papíron működnie is kellene, de Wells, kezdő író létére, mintha kicsit túlbecsülte volna a saját képességeit. Mint kiderült, remekül tud hiteles és alapvetően realista kisvárosi miliőt teremteni, és azon belül néhány szereplőt mozgatni, de egy komplett disztópiát – a jelek szerint – csak úgy képes felskiccelni, hogy a korábbinál jobban támaszkodik a műfaji panelekre és közhelyekre. Az alaptörténet ugyan egyáltalán nem érdektelen, a kissé vontatott és suta expozíció után izgalmas – bár legkevésbé sem meglepő – irányba kanyarodik a cselekmény, a könyvben bemutatott világ azonban olyannyira kidolgozatlan, hogy nagyon nehéz komolyan venni, és ezen a papírvékony figurák sem segítenek.

Ezen a ponton illik megjegyezni, hogy ha a „komoly” sci-fi kategóriájában Wells műve nem is igazán értékelhető, egy másikból – abból, amibe valójában szánta a szerző – nem különösebben lóg ki. A Partials ugyanis elsősorban egy újabb Young Adult bestseller szeretne lenni, Az éhezők viadala után szabadon. Erre utal a főszereplő, a 16 éves Kira Walker személye is, aki Katniss Everdeenhez hasonlóan szintúgy az Emberiség Leendő Megváltóját alakítja, és nem mellesleg a szerelmi életéből is kapunk egy kis ízelítőt. Wells javára legyen mondva, hogy a romantikát sokkal visszafogottabban és jóval kisebb dózisokban adagolja, így a Partials a fiatal lányokénál szélesebb közönséget tud megcélozni. 

2012. december 5.

Brandon Hackett: Az ember könyve

Az_ember_konyve_borito.jpgMagyar sci-fi? Élvezhető magyar sci-fi? Már az első szóösszetétel is nehezen értelmezhető, a második azonban már olyan komoly paradoxont idéz, amilyet még a Vissza a jövőbe egyik részében sem pipáltunk. Poszt-Zsoldos Péter talán ha egy maroknyi, a zsánerben értékelhető magyar írót sorolhatunk fel, köztük a regényírást széklábfaragó kisiparos lelkesedésével űző Nemere Isvánt (akinek azért valljuk be, voltak jobb pillanatai), a hazai, jó értelemben vett ponyvahős Leslie L. Lawrence számomra sokkal szimpatikusabb alteregóját, Lőrinc L. Lászlót, valamint a proto-cyberpunk Budapest és a magyar Neurománc megálmodóját, Gáspár Andrást. Érdekes módon a  hazai szerzői próbálkozások tekintetében a science-fiction sokáig mostohán kezelt kistestvére, a fantasy nálunk valamiért mindig is jobban ment, pedig a Szovjetunió ránk vetülő árnyékának köszönhetően olyan nagy nevektől lehetett volna tanulni, mint Asimov, a Sztrugackij-testvérek vagy akár a lengyel Lem. Mindennek ellenére (vagy éppen ezért) a kilencvenes évek magyar fantasy regénybummja a kétezres évekre teljesen elsilányult, a hajdani izgalmas szerzőket felvonultató Cherubion-antológiák és M.A.G.U.S. regények átadták oldalaikat a fantasy nemzetközi remekeit és új csapásait teljesen és totálisan ignoráló, írástudatlan ifjú titánoknak. A magyar sci-finek pedig még ez a röpke dicsőség sem adatott meg.

Most pedig előkerül egy fiatal magyar szerző, akinek írói álnevét annak idején még az akkor már szememben komoly presztízsvesztést szenvedett Cherubion űroperapróbálkozásai során ismertem meg. Nem elsőkönyves, zsenge débutant-ról van tehát szó és bár a több, mint féltucat könyv megírása és két Zsoldos Péter-díj bezsebelése még mindig nem garancia a minőségre, A poszthumán döntésről és az Isten gépeiről eleget hallottam az ismerőseimtől és különböző fórumokon, hogy felkeltse az érdeklődésemet a legutóbbi, Agave kiadónál megjelent regénye. Be kell valljam, hogy bármennyire nem fair, de az illusztris társaság, azaz a science-fiction legjobbjainak (mint mint Ray Bradbury, Philip K. Dick, Dan Simmons vagy Iain M. Banks) együtt abrakoltatása ugyanannál a kiadónál akaratlanul is igen magasra tette a lécet.

A regény felütése nem túl eredeti, de mindenképp figyelemfelkeltő: több ezer ember a Föld minden tájáról hirtelen egy szerves űrhajó fedélzetén találja magát, mely ismeretlen célja felé tart az űr hidegében. Az elrablottak hosszú távú életben maradását az őket körülvevő, alapvető szükségleteikre reagáló szerves környezetük biztosítja, de minden mást saját maguknak kell megteremteniük, az összezártság pedig hamarosan a felszínre hozza a legjobb és legrosszabb tulajdonságaikat. A szedett-vedett, hátrahagyott világuk magukkal hozott maradványaiban meghúzódó közösség mindennapjaiba a Budapestről elragadott tapasztalatlan tinédzser, Attila és az orosz származású dörzsölt üzletember, Jurij szemén keresztül pillanthatunk be, később pedig, amikor megérkeznek végcéljukhoz, egy ismeretlen planétára, a sorsukért felelős idegen lény nézőpontjából követhetjük az eseményeket. Attila és játszópajtása, Jurij kislánya, Auri lesznek a kiválasztottak, akik tolmácsként és diplomataként szolgálnak az emberi faj képviselői és az idegen között, akiknek társadalmát jelenlétük teljesen felbolygatja. Az elrablás miértjének rejtélyéről hamarost lekerül a lepel és a frappáns válasz azonmód számos újabb kérdést vet fel az emberi élet értékével kapcsolatosan: mi teszi az embert emberivé és van-e célja a létezésnek, ha minden külső tényező, ami eddig meghatározott megszűnik létezni.

Abszolút értékelendő, hogy Markovics Botond (azaz a Hackett írói álnév mögött rejtőző szerző) szakít a humanoid idegen életformák sablonjával, mint ahogy azok kommunikációs módszerének újszerűsége is igen frissnek hat, ám ennek ára egyfajta cronenbergi testhorror, ami alaposan próbára teszi az egyszeri, nem geek filmeken edződött olvasó gyomrát, de az én szótáramban az abszolút üdvözlendő ötletek közé tartozik. A gördülékeny dialógusok, a szinte hibátlan grammatika és az információk jó ritmusban adagolása egyértelművé teszik, hogy gyakorlott íróval van dolgunk, és már magukban ezek bőven az átlag fölé emelik a szerzőt. Halkan jelezném azonban, hogy ez nem olyan nehéz, mint gondolnánk, hiszen a magyar sci-fi szcéna eléggé kevés szereplős, akiket nem valami ördöngős feladat túlszárnyalni. Ez tehát egy igen tisztességesen, élvezhetően megírt science-fiction történet, amit ha nem is fogok a közeljövőben újra elővenni, de legalábbis arra bőven elég volt, hogy megerősítsen abban az elhatározásomban, hogy beszerezzem A poszthumán döntést, a transzhumanizmus úgyis sokkal közelebb áll a szívemhez. Hm, lássuk csak, az élvezhető magyar sci-fi kifejezés lassan kezd értelmet nyerni... ezt meg hogy csináltad, Marty?

2012. június 28.

Mark Lawrence: Tövisek hercege

tovisek-hercege-borito.jpg

Anglia válasza a Trónok harcára": veszélyes marketinghúzás egy könyvet ilyen robbanásveszélyes borítószöveggel a fantasyrajongók közé katapultálni, bár kétségkívül pusztítóan hatékonynak bizonyult, hiszen a becsapódás atomvillanását (erre később még visszatérünk) követő radioaktív véleményfelhő szépen megtelepedett az internet fórumainak legtávolabbi sarkaiban is. A túlélők két táborra szakadtak, és még csak nem is amiatt, mert a regénynek nem sok köze van a Trónok harcához (ebben mindenki egyetértett), hanem a teljesen amorális, szociopata, mindenen és mindenkin a legkisebb megbánás nélkül, és rémisztően naturalista kegyetlenséggel keresztülgázoló tizenhárom éves főhős kiváltotta kellemes meglepetés vagy hatásvadászatot kiáltó utálkozás okán.

A Burgess Gépnarancsa által ihletett gondolatkísérletet, amely egy funkcionális skizofrénnek adja át a regény narrációját, aki pengeélen táncol az őrület és a zsenialitás között, sakkbábukként kezelve az embereket, nem mindenki gyomra vette be, márpedig egy ilyen embernek a gondolataiba egyszerre hátborzongató és roppant érdekes bepillantani, különösen amikor arra készül, hogy tizenöt évesen király lesz a Százak Háborújának sakktábláján lavírozva. „Tudomány a bosszú, vagy művészet?" – kérdezi mesterét Jorg herceg, mielőtt vérszomjas rablóbandát gyűjtene maga köré, hogy az alkalmat keresve kiharcolja magának a még nála is kegyetlenebb apja elismerését, és revansot vegyen anyja és testvére lemészárlásáért. Társai egytől-egyig veszekedett gazemberek, akiket csak erős kézzel lehet összetartani, de az uralkodásra termett és karizmatikus kisugárzású fiúban minden megvan ahhoz, hogy végbe is vigye őrült tervét.

Amellett, hogy a műfaj legtöbb kliséjét legnagyobb megelégedésünkre a kritikus pillanatban felborogatja (Firefly rajongók most pontosan tudják mire gondolok), az első pillantásra a kendőzetlen és nyers sötét középkorra hajazó világ egyre több meglepetést fed fel, ahogy haladunk előre a cselekményben. Tulajdonképpen már az első fejezetet nyitó térkép is eléggé gyanús a Limoges nevű várossal és a Loár-folyóval (így, fonetikusan), de aztán amikor Jorg féltve őrzött könyveiből és tanulmányaiból előbukkan Arisztotelész, Platón, Popper és Nietzsche, a káromkodásokba belekeveredik Jézus Krisztus és Káli neve is, az Építők sziklába vájt erődjében az irányítópanel mögé bújt szellem hangját és az Ezernyi Napvillanás Napjának említését már a posztapokaliptikus témáknak tartogatott üdvözült mosollyal hallgatjuk. A műfajkeveredés nem okoz zavart, sőt, olyan ügyesen vegyülnek apránként a számunkra ismerős múltra vonatkozó utalások a fantasy olyan kötelező toposzai közé, mint a howard-i jellegű titokzatos mágia vagy a mitikus szörnyek (itt élőholtak és leucrották), hogy elégedetten kell csettintenünk a tudatos világépítés iskolapéldájának láttán.

Lawrence ugyan elsőkönyves író, egyszerű, lényegretörő, brutálisan realista stílusa azonban pár oldal után magával ránt, amiben nem kis szerepe van annak, hogy a Fumax kiadó, ami értő kézzel és viharos gyorsasággal csapott le a regény magyar kiadására, egy szépirodalmi műfordítót, sőt, éppenséggel a Gépnarancs magyar fordítóját, Gy. Horváth Lászlót kérte fel a kötet magyarítására. Utoljára talán az Alatriste kapitány kalandjait forgatva (Bart Dániel tolmácsolásában) találkoztam ilyen élvezetes magyar nyelvű idegen szöveggel, így az már csak hab a tortán, hogy a magyar kiadás keményfedeles, megtartotta az eredeti borítót, és megkíméltek minket a Trónok harcával vont meglehetősen fals párhuzamtól. Ha már mindenáron skatulyázni szeretnénk a Tövisek hercegét, akkor Glen Cook Fekete seregének és Jack Vance Haldokló Föld ciklusának irányában érdemes keresgélni, de mindenképpen egyedi hangú, frissen ható fantasy élményben lesz részünk, ha úgy döntünk, hogy adunk neki egy esélyt (ennyit pedig a mostani könyvfelhozatalban mindenképp megérdemel). Amennyiben  tetszettek a nihilista főhős kalandjai, akkor lehet készülni a trilógia következő két kötetére, amiből a Tövisek királya már meg is jelent angol nyelven.

2011. november 25.

GeexKomix 46.

The Walking Dead #91

Történet: Robert Kirkman
Rajz: Charlie Adlard
Image Comics

Miközben a tengerentúli tévék a filmsorozat második évadjának közepén járnak (igen-igen, arról is írunk majd), Robert Kirkman képregénye rendületlenül közelít a bűvös, jubileumi, hiper-szuper mérföldkőnek számító 100. részhez. A The Walking Dead most már lassan két éve (!) ugyanazon a helyszínen játszódik. Rick és társai találtak egy falakkal körülvett közösséget, és ott próbálják újra felépíteni a civilizációt, avagy a maguk normális életét az abnormális körülmények közt. Persze ez nem ilyen egyszerű, ugyanis nem csak kívülről vannak állandó veszélynek kitéve, hanem belülről is. Ez az egész „nem menekülünk többé” mentalitás fordulópont lehet a sorozat történetében, amennyiben Kirkman kitart mellette – míg a karakterek sorsát továbbra is szenzációsan alakítja, hiteles és emberi konfliktusokkal építve drámát a zombihorror alapra (Rick és Andrea beszélgetése az előző számban félelmetes volt), az ehhez keretet adó cselekmény egy ideje egy helyben toporog. Van ugyan több szál is, ami ígéretes a (közel)jövőre nézve, de a fő kérdés az, hogy mihez kezd Kirkman ezzel az új szituációval. A lehetőségek végesek, innen nézve vagy azért kell majd menekülniük, mert egy zombisereg betör a falak közé (amire láttunk már egy-két példát korábban), vagy mert valamilyen emberi fenyegetés – kannibálok, diktatorikus kiskárályok, rivális közösségek – üti fel a fejét (amire szintén). Bármelyik is történne, csalódnék Kirkmanben. Most ott kell tartania a sztorit a falak között, és így mutatni valami olyat, amilyet még nem láttunk – ez eddig mindig sikerült neki, remélhetőleg most is fog. Úgyis ideje már, hogy megint jöjjön valami nagy PILLANAT, valami, amitől összeszarod magad, valami, ami minden prekoncepciót pofáncsap és kiröhög – mert bár változatlanul élvezem a lassúbb tempót, a karakterek formálását, de lassan kell egy brutális, golyókat megszorító csúcspont, amire mindez kifut.


Criminal: The Last of the Innocent #4

Történet: Ed Brubaker
Rajz: Sean Phillips
Icon

Brubaker és Phillips rendületlenül írják-rajzolják a kortárs bűnügyi comic egyik legizgalmasabb sorozatát – a Criminal legújabb sztorijának negyedik, befejező része nemrég látott napvilágot, és nagy örömmel konstatáltam, hogy kissé más, mint az eddigiek. Nem mintha az eddigiekkel bármi baj lett volna, sőt. De megnyugtató, hogy az író ki tud szakadni történeteivel az alvilág sötét bugyraiból, anélkül, hogy a lényeget szem elől tévesztené – eddig mindig gyilkosok, bűnözők, rablók voltak a Criminal főszereplői, de a The Last of the Innocentben egy egyszerű, vidéki kisvárosból származó, gazdag családba beházasodott, fiatal férfi áll az események középpontjában. Riley élete nem fenékig tejfel: felesége iránti nagy szerelme rég elpárolgott (és vice versa), apósa egy seggfej, aki megveti, úszik az adósságokban, és amikor egy családi ügy miatt visszatér szülővárosába, rájön, hogy ott mennyivel boldogabb lehetett volna. De úgy érzi, még nem késő. Csak meg kell ölnie a feleségét. Brubaker ugyanolyan érzékletesen, hitelesen és atmoszférikusan festi meg a házasságon belüli bűnöket, mint azokat, amiket koszos sikátorokban követnek el. Az elmaradhatatlan narráció elviszi az olvasót Riley egyszerű, természetes világába, amit hirtelen gyilkos gondolatok fertőznek meg – a feleség a tervek szerint elpatkol, és úgy tűnik, Riley megússza, de aztán az após szagot fog, és felbérel egy állhatatos magándetektívet. A The Last of the Innocent innentől fogva meglepő módon (a zsánerhez és a Criminal sorozathoz képest is) eltér a hasonló témájú noirok hagyományos forgatókönyvétől, és egészen máshogy, egészen másra fut ki, mint várnád, ebből következően pedig más lesz a történet veleje, üzenete is: a maga noiros romlottságában kifejezetten pozitív (gondolj mondjuk a Match Pointra). És úgy tűnik, Brubaker és Phillips nem utoljára okoztak meglepetést: következő projektjük a Fatale címet viseli, és (idézem) egy „eposzi noir/horror sztori lesz, ami az 1930-as évektől napjainkig fut” legalább 12 részen át. Januárig kell kibírni nélküle.

Fables #110

Történet: Bill Willingham
Rajz: Mark Buckingham
Vertigo Comics

Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy Bill Willingham nagyjából addig tervezte írni a sorozatot, amíg mesehősei le nem győzték a gonosz Ellenséget és Birodalmát. Addig a pontig (kb. a 80. részig) minden gyönyörűen kimunkált, következetes, kompakt és tökéletes. Egy csodálatosan elmesélt modern eposz, ami kreatívan keveri a klasszikus mesék és a mai fantsyk elemeit, némi kellemesen önreflektív, posztmodern beütéssel. Aztán jött a Mr. Dark sztori, a nagy háború egyfajta utóhatásaként, és még az is maradéktalanul méltó volt a Fables híréhez. Azóta viszont Willingham mintha a régen felmerült és elvetett tartalék ötleteit használná fel, és nem igazán tudná, hogy merre, hogyan, és meddig menjen. A sztori több, talán túlságosan is sok szálon fut, meglehetős lassúsággal: hőseink keresik az Északi Szél utódját, Bigby és Hófehérke gyerekei a kegyért versengenek, Bufkin és társai a saját kis forradalmukat készítik elő, a másik három nagy Szél entitás terveket sző, és intrikál, Spratt nővér pedig változatlanul készül valamire, de még mindig nem tudjuk, miért kellene őt komoly fenyegetésként látnunk. Sok a duma, kevés a cselekmény, és több szál is kezdi elveszíteni a vonzerejét (így a bufkinos és a sprattos is). A több párhuzamosan futó sztori hátránya, hogy egy rész alatt egyik sem halad előre érdemben, és hogy nincs olyan karakter, akire több figyelem irányulna, mint társaira, azaz nincs érzelmi fogódzkodó az olvasó számára. Persze Willingham az Willingham, úgyhogy nem tudok nem mosolyogni, ahogy az eredetileg ártalmatlan gyerekrivalizálásos utódkeresés lassan halálos veszélybe fordul – de remélem, hogy lassan kifut a sztori valami komolyabb, súlyosabb, szórakoztatóbb eseményre, mert az nem volna jó, ha sokéves kiválóság után a Fables lassan belesüppedne a nagy átlagba. Most ugyanis oda tart.

Fear Itself #7

Történet: Matt Fraction
Rajz: Stuart Immonen
Marvel Comics

Fucking hell, hogy ez mekkora szar volt! Ezek az éves, nyári mainstream képregényes eventek amúgyis hajlamosak rá, hogy felfújt lufikként kipukkadjanak, de ennyire üressel, érdektelennel és unalmassal még nem találkoztam, és a fináléval Matt Fraction ráadásul annyira alámegy minden addigi mélypontnak, hogy az csak akkor bocsátható meg, ha azóta is szöges korbáccsal csapkodja a lába közét. Vagy még akkor sem. Tehát finálé: a Bosszú Angyalai kétségbeesetten harcolnak Sin és istene, a Serpent megállíthatatlan, világpusztító seregével, miközben Odin az egész Földet hamuvá akarja perzselni, hogy így előzze meg a Serpent hadjáratának kiterjedését Asgardra. Csak néhány apróság: Amerika Kapitány két géppityuval állja a sarat egy egész hadsereg ellen, aminek néhány tagjára még Thor pörölye is csak akkora hatással van, mint egy műanyag hátvakaró, majd pedig harcba szólítja Broxton normál, civil polgárait, akik… mit is csináljanak rakétákkal felszerelt mechák és félistenek ellen? Nézzenek rájuk ferdén? A sztorinak ez az „emberi” aspektusa (a broxtoniak szála) üres szólamokkal, semmiből jövő „karakterfejlődésekkel” és „mi amerikaiak vagyunk, és nem félünk, és összetartunk” giccsömlennyel egészíti ki a sok-sok üvöltő fejjel teli csatákat, amiknek még itt, a végkifejletben sem érezni a tétjét. Nem elég ugyanis kétoldalanként beleadni egy random szuperhős szájába, hogy kurvanagy szarban van a világ, hogy semmi esélyük a túlélésre, hogy most aztán tényleg befellegzett a Földnek és az emberiségnek, ezt alá kéne támasztani: tempóval, érzelmekkel, feszültséggel, monumentalitással, karakterekkel. ÍRÁSSAL, bazdmeg. Ez a képregény nincs megírva. Ez Immonen látványos képeinek egy adott „vezérelv” szerint (Csimm! Bumm! Áááá! Meghaltok! Bumm!) elrendezett panoptikuma. Szégyellje magát Fraction. Szégyellje magát a Marvel. Szégyellje magát, aki végigolvasta, és nem szégyelli magát. Én szégyellem magam mindenki helyett.

Spaceman #1

Történet: Brian Azzarello
Rajz: Eduardo Risso
Vertigo Comics

Ha Azzarello és Risso neve feltűnik egy képregényen, egyből felfigyel az ember, és amint lehet, már olvas is. Naná, ők álltak a 100 Bullets mögött, és mellesleg a DC idei eventje, a Flashpoint is nekik köszönheti az egyetlen érdekes, épkézláb sztoriját (Batman: Knight of Vengeance). Új, kilenc részes minisorozatuk egészen más jellegű, mint ezek: a Spaceman a jövőben játszódik, és egy genetikailag módosított, Orson nevű, jó nagy darab, viszont nem túl eszes egykori űrhajósról szól, aki belekeveredik egy híres nő elrablásába. Ennél sokkal többet akkor sem fogsz tudni a sztoriról, ha elolvasod a képregényt. Az első szám csupa felvezetés, alapozás, és még csak nem is annyira a történet, mint inkább a hangulat, a disztopikus társadalom, a jövőkép szempontjából. Annak viszont szinte tökéletes: akárcsak a 100 Bullets estében, az atmoszféra késsel vágható, a miliő bemutatása szenzációsan életszerű, az aprólékosan kidolgozott, rengeteg információt tartalmazó képektől a direkt erre a célja kitalált, sajátos szlengig (ami kezdetben ugyan irritáló, de hamar hozzászoksz). És persze jó bevezető részként, a Spaceman kínál egy nagy csomó kérdést és lehetőséget a jövőre nézve. Ki valójában a címszereplő? Hogyan és miért módosították a génállományát? Mi ez az emberrablási mizéria? Mi a kapcsolat a múltbeli Mars misszió és a jelenlegi események között (egyébként nagyszerű, ahogy Azzarello a két idősík között ugrál)? Megtörtént egyáltalán az az utazás a Marsra? (Vagy a mostani események nem történnek meg?) Öööö… miről is szól ez az egész? Rég olvastam valamit, aminek lényegéről ennyire kevés derül ki az első szám alapján, de Azzarello és Risso értenek ahhoz, hogy berántsanak egy általuk teremtett világba, és felcsigázzanak. A második szám jövő héten érkezik, talán abból többet tudunk meg.


Star Trek #2

Történet: Mike Johnson
Rajz: Stephen Molnar
IDW

A 2009-es Star Trek áttörő kritikai és közönségsikere után csak idő kérdése volt, hogy a franchise újult erővel térjen vissza a köztudatba a szórakoztató média más területein is. Sokan egy új tévésorozatban reménykedtek, de egyelőre be kell érniük az IDW új ongoing képregényével (nameg a jövőre érkező számítógépes játékkal), ami természetesen a mozifilm eseményei után játszódik. Viszont azzal is be kellene érniük, hogy az első két szám egy az egyben egy klasszikus Star Trek sztori feldolgozása. A Where No Man Has Gone Before-ról van szó, ami a sorozat harmadikként vetített epizódja, egyébként pedig a második pilotja volt (bonyolult), még anno 1966-ban. Mike Johnson egyszerűen annyit csinált, hogy fogta a régi forgatókönyvet, átültette képregényre, és megkérte a rajzolót, hogy Shatner és társai helyett Pine és társai arcát használja a karakterekhez. Oké, egy-két ponton igazított az új mozifilm status quo-jához, de egyébként minden maradt olyan, amilyen volt. Ezt két oldalról lehet nézni: egyrészt jó dolog, hogy ezzel a klasszikus sztorival megismerkedhetnek olyanok is, akik a tavalyelőtti film miatt kapnak rá erre a képregényre, de az eredeti epizódokat nem nézik meg, másrészt határozottan rossz, hogy itt van egy új univerzumunk, kötöttségek nélkül, korlátlan lehetőségekkel, és minden, amit az alkotók kezdeni tudnak ezzel, az a régi történetek felmelegítése. Ráadásul a No Man Has Gone Before ugyan érdekes és izgalmas volt akkor, de azóta eltelt 45 év, és már ezer másik ilyen sztorit láthattunk. Egyébként az átültetés jól sikerült, az írói és a rajzolói munkára sem lehet panasz (sőt, Stephen Molnar néha egészen hatásos képekkel áll elő), csak maga a koncepció hibádzik.

X-Men: Schism #5

Történet: Jason Aaron
Rajz: Adam Kubert
Marvel Comics

A mainstream szuperhősképregények közül kétségkívül ezt vártam a legjobban idén: Jason Aaron a kortárs amerikai comic egyik legügyesebb és legtökösebb írója, az X-Men pedig mindig is a kedvencem volt a pizsamás világmentők közül. A kettő párosítása mégsem sült el olyan jól, mint reméltem volna, pedig ez ráadásul egy komoly mérföldkő a mutánsok történetében. A sztori lényege, hogy egy új fenyegetés hatására kiéleződnek az ellentétek Küklopsz és Rozsomák közt, és ez a kettejük közti szakításhoz vezet – viszályuk pedig szétszakítja az X-eket is. A két emblematikus figurát nem olyan nehéz egymásnak ereszteni, mert dacára annak, hogy az utóbbi években harcostársként és barátként is közelebb kerültek egymáshoz, nyilván egészen másképp látják a világot. Konfliktusukat azonban Aaron leegyszerűsíti, összetett kapcsolatrendszerük egyetlen, egy adott válsághelyzet alatt felforró aspektusát használva csupán – és innen kiindulva máris egymás életére törnek. Ezt az elvi és fizikai síkon is megvalósuló összecsapást ennél jóval aprólékosabban és drámaibban kellett volna felvezetni, különösen, hogy Rozsomák ezt megelőzően nem igazán lépett fel Küklopsz egyre „diktatórikusabb” és egyre piszkosabb, kétségbeesettebb, egyre megkérdőjelezhető eszközökhöz nyúló vezetési attitűdje ellen. Viselkedésük gyerekes: mint tesztoszteronnal túlfűtött kocsmában hőzöngő tinik, úgy esnek egymásnak, természetesen felemlegetve régi, közös szerelmüket is, mint újabb sérelmet, és még akkor sem hagyva abba a küzdelmet, amikor már készül őket darabokra robbantani az a fenyegetés, ami miatt az egész szituáció kialakult. Pedig jó a képregény ritmusa, jó a harc koreográfiája, és jó maga a koncepció is – csak a kivitelezése hibádzik, a drámai, emocionális oldal kellő aláhúzása. Mellesleg: az, hogy az új végveszély mögött 12 éves (!) gazdag, arrogáns, öltönyökben feszítő kölykök állnak, nem segít…

2010. szeptember 25.

The Walking Dead - a kulisszák mögött

Kínkeservesen sokat kell még várnunk a The Walking Dead premierjére. Az AMC mint már oly sokszor említettem, nem a véletlenre apellál, így hónapok óta csöpögteti a háttéranyagokat a rajongók számára. Az eddig kikerült promókra, videókra a Geekz-en, a linkekre kattintva találhattok rá, illetve érdemes sep kolléga írását is elolvasni, aki a sorozat alapját jelentő képregényt vette górcső alá. A mostani videó betekintést nyújt számunkra a kulisszák mögé, rengeteg új jelenetet, momentumot megmutatva. A premier még mindig Halloween napjára esik, ami egyre csak közeleg.

  

2010. szeptember 7.

Eaters - előzetes

Uwe Boll olasz zombi horrorfilm gyártásra adta a fejét. Míg ő a produceri teendőket látja el, addig a rendezők Marco Ristori és Luca Boni lesznek. Az európai posztapokaliptikus vízióban a recept a szokásos. Egy járvány tör ki, melynek hatására zombik armadája lepi el a városokat. A középpontban három férfi áll, akik küzdenek az életben maradásért, miközben megpróbálnak a végére járni a rejtélynek. A filmet valamikor 2011-ben fogják a nagyközönség elé tárni. A trailer meggyőzőnek tűnik, további információkért és képekért erre tessék kutakodni. Előzetes az ugrás után.

2010. szeptember 6.

Walking Dead - promók

A premier egyre közeleg, ugye stílszerűen Halloween éjszakáján fogják bemutatni a sokak által legjobban várt sorozatot. Az AMC nem lacafacázik, a siker érdekében elképesztő mennyiségű marketinggel járult hozzá a sorozat promótálásához. A Comic-Con rendezvény alatt bemutatott rekord hosszúságú, majd öt perces előzetest poszterek, forgatási képek armadája előzte meg. A kampány, jelentem folytatódik, a híresztelések szerint várhatóan nem fejeződik be közeljövőben sem. Az alábbi három tv-spot, ami a Bloody Disgusting horrorsite jóvoltából került ki az internetre, három különböző jelenetbe enged betekintést.

2010. augusztus 25.

Walking Dead - előzetes

A Comic-Con-on már bemutatott előzetes végre megérkezett elfogadható minőségben, Frank Darabont képregény adaptációjához. Az AMC, amerikai kábeladó csatornáján bemutatásra kerülő sorozat az egyik legnépszerűbb zombis képregényt dolgozza fel. A produkció előzetes visszhangja nem is lehetne jobb, az AMC eddig nem nagyon fogott mellé, náluk látható a most futó drámák legjobbja, a Breaking Bad is. A csatornánál törekszenek a comic precíz adaptálására, és a képregényhez hasonlóan itt is a karakterekre kerül majd a nagyobb hangsúly. A pilot epizód október 31.-én kerül adásba, és 90 perces lesz. 

 

2010. augusztus 22.

Vanishing On 7th Street

Brad Anderson (A gépész) legújabb filmje klasszikus poszt-apokaliptikus thrillernek tűnik: egy hirtelen áramszünetet követően egész városok néptelenednek el, az emberek nagy része szó szerint eltűnik. A napok egyre rövidebbek és sötétebbek lesznek, miközben néhány túlélő (Hayden Christensen, Thandie Newton, John Leguizamo) megpróbál rájönni arra, hogy mi a fene történik. Trailer az ugrás után, premierdátum még nincs.

 

2010. augusztus 13.

GeexKomix 34.

Whispers in the Walls #1

Történet: David Munoz
Rajz: Tirso
Kiadó: Humanoids

Ó, ezt már szeretem. Amikor így meglepnek. Semmit nem hallottam erről a képregényről (a kiadó egyébként külföldi képregények importálásával foglalkozik – ők nyomták ki Amerikában a Metabárókat és az I Am Legiont is), viszont rögtön beleszerettem egyszerű, de piszkosul hangulatos borítójába, ami valamiféle gótikus, atmoszférikus horrort ígért – és pontosan azt is szállított. A történet 1949-ben, a vidéki Csehszlovákiában játszódik, egy gyerekekkel foglalkozó elmegyógyintézetben, amelynek falai közt kísérteties dolgok zajlanak – igen, már maga a felállás is gyanúsan emlékeztet a Guillermo Del Toro nevével fémjezlett Árvaházra és Ördöggerincre, és nem is véletlenül. A képregényt ugyanis utóbbi forgatókönyvírója, David Munoz jegyzi. A sztori középpontjában egy Sarah nevű árva kislány áll, akinek családját egy szörnyű rémalak lemészárolta – merthogy valami nagyon nincs rendben a világgal. A háború alatt a nácik elszabadítottak egy vírust, ami megőrjíti, sőt, bizonyos esetekben szörnyetegekké változtatja az embereket. Legalábbis ezt mondja Sarah-nak az intézet egyik nővére, de mivel sötét és baljós dolgok zajlanak a magán az intézeten belül is, és mivel mindebben valamilyen szempontból szerepe van a személyzetnek is, nem lehetünk biztosak benne, hogy nem hazugságot hallunk. Sarah-t végül egy falból jövő suttogás (szellem?) vezeti el az épület alagsorának nem túl hívogató sötétségébe, azt ígérve, hogy feltárja előtte a teljes igazságot.
Munoz fantasztikus munkát végez a hátborzongató atmoszféra megteremtésével: ha jól írják meg, akkor a „szörnyűségek egy ártatlan gyermek szemszögéből” koncepció eleve baromi hatásos tud lenni (és Munoz jól írja meg), ehhez itt még hozzájön az információk apró cseppekben való adagolása, és az így mindent beborító misztikum – nameg a csodálatosan archaikus hangulat, ami természetesen a rajzoknak is köszönhető. Tirso Cons stílusát a leginkább Carmine Di Giandomenicoéhoz tudnám hasonlítani, de nála valamivel lágyabb, kifinomultabb vonásokkal dolgozik. Mindenestre tökéletesen ragadja meg nem csak a karaktereket és érzelmi reakcióikat, de a környezetet is: minden helyszínnek maradéktalanul kihasználja az adottságait, ritkán mutatja ugyanazt a szobát ugyanabból a beállításból. A szenzációsan ötletes és hatásos panelelrendezéssel együtt ez egy ritka erőteljes dinamikát kölcsönöz a képregénynek, még az egyébként statikusabb jelenetekben is, a kevés horrorszcéna (pl. Sarah flashbackje a családja haláláról) pedig egyenesen lehengerlő. Az érdem Javi Montes színezőé is: az alapból gyönyörűen sötét, borongós képeket főleg a vörös különböző árnyalataival dobja fel, ami egyszerre kölcsönöz a füzetnek melegséget és (további) vészjósló hangulatot. Egy ajándék ez a képregény. Öröm ránézni, öröm olvasni – horrorrajongók azonnal ugorjanak rá.

The Last Zombie #1

Történet: Brian Keene
Rajz: Joe Wight
Kiadó: Antarctic-Press

Az eredetileg Ameri-mangára szakosodott, de ma már mindenféle idiótasággal is foglalkozó Antarctic-Press kiadó új 5 részes minisorozatának előszavában máris mentegetőznek a zombik miatt, ami érthető, hiszen jelentős túlkínálat van a témából. Önbizalomból mondjuk nincs hiány, mert a sorozat elmondásuk szerint, idézem: "Just imagine Damnation Alley meets The Stand and Mad Max in the aftermath of The Walking Dead.” Oké, megfőztek. A The Last Zombie esetében úgy próbálnak meg újítani, hogy a történetük ezúttal nem egy zombi-apokalipszis kitöréskor, vagy annak kellős közepén játszódik, hanem már a végén. De hiába tűntek el az élőhalottak, a zombifertőzés még mindig potenciális veszélyforrás, ezért mindenképpen szükség lenne egy ellenszerre. Főszereplőnk Dr. Scott a coloradói földalatti katonai bázis tudósa, aki éppen az ellenszeren dolgozik. Szerelme, aki ugyancsak tudós, a virginiai bázison rekedt, és bár az esküvőt anno a zombikalipszis miatt le kellett fújniuk, a rádión így is naponta tudtak beszélni egymással. Csakhogy a rádiókapcsolat pár napja megszakadt, és azóta semmi hír a bázisról. A coloradóiak egy felfegyverzett egységet küldenek, hogy felderítsék a helyzetet, és természetesen Scott doki is csatlakozik hozzájuk, mivel érthetően aggódik a rég nem látott menyasszonyáért. Emellé az alapsztori mellé kapunk még egy kis aranyos, grafikailag is rendben lévő, de összképileg már nem túl nagy durranásnak számító mini-képregényt is a Legkisebb zombiról (ami már megjelent a kiadó decemberi zombiantológiájában, az A Very Zombie Christmasban is). Poénnak nem rossz, csak nem sikerült eldöntenem, hogy ez most egy kerek történet, vagy lesz folytatása is? A The Last Zombi ugyanúgy fekete-fehér, mint a nagytestvér, vagyis a The Walking Dead, de Joe Wight rajzai sokkal kidolgozottabbak és szebbek is, különösen a katonai járművek sikeredtek autentikusra. Azt kell, hogy mondjam, bár semmiképpen sem formabontó, de ez felütésnek már elég jó ahhoz, hogy érdemes legyen még a folytatást is figyelni, hogy meglássuk, tényleg tud-e Brian Keene valami újat is mutatni, vagy végül mi mutatunk-e nekik ujjat, a sokadik eredetiségmentes zombibőrlenyúzás miatt.


(Írta: Chavez)

Marvel Universe Vs. The Punisher #1

Történet: Jonathan Maberry
Rajz: Goran Parlov
Kiadó: Marvel Comics

Jonathan Maberry az egyetlen író Jason Aaronon kívül, aki egy Megtorló-történettel képes volt felvenni a versenyt Garth Ennis sorozatának legnagyszerűbb részeivel is – igen, a The Naked Killről beszélek. Azután bármit ír is ez a fickó, ha annak a legkevesebb köze van a halálfejes pólóban öldöklő gengszterrémálomhoz, én vevő vagyok rá. És igen, most végre ismét Frankről sztorizik nekünk. A cím ne tévesszen meg senkit: semmilyen szempontból nincs semmi köze Ennis híres 1995-ös Punisher Kills the Marvel Universe című pofás kis viccéhez, ez itt kérem alássan, egy echte posztapokaliptikus történet. Ilyet is láttunk már persze (The End, naná, hogy Ennistől), de míg az a szuperhősök nélküli MAX univerzumban játszódott, ez bizony a mainstream Marvel-világban kapott helyet. A sztori szerint elszabadult egy vírus, ami az emberiséget szép sorban őrjöngő kannibálokká alacsonyította le – afféle zombiszerű járványról van szó, csak a tipikus forgatókönyvvel ellentétben az áldozatok nem halnak meg, és nem veszítik el eszüket, logikájukat, emlékeiket sem. Épp csak eltűnik belőlük minden morális gátlás, és egy primitívebb elmeállapotba süllyednek vissza. Én éhes. Ott ember. Ember hús. Én enni ember. Isten hozott a legfrissebb szép új világban! Természetesen Frank az egyetlen legény a talpon – ő egy véletlennek köszönhetően megúszta a járványt, és most rendíthetetlen kitartással vadássza le az egykori szuperhősöket. Maberry nem fogja vissza magát, mivel ez nyilvánvalóan egy alternatív világban játszódó történet, szabadon garázdálkodhat a karakterekkel. A Láthatatlan Nő megfojtja gyerekeit, a Lény levágott kezekből font nyakláncban ücsörög koponyákkal és szuperhősnő-ribancokkal körülvett trónján, a fertőzött Thor meg fogta magát, és elrepült a Földről (hogy – feltételezhetően – az asgardi istenek se maradjanak le az étlapról). De a legszebb az egészben, hogy Maberry van olyan szimpatikusan szemét, hogy az egész Marvel szívét és lelkét tegye a gonosz és véres történet ground (avagy person) zerójává: Pókember volt az első, aki elkapta a vírust (és megette a Rinót), és Frank most rá vadászik. Az író roppant fenyegető, sőt, egyenesen horrorisztikus légkört teremt a hálószövő köré: csak flashbackekben látjuk, jelenlegi helyzetéről annyit tudunk, hogy egy saját törzset alapított egy rakás fertőzött követővel, és beásta magát valahova New York betondzsungelének közepébe. Onnan aztán senki ki nem jön élve. Bravúros, ahogy a világ egyik leginkább szeretett képregényfigurájából Maberry egy félelmetes és misztikus szörnyeteget farag. Goran Parlov (ő már lassan veteránnak számít Megtorló-téren, Ennis mellett is ott volt) a tőle megszokott nyers, durva vonásokkal dolgozik – remek hangulatteremtő, mint általában, egyetlen hibája, hogy itt-ott túlságosan maszkulinnak ábrázolja Franket. A ’90-es évek elmúltak már… Nade a lényeg: erős nyitány. Várjuk a folytatást.

Shadowland #2

Történet: Andy Diggle
Rajz: Billy Tan
Kiadó: Marvel Comics

Amikor Andy Diggle átvette a Fenegyerek képregény írását, igencsak nagy cipőkbe kellett belenőnie. Elődei, Brian Michael Bendis és Ed Brubaker a klasszikus szuperhős-koncepciót lerángatták egy utca mocskától bűzlő neo-noir szintjére, és olyan lelki pokolba taszították a főhőst, amilyet az olvasók nem láttak Frank Miller Born Againje óta. Diggle egy ideig egész jól kufárkodott a Brubakertől örökül kapott sztoriszállal (jelesül, hogy Fenegyerek átveszi a Kéz irányítását, hogy belülről gyógyítsa meg/bomlassza szét a szervezetet), de nyilvánvaló volt, hogy minden az ezt csúcspontra járató crossoveren, a Shadowlanden áll vagy bukik majd – és egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy bukik. Az első részben a főhős felhúzott magának egy kastélyt a Pokol konyhája közepén, hogy onnan uralja a városrészt, kiűzve belőle a bűnözőket és a rendőröket egyaránt, majd amikor konfrontációba került nemezisével, Célponttal, hidegvérrel meggyilkolta. Ez nyilvánvalóan egy olyan lépés, amit a Marvel egyetlen nagy hősével kapcsolatban sem engedhet meg magának, ha nem Rozsomáknak hívják – főleg nem Fenegyerekkel, az ügyvéddel, az igazság és törvény bajnokával kapcsolatban. A nagy kérdés az volt, hogy a korrekt nyitány után hogyan kezeli Diggle ezt a drasztikus tettet a második részben. Nos, pocsékul. Ahhoz képest, hogy ez egy Fenegyerek-sztori, a füzet nagy részében a hős barátait és ellenségeit látjuk, ahogy végeérhetetlenül pofáznak róla, és próbálják kifundálni, hogy akkor most mit is tehetnének. Közben néhány karakter (főleg Pókember) csak azért bukkan fel, hogy eggyel több olvasócsalogató hőst lehessen feltüntetni a borítón (bár pl. a Szellemlovas szerepeltetése és belépése kivételesen egészen ötletes – kiváltképp, hogy ő nem tartozik ebbe a brancsba). De a legrosszabb Fenegyerek viselkedése. Először is tételezzük fel, hogy a Fenegyerek, akit látunk, nem valami klón vagy imposztor, és nem áll agymosás alatt sem – ha ugyanis igen, akkor az egész történetszálnak a legelejétől kezdve, menthetetlenül jár a nulla csillag, mert menjenek a fenébe az olcsó trükkjeikkel egy olyan sorozatban, ami immár évek óta a karaktere belső vívódásairól szól. Tehát: Mattet Diggle-nek sikerül egy piti, hőzöngő, illogikus, fröcsögő szájú, grimaszoló, félőrült sablongonoszként ábrázolnia, akiben annyi az eredetiség, mint Pókember havi rendszerességű példabeszédeiben a felelősségről. Félkézzel osztogatja az ultimátumokat („aki nincs velünk, az ellenünk van”), és különösebb probléma és gondolkodás nélkül ukázba adja barátai lemészárlását. De csak hogy kétségünk se legyen afelől, milyen rossz úton jár, mennyire magával ragadta a sötétség (figyelj, bámulatosan kifinomult írói eszköz következik), vérvörös ruháját feketére cserélte. Húúúú, Matt feketében van, Matt dühös, Matt elszánt, Matt nem viccel, Mattől félni kell. Szánalmasan erős parasztvakítás-bukéja van a dolognak, főleg, hogy a főhős viselkedése mögül hiányzik az igazán meggyőző háttér. Ami a rajzokat illeti, Billy Tan korrekt munkát végzett, bár az akciókhoz általában jobban ért, mint a „sok ember áll, és beszélget” típusú jelenetekhez, amikből itt van bőven – nem is igazán tud velük mit kezdeni. Kár ezért a sztoriért, lehetett volna akár nagyon jó is.

Predators: Preserve the Game

Történet: David Lapham
Rajz: Allan Jefferson
Kiadó: Dark Horse Comics

A Dark Horse kitartóan igyekszik meglovagolni a Ragadozók-film (összességében nem túl lehengerlő) sikerének hullámait. Először kiadtak hozzá egy négyrészes előzményt, aztán egy képregényadaptációt, és most piacra dobták a „hivatalos” sequelt is. A Preserve the Game két hónappal a film eseményei után játszódik, és természetesen annak két túlélője áll a középpontjában (kénytelen leszek lelőni, hogy kik azok, úgyhogy aki nem akarja tudni, ne olvasson tovább – bár nincs benne semmi meglepő, akik látták a trailert, vagy egyáltalán, néhány csoportképet a filmből, azok máris tudják, kik fogják megúszni a vadászatot). Royce és Isabelle továbbra is igyekeznek túlélni az idegen bolygón. Előbbi szisztematikusan kinyír mindent, amit a ragadozók ledobnak, mint prédát, a trófeáikkal pedig kidekorálja a dombot, ahol berendezkedett. Ez persze felkelti a vadászok figyelmét, akik ezután különleges bánásmódban részesítik… Az ilyen hullámlovagló kapcsolt termékek ritkán sülnek el jól, ráadásul David Laphamnak sikerült plusz hátrányból indulnia, mert ugye terveznek a filmnek folytatást (mármint tényleges filmes folytatást), és kicsit trükkös dolog lehet így képregény sequelt írni. Nem hogy nem ölhet meg senkit, és nem találhatja ki, hogy teszem azt, Royce és Isabelle valójában egymástól rég elszakított testvérek, de úgy általában véve gondoskodnia kell arról, hogy a füzet végén lehetőleg tökugyanaz legyen a felállás, mint az elején. És ehhez képest kifejezetten korrekt munkát végzett – köszönhetően főleg annak, hogy a kötelező akciók ellenére inkább a két főhős kapcsolatára koncentrált. A magányos farkas, „nem bízom senkiben, és szarok mindenkire” Royce egyre közelebb nő Isabelle-hez, aki egyfajta erkölcsi barométer szerepét tölti be mellette. És ezzel kapcsolatban bizony azt kell mondjam, hogy a karakterek morális aspektusaival Lapham itt ügyesebben bánik, mint Antal Nimródék a filmben, ahol ez annyiban merült ki, hogy a nő egyszer megjegyezte, hogy ők mind az emberiség söpredékei, és jobb is mindenkinek, ha nem jutnak vissza a Földre. Az író (főleg ha figyelembe vesszük a szűk kereteket) ügyesen ábrázolja Royce vívódását: cselekedeteiben semmilyen kétkedés nem érhető tetten, de gondolatban folyamatosan figyelmezteti önmagát, hogy hülyeséget csinál, mert ha nem csakis a saját túlélésével törődik, akkor előbb-utóbb otthagyja a fogát. Tudom, persze: egy bolhafingnyi eredetiség nincs mindebben, de Lapham jól kufárkodik a klisékkel, így a dolog működik. Allan Jefferson rajzai már kevésbé. Sem ő, sem a színező nem tudja megragadni a sztori sötét, horrorisztikus hangulatát, aki a lapokra néz, annak ez inkább egy lendületes, kellemes kalandnak tűnik, mintsem egy kőkemény akció sci-finek. Ráadásul szerencsétlen Brody karaktere a legtöbb képen úgy néz ki, mint egy bárgyú tinédzser – de szegény Alice Braga se járt sokkal jobban. Pedig erőteljesebb látvánnyal kiharcolta volna magának a négy csillagot.

2010. július 30.

D, a vámpírvadász 2 - 3

Bár a Fumax már a negyedik rész megjelentetésére készül, mi egyelőre még csak a második és a harmadik kötetnél tartunk, de ez most ne érdekeljen senkit, ami fontos, hogy most két rövid, ám velős kritikával illetjük a Fumax vámpíros mangájának folytatásait. (Vajon miért beszélek többes számban? Tökegyedül írom.)

Hideyuki Kikuchi novellasorozatának sikere nem volt véletlen. Az írónak ugyanis sikerült az, ami már évtizedek óta keveseknek, vagyis még tudott mit hozzáadni az egyébként már végletekig le- és kihasznált vámpírmitológiához. A D hangulatában, kidolgozottságában, és a sajátos gótikus futurisztikus világának köszönhetően is újszerűnek és egyedinek mondható (a mai jelentős túlkínálatban meg aztán pláne), miközben nem dobta sutba a jól bevált műfaji elemeket, kliséket sem. A regényekből készült rajzolt adaptációkból ráadásul mind az animált, mind pedig a statikusabb képekből álló változat (gyk.: a manga) hasonló népszerűséget ért el. Mivel a mangaváltozatok állítólag rendkívül hűek maradtak az eredeti művekhez, így a mangával együtt tulajdonképpen azokat is kritika alá vesszük egy kicsit.

A heveny fordításomban Szélkavaró alcímmel ellátott 2-ik novella és annak feldolgozása kicsit más ritmusú és hangulatú, mint az első, bemutatkozó epizód volt. Az egy klasszikus, akcióban gazdag, inkább fantasy, mint horror történet, a folytatás azonban már kicsit jobban a mélyére ás a dolgoknak, és műfaját tekintve is inkább a misztikus krimi felé húz.
D-t ezúttal a világtól elzárt Tepes falu polgármestere béreli fel, hogy járjon utána az újabban elszaporodó nappali(!) vámpírtámadásoknak, és lehetőség szerint vessen is véget nekik. De a faluban korábban is történtek már szokatlan dolgok. 10 éve négy gyerek felment a falu feletti dombon álló ősi romokhoz, majd nyomuk veszett, mint ahogyan az utánuk küldött kutatócsoport néhány tagjának is. Két héttel később a gyerekek közül hárman visszatértek, bár emlékeik nem maradtak erről az időszakról, egyikük pedig valami hatására megőrült. D feladata tehát nemcsak a nappal is támadni képes új vámpírfaj eredetének kiderítse, hanem az is, hogy megfejtse, vajon van-e ezeknek köze a 10 évvel korábban történtekhez. Sokan ugyanis az elő nem került negyedik gyereket, Tajeel-t sejtik a támadások hátterében. Lina, a visszatért gyerekek egyike próbál meg segíteni D-nek a nyomozásban.
A D, a vámpírvadász szerencsére eddig sem csak a vámpírok halomra mészárlásáról szólt elsősorban, ahogy azt a cím alapján sejthetnénk, hanem mélyebb és tartalmasabb mondanivalót is fel tud mutatni az akció mellett. Ez különösen igaz jelen történetre, ami a Nemesség, vagyis a vámpírok népének, és maga D eredetére vonatkozólag is több információval szolgál, és az ezzel kapcsolatos filozófiai létkérdések is felmerülnek. Ettől függetlenül is számomra D karaktere még mindig a legérdektelenebb az egészben. Sem lénye, sem pedig a rajzolt külseje nem hozott még különösebben lázba, mert annyira túlzásba vitték a titokzatosságát, hogy egyszerűen semmi nem indokolja a vele való szimpátiát. Annál inkább érdemelnek több figyelmet a mellékszereplők, különösen a nőneműek, jelen esetben Lina, aki végre nem csak a férfiszem számára érdekes, hanem szerencsére némileg összetettebb személyiséget is kapott. Lina nem csak a kötelező alkalmi sidekick a történetben, hanem az események egyik kulcsfigurája is.
A folytatás szerencsére nem csak az előző történet megismétlése más mellékszereplőkkel, hanem kicsit továbblépés is a mitológiában. Némileg mélyebb, elgondolkodtatóbb epizódot kapunk, aminek az az ára, hogy a történet így sűrűbbre, sokszor nehezen követhetőre sikeredett.
 

A harmadik kötetben szereplő sztorit tartják a legjobb D történetnek, nem véletlen, hogy a hazánkban is megjelent és nagy népszerűségnek örvendő Vérszomj című anime is ezt dolgozta fel. Ezért akik látták az animét, azoknak nyilván ismerősek lesznek a történések, de jelentősebb eltéréseket is tapasztalhatnak, valamint összességében sötétebb hangulatúbb is, mint a pozitív végkicsengésű film, mindezek gyanúm szerint leginkább az eredeti regényhez való ragaszkodással magyarázhatóak.

D legújabb megbízása, hogy hozzon vissza egy elrabolt lányt, illetve amennyiben azt megharapták, akkor ölje meg. A közben maga is vámpírrá változott apa azonban ugyanezzel egy fejvadászcsapatot is megbízott, a különleges képességekkel rendelkező Marcus családot, akik természetesen konkurenciaként tekintenek D-re. Csakhogy sem ő, sem pedig a Marcus klán nem sejti, hogy a Mayerling nevű nemes valójában nem táplálkozási célból szöktette meg a leányzót. A hajsza során D-nek nem csak a riválisaival kell megküzdenie, de a Mayerlingnek menedéket biztosító mutáns falu szörnyetegeivel is.
Több szempontból is igazoltnak látom, amiért ezt tartják a legjobb D, a vámpírvadász történetnek. A rendkívül akciódús és pörgős cselekmény egy klasszikus, Bram Stoker művének szellemiségéhez hű tragikus szerelmi szálra van felfűzve, így aztán nem is nehéz benne felismerni az eredeti Drakula ihletését. Persze ne számítsunk túlzott érzelmi tobzódásra, a hangsúly azért továbbra is az akción marad. Ismét a mellékkarakterek adják meg a dolog sava-borsát, akik jelentősen kompenzálják a főszereplő egysíkúságát. A Marcus klán tagjai és a mutánsok faluját védelmező barbaroiok sokkal színesebb figurák D-nél, akiről most csak annyival tudunk meg többet a korábbiaknál, hogy időnként kitör rajta holmi napallergia, ami ellen az anyaföldbe kénytelen ásnia magát. Természetesen a kötelező plátói vonzódás ezúttal sem maradhat el, most a Marcus család egyetlen női tagja, a testvéreinél jóval szelídebb Leila kezd el vonzódni D-hez, ő tudja, hogy miért.
A történet ezúttal nemcsak izgalmasabb, de könnyebben követhető, látványosabb, és sokszínűbb is, így aztán feltétlenül ez a legerősebb kötet az eddig megjelentek közül. Ezalkalommal is ügyesen lavíroz a műfajok között, a horror, a fantázia, a sci-fi, de a már említett romantika is megfelelő adagokban alkotja ezt a valóban minden nem és korosztály által fogyasztható sztorit.
 

A mangák sajnos továbbra sem mentesek ugyan a tipikus mangabetegségektől, mint pl. a rendszertelenül heverő gazdátlan mondatfoszlányok, vagy a feleslegesen felaprózott jelenetek, de ezekkel meg lehet tanulni együtt élni, és az ilyen unisex mangáknál ez amúgyis egy állandó jelenség.

A rajzokról sok újat nem tudok elmondani, továbbra is az átlag japán mangáknál kidolgozottabb, nyugatiasabb, ám mégis jellegzetesen mangás stílusú rajzokat kapunk, amik nem csak remekül kiszolgálják a történeteket, de nagyban felelősek a hangulatért is, ugyanakkor nem ártana, ha ezeket a kaotikus harcjeleneteket végre elfelejtené Saiko Takaki, mert értelmezni nem, gyorsan átlapozni viszont annál inkább lehet őket.
A kötetek végén található rövid, 2-3 oldalas kis epizódocskák Takaki kisasszony fogyókúrájáról, illetve a manga promóciójával kapcsolatos utazásáról az infantilizmusuk ellenére rendkívül szórakoztatóak, bizonyítva, hogy a mangaka akár még a saját nem túl izgalmas életéből is könnyen tudna egy népszerű minimálmangát csinálni.
De ő szerencsére marad a dhampíroknál/vámpíroknál, és jól is teszi, mert a D, a vámpírvadász mangák nem csak egyszerűen jók, de láthatóan fejlődőképesek is (bár ez nyilván leginkább a könyveket megillető érdem), és ahogy már említettem, ezek tényleg mindenkinek szólnak, a shonen/shojo mangákat faló tiniktől, az igényesebb sci-fi/horror geekeken át, a „csak azért sem írom le a címét” sikerkönyv megszállott leányhadáig. Várjuk a többit.

 

 

2010. július 29.

The Walking Dead

Íme egy friss, nagyon élvezetes interjú a Walking Dead "atyjával", Robert Kirkmannel.

Robert Kirkman szériája a 2003-ban megjelent első füzettel szimpla, de stílusos 28 nappal később-utánérzésként indult: a szolgálatteljesítés közben megsérült Rick Grimes rendőrtiszt felébred a kórházban, mászkálni kezd egy szál otthonkában, aztán rájön, hogy sehol senki, aki meg van, az mind zombi, a lassú fajtából. Az azóta eltelt csaknem hét évben a The Walking Dead nem csupán a műfaj, de a képregénypiac egyik legizgalmasabb jelensége lett, és nyilvánvalóan nem azért, mert benne rohadó élőhalottak mindenféle emberek belső szerveit tépkedik ki a Tony Moore, illetve később Charlie Adlard által rajzolt szépséges fekete-fehér képeken.

A The Walking Dead tétje egyértelműen nem az, hogy a zsáner mennyire életképes a rajzolt oldalakon: a műfaj képviselői az utóbbi évtizedben minden minőségben és mennyiségben burjánzottak úgy a képregény-, mint a film- vagy a videójáték-piacon. A filmek mellé villantott kezemfeje merchandise-füzetektől (Shaun of the Dead, Land of the Dead) a bájos műfajkeverékekig (mint az indiánwesternnel eljátszó Dead West, vagy az egypoénos, szintén Kirkman keze alól kikerült és szégyenszemre sagává hizlalt Marvel Zombies) terjed a skála, és ami elsősorban kiemeli a The Walking Deadet társai közül, hogy nem vaskos graphic novel vagy takaros mini, hanem immár a 68. füzetnél tartó, mindvégig egyenletes színvonalon – és pofátlanul ütős cliffhangerekkel – működő sorozat. Ahol a mozivásznon Romero vagy Danny Boyle megállt – igen, elértük a helikoptert és elrepültünk, igen, találtunk egy kedves tanyát a pusztában – ott kezdődik Kirkman bravúrja: az apokalipszisnek nincs végpontja, kajából másnap és a következő füzetben sem lesz több (ha pedig de, akkor úgyis elfogy), miképp a zombik sem lesznek kedvesebbek, nem beszélve a többi túlélőről. Rick Grimes és társainak odüsszeiája éppen emiatt vezethetett azon sötét bugyrokba, amelyeket elődjeik már csak a korlátozott játékidő miatt sem érhettek el: hét évad a sétáló halottak között szükségszerűen implikál olyan kérdésfelvetésekhez, amik másutt talán fel sem merülnének.

Kirkman bámulatos dramaturgiai érzékkel rántja elő a legjobb pillanatokban a műfaj meghatározó toposzait – amiken azért már az első füzetekben is gyorsan végigszaladt, a túlélő rokonok keresgélésétől a „csak egy karcolás, nem haraptak meg” örökzöldjéig – hogy aztán minimum csavarjon is rajtuk egyet: így lesz a The Walking Dead az első alkotás a műfajban, amelynek hősei oldalakon keresztül panaszkodnak arról, hogy milyen irtózatos fingszag van az alvásra szolgáló furgonban. Alapfogása – és lényegében az egész széria motorja – a kíméletlen pszichológiai realizmus, amellyel még olyan rajzfilmszerű karaktereket is, mint a szamurájkarddal és láncravert zombikkal mászkáló Michone, képes hihető, hús-vér alakként ábrázolni, akinek ugyanolyan cizellált érzelmi élete és traumái vannak, mint a széria bármelyik másik – kevésbé harcias – figurájának. Miközben belenyúl nem csak a zombifilm, de az egész poszt-apokaliptikus műfajcsoport legfontosabb sémáiba – mint a gyilkos gladiátorjátékok vagy legutóbb a kannibál embervadászok –, egyszerre viszi el őket a vérmocskos és perverz brutalitás irányába (lásd mindkét említett storyline kifutását) és szűri át mindezt a testileg-lelkileg sérült főhőscsapat tagjainak utolsó rezdülésig hiteles lelkivilágán. Azt a tanulságot már jópáran levonták Kirkman előtt is, hogy egy élőhalottak elárasztott, civilizáció utáni világban soha nem maguk a zombik jelentik az elsődleges veszélyt, hanem a hirtelen jött szabadsággal, a morális kódok eltűnésével mit kezdeni nem tudó túlélők. Viszont ő az első, aki képes volt mindezt nagyívű folyamatként felrajzolni, ahol a szereplők nem csak ölnek és halnak, de szeretnek, sírdogálnak, pletykálnak, féltékenykednek, krumplit ültetnek, elbuknak és megtépázva valahogy újra talpra állnak, hogy a világvége után ne már megint a túlélés legyen a cél, hanem maga a nagybetűs Pokolban folytatott hétköznapi élet.

A szokásos problémafelvetéseken túl – milyen jellemek hogyan reagálnak az általuk ismert világ eltűnésére, a teljes önfeladástól a zombifikálódott édesgyermekek otthoni tartásán át egészen a totális önzésig – Kirkman különös érzékenységgel nyúl a szituáció által felvetett morális kérdésekhez is. Habár Rick és csapata ezidáig nagyjából a „szemet szemért”-elvig jutottak – amely már most felettébb megkérdőjelezhető tettekre sarkallja őket –, az egyre cizelláltabb felbukkanó problémák (mint mondjuk, mit kezdjünk egy kiskorú, feltehetően wannabe-pszichopata gyilkossal) füzetről füzetre mindinkább kikezdik az ezen logika alapján hozott döntéseket. Mindezt egy olyan világban, ahol a legfontosabb szereplők is bármelyik pillanatban áldozatul eshetnek egy kellemetlen harapásnak vagy egy golyószóró-sorozatnak – és áldozatul is esnek –, a főhősök jelentős része az őket ért traumák hatására mentális problémákkal küzd (depressziótól a hallucinációkon át a skizofréniáig), és még a legkisebbek is kénytelenek a világ minden terhét a vállukon hordozni. Ahogy az egyik korai lapszám zárlatában el is hangzik: nem a zombik odakint, hanem ők maguk a sétáló halottak.

Kirkman és társai megcsinálták azt, ami a Jericho lehetett volna, ha a Turteltaub-kompániának a nagy hazafiságon túl van némi vér is a pucájában: monumentális eposz a poszt-apokaliptikus vízió és a szappanopera határmezsgyéjén, húsbavágó kérdésekkel és egytől egyig izgalmas szereplőkkel. A pletykák szerint idén startol a tévésorozat-verzió, ami egyrészt kézenfekvő koncepció, másrészt pedig – kurvára nem kéne elbaszni.

Az idei Comic-Conon végre bemutatták a The Walking Dead alapján készült tévésorozat meglehetősen ígéretes trailerét (magáról a szériáról, mihelyst lehetséges, megemlékezünk a Geekzen is). Érdemes pár szót ejteni arról, milyen irányba is mozdult tovább az utóbbi 6-7 lapszámban Robert Kirkman zombiapokalipszise. Néhány dolog már biztos: a főhős csonka karjának helyére továbbra sem került láncfűrész, a zombik – ahogy azt illik – továbbra is csoszogva közlekednek, és a hangsúlyok továbbra is az egyre leszedáltabb maroknyi főhős lelki folyamatain és morális határhelyzetein maradtak.

Az embervadász/kannibál-tematikát kipipáló Fear the Hunter-saga és utórezgéseinek elülte után a Rick Grimes vezette megtépázott túlélőcsapatnak szembe kell néznie a ténnyel, hogy Washington D.C.-ben sem várja őket megváltás. Ehelyett, a diktatórikus berendezkedésű Woodbury ellenpontjaként, egy gyanúsan idillikus, kertvárosi közösséget találnak, többé-kevésbé biztonságos védelemmel és néhány sötét titokkal. A viszonylag akcióorientált korábbi lapszámok helyett a The Walking Deadben ezúttal újra a lelki folyamatoké a főszerep: még mielőtt napvilágra kerülne, hogy pontosan mi rejtegetnivalója is van a közösség vezetőjének – ez a legfrissebb, hetvenötödik lapszámban sem történt meg – Ricknek és társainak egyre inkább rá kell döbbennie, hogy milyen messzire is kerültek a világvége előtti életüktől. A kontrasztot a hófehérre meszelt kerítések, az utcán játszadozó gyerekek és kannibálok helyett asszonyverő férjek jelentik: Kirkman kivételesen annyira nem kegyetlen, hogy hőseinek paranoiáját teljesen alaptalannak állítsa be, de ezzel együtt bravúrosan elmossa  a határvonalat a jogos félelmek és az igazolatlan szorongás között, miközben mind távolabb viszi az egyre autoriterebb exrendőrt fényespáncélú lovag ideájától. Néhány kérdés már ismerős a széria korábbi lapszámaiból – mi a teendő azokkal az egyedekkel, akik a közösség túlélését veszélyeztetik, s egyáltalán, milyen súlyozással értékelendők a felmerülő vétkek, lásd a családbántalmazás példáját –, mások pedig egészen új megvilágításba kerültnek.

Ezúttal ugyanis Rick és társai a veszélyforrás, a betolakodók, akik egy másik közösség életét fenyegetik és a saját kollektívájuk érdekében semmibe veszik befogadóik szabályait – teljesen függetlenül attól, hogy jogos óvatosságból vagy az önvédelmi reflexeik túlérzékenysége miatt teszik mindezt. A konfliktus a hetvenötödik szám jellemzően pofátlan cliffhangerében éleződik ki visszafordíthatatlanul, és egyre gyanúsabb, hogy The Walking Dead cím minden eddiginél kíméletlenül reflektál magukra a hősökre – egy csapat lelkileg sérült véglény, zavarodott gyerekek, csonka lelkű apák és végletekig elidegenedett nők, akiknek mindinkább csak pusztulás jár a nyomában.

Amíg pedig meg nem érkezik a folytatás, lehet csámcsogni a kiszivárgott trailen. Szerintem cool.

2010. február 18.

Éli könyve

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 15.

Denzel Washington bízik Istenben, és szárazon tartja a puskaport: Hollywood legújabb posztapokaliptikus rémálmában az Úr küldetését teljesíti, de nem rest szitává lőni, és szeletekre vágni mindenkit, aki az útjába áll. 

A civilizáció 30 éve szűnt meg létezni. A globális háborúra Földanya is rátett néhány lapáttal, így mostanra a túlélők víz után sóvárogva kúsznak-másznak a tikkasztó Nap alatt, miközben a régi világ kor és rozsda rágta roncsai lassacskán elrohadnak az utak menti porban. Amerikát egy titokzatos alak, Éli járja rendíthetetlenül, mint kiderül, immár három évtizede. Küldetése van, ami egy könyvvel függ össze: a Föld talán utolsó Bibliája van a birtokában, amiért egyesek ölni is képesek. Így például Carnegie, egy szedett-vedett város vezetője, aki a szent könyv segítségével toborozna magának még több alattvalót – de mint kiderül, a magányos, napszemüveges vándor keményebb dió, mint hitte.

A haldokló emberiség utolsó reményén mindenre elszánt túlélők marakodnak: Az ember gyermeke, bébi helyett Bibliával. Könnyű lenne idecitálni még legalább egy tucatnyi posztapokaliptikus művet (a Mad Maxtől A jövő hírnökén át Az útig sokmindennel vonhatjuk a párhuzamokat, és nem mellesleg a westernmotívumok is igen erősek – Éli Clint Eastwood névtelen és szótlan hősének egyértelmű utódja), és könnyű lenne sorolni a jól ismert paneleket is, amikből a Hughes testvérek filmje építkezik. A forgatókönyv kétségkívül nem a mű legnagyobb erénye, látszik is rajta, hogy egy újonc munkája (azért írjuk a javára, hogy legalább nem adaptált és remake-elt, hanem „eredeti” szkripttel állt elő – ritka kincs manapság). Gary Oldman karakteréről például azért tudjuk rögtön, hogy gazember, mert legelső jelenetében látványosan Mussolini életrajzot olvas (ráadásul még könyveket is éget), a Denzel Washington és Mila Kunis figurái közti „veled megyek – nem jössz – de igen” huzavona unalmas és fárasztó, az apokalipszis utáni bibliaégetési láz meglehetősen nehezen hihető háttérinformáció, a befejezés pedig túlzottan didaktikus. A film azonban mindezek ellenére is biztosan áll a lábán.

A Hughes testvérek ugyanis vérprofi atmoszférateremtők, és ezt itt még jobban sikerül demonstrálniuk, mint 2001-es From Hell adaptációjukban. A civilizáció romjait brutális erővel megjelenítő, fakó képi világ (az egyik leglenyűgözőbb posztapokaliptikus vízió), a szuggesztív zene és a patentos vágás, a színészgárda visszafogottságában nagyszerű alakításával együtt ellenállhatatlanul beszippantja a nézőt, a hosszú snittekben rögzített, intenzív, szimpatikusan vérbő és ötletes akciók pedig külön kényeztetik a trendi, hektikusan rendezett, megalomán csetepatéktól már csak bosszúsan ásítozók szemét. Más kérdés, hogy várhatóan sokak esetében a film üzenete dönti majd el, hogy elégedetten távoznak-e a moziból. Merthogy az Éli könyve súlyos vallási mondanivalóval terhelt, amit a nézői befogadóképességet merészen próbára tevő fordulat még duplán alá is húz. Ez a reveláció elsőre banálisnak tűnhet, valójában azonban szépen felerősíti a mű motívumait, sőt, egyes esetekben igazolja filmes eszközeit (pl. hogy Hughesék azzal érzékeltetik Washington karakterének misztikumát és jelentőségét, hogy minden egyes új jelenet kezdetén lassított felvételben mutatják), és teljessé teszi az Éliről kialakuló képet.

Az Éli könyve a hit középpontba állításával végül szinte feel-good posztapokaliptikus mozivá válik, de még mielőtt valaki propagandát kiáltana, nem árt megjegyezni, hogy az akciók brutalitása ennél eleve messzebbre mutat, és hogy Hughesék Washington és Oldman karakterének folyamatos (nem csak puskaporos) szembeállításával szólnak a vallás veszélyeiről is. Egyébként pedig nem idegen tőlük az irónia sem: erről tanúskodik az A Boy and His Dog poszter Éli cellájában (eszement világvége utáni trip, ami felfogásában nem is állhatna távolabb Hughesék munkájától), és a Volt egyszer egy Amerika főtéma, amit Ray Stevenson fütyül egyfolytában. És akár hívő valaki, akár nem, ha választani kellene a posztapokaliptikus szcenáriók közül, valószínűleg mindenki Denzel Washington, a machetéje és a puskája mellett akarna lenni.

2010. február 15.
2010. február 10.

Cyborg - A robotnő

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 14.

A legélesebb, minden mást felülíró gyermekkori emlékem Van Damme-ról az, hogy minden filmjében többször is lement spárgába, vagy éppen fel, mert lábait falak közé feszítve is meg tudta csinálni, széttárva combjait (a nemi szerv tájékának mutogatása a férfiasság hangsúlyozásának jele...), szóval állandóan spárgázott, obszcén módon, a természet törvényeinek fittyet hányva, 180 fokban nyitva lábait, tisztára mint a G. I. Joe játékkatonáim, mikor tűrőképességeiket (egyúttal végtagjaikat) feszegettem.

Amit nem tudtam Van Damme-ról, az viszont az volt, hogy temérdek tizenkettő-egy-tucat akciófilmje mellett szerepelt egy kifejezetten hangulatos poszt-apokaliptikus sci-fi-ben is - a Cyborg eddig kimaradt az életemből.

Impozáns a felvezetés: világégés utáni tájkép (egy vírus lökte fel a bizonytalan egyensúlyú civilizációt, a többit elvégezte az emberiség), roncsok és füstök és törmelék mindenütt, a kamera szenvtelenül siklik át egy keresztre feszített, de előbb minden bizonnyal megerőszakolt és megkínzott meztelen nőn... Aztán megszólal egy hang, az összeomlásról beszél, anarchiáról, éhezésről, aztán a dögvészről és az utolsó életben maradt tudóscsapatról, akik a járvány ellenszerén dolgoznak, hogy visszaállítsák a világot korábbi állapotába. Így fejezi be: "Visszaállítani? Minek? Szeretem a halált! Szeretem a szenvedést! Szeretem ezt a világot!"

Lassan végigborzongunk - a narrátorban valahogy ösztönösen bízik az ember, ő nekünk mesél, biztosan barát. Hát itt kurvára nem az, hanem ki akar nyírni, mert egy vadállat, mert élvezi, csakis azért. Egyszeri fricska volt ez, többet nem szólal meg mesélőként a szörnyű hang, csak majd a főgonosz szájából, de ez is bőven elég volt, a Félelem már megszületett.

A Félelem nem csak bennünk született meg, hanem a főhősben is, a fiatal Van Damme-ban, már régen. Idealista fiatalember ő, a "csak magammal törődök" álarc már az első jelenetben is átlátszó, tiszta tekintet rejtezik mögötte. Egy kutya világban le kell menni kutyába, csak úgy lehet túlélni - de úgy meg minek. Ezt lehet kiolvasni a szeméből. A múltja kísérti - borzalmas körülmények között vesztett el egy nőt, akihez végre, lassanként, kötődni mert, a nő gyerekei pedig a fosztogatókhoz kerültek, a civilizáció nélküli, morálisan mélybe hullott emberiség élősködő, hulladék-zabáló patkányai közé...

Flashback-ekben ismerjük meg a történteket, hősünk félbeszakadt álmaiból ismerve meg az antagonistát, egy irgalom nélküli raszta hajú szörnyeteget. A szeme valótlanul kék, az elérhetetlen hőmérsékleti nullpont kékje. A neve... Nos, nagyon sajnálom, de a neve Fender Tremolo. És nem titkolhatom azt sem el tovább, hogy a főszereplőt pedig Gibson Rickenbackernek hívják. Tényleg sajnálom. Nem tehetek róla. (Viszont van rá egy százasom, hogy honnan sikerült pénzhez jutnia a producernek, és hogy melyik támogató fizetett többet.)

A film címe amúgy egy másik történetelemre utal, egy kiborgizált nőre, aki a fejében szállít létfontosságú adatokat A-ból B-be, mellyel legyőzhető a szörnyű vírus és megmenthető a Föld. Nem túl fontos. Kellett egy cím, kellett egy Föld-megmentés. Nem érdekli különösebben se a főhőst, se minket. Csak Van Damme számít, a bosszúvágya, dühből és félelemből keverve. És a félmeztelen, kigyúrt férfitestek, acélos ökölcsapások a fejre, ködös tekintetek, áldozatok mindkét részről. Nyolcvanas évek, óh!

Tulajdonképpen, ha őszinték vagyunk, az egész film Svarci-féle frontális puszik sorozata, csak autó nélkül. Aki félrerántja a kormányt, veszít. Túl kell feszíteni a húrokat Gibson-on, hogy le tudja végül győzni Fendert.

Aki azonban e nevek alapján torzított, zsíros akkord-tömböket hall lelki füleivel, szőrös rockos zenéket, mintha szögesdrótot húznának keresztül a hallójáratán (mint mondjuk a zseniális Electric Dragon 80.000 Volt-ban), az csalódni fog. Szolgáljon vigaszul, hogy helyette gyönyörű (és nagyon is ismerős - Köbli Norbi biztos tudni fogja, honnan) szinti témák szólnak, lágyak és kegyetlenek mégis. Nyolcvanas évek, óh!

A Cyborg legnagyobb előnye, hogy pofátlanul egyszerű és őszinte. Olyan, mint egy csavargó, aki azzal áll eléd este az utcán, hogy piálni akar: lehet, hogy ronda és toprongyos, de legalább nem próbál a pofádba hazudni, mint mindenki más aznap, és ezért máris kedveled egy kicsit. A sztori tisztára mint a Mad Max-é? A sivatagban keresztre feszítős jelenet meg a Conan, a barbárból ismerős nagyon? Na és? Ki ad egy szart? (Bocsánat, ez angolul határozottan jobban hangzik.)

Egy óra húsz perc az egész, egy maszkulin mozis szobor, és mégis ki tud futni valahova. A végletek könnyűek, a végletek elfogadhatatlanok: a harcnak nem szabad hátat fordítani, a fegyvert nem szabad letenni, de az emberség elől sem lehet elmenekülni. Nem az a Hős, aki nem veszít, hanem aki képes veszíteni, és mégis visszamenni a vadonba.

Nem rossz, egyáltalán nem rossz egy velejéig bé B-filmtől.

2010. január 31.

The Road

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 13.

Mi az a mizantróp, Arthur?
Olyan pöcs, aki utál mindenkit.
Nem téged kérdeztelek, nigger.
Igaza van, Samuel. A mizantróp gyűlöl minden embert.
Mi is mizantrópok vagyunk?
Dehogyis. Mi egy család vagyunk.

John Hillcoat ott folytatja, ahol abbahagyta, és ez minimum üdvözlendő hozzáállás. Harmadik, szélesebb körben is komoly elismeréseknek örvendő nagyjátékfilmjében, Az ajánlatban a teljes asszimiláció tarthatatlanságát járta körül. Azt a közösségformáló, ugyanakkor paradox erőt, ami a rokoni vér szava és a törvény betűje között feszül. A bozót-western semmibe merengő zárlata a szükségszerű áldozathozatal ellenére nem áltatott holmi személyes kiengeszteléssel vagy a kollektív érdekek érvényesülésével; a napnyugta tünékeny giccsével Hillcoat eme ellentmondás elégikus szépségét konzerválta.

A műfajkritikai árnyalatokkal is színezett filmben, persze, az idomíthatatlan badass a civilizációs törekvések triviális gátja. Nyilvánvaló, hogy a pszichopata Arthur Burns nyomában legfeljebb meggyalázott asszonyok és eltaposott állkapcsok sorjázhatnak, mint élesebbik élére állított western antagonista, lehet költői és látványos – össztársadalmi haszna azonban eléggé csekély, inkább negatív.

Aha. De mivan a The Roaddal?

Hát hogy itt folytatja Hillcoat: negyedik rendezésében hasonló problematikát feszeget, csak talán messzebb megy. A kataklizma az elvonatkoztatás frappáns eszköze, mely az emberi értékek és viszonyok dekonstrukcióját, vélelmek és tradíciók újragondolását teszi lehetővé. Mindezek alatt ezúttal olyan körülmények következetes megteremtése értendő, ahol már tényleg zavarba ejt és kétséges a szocializáció jelentése és esélye. Olyan szituációt, ahol lehet, hogy a fiú és az apa a minden, a társadalmi szervezettség legmagasabb foka, mert mindenki csak ebben a léptékben tud és mer gondolkodni. Ahol a kannibalizmus erkölcsi dimenzióit csontig szopogatják annak konyhaművészeti vagy csupán élelmezési aspektusai. Ahol mizantrópnak és családnak lenni egy és ugyanaz – az egyetlen és legjobb dolog. Az élet biztosítéka.

A nap fényét áthatolhatatlan felhő takarja, a növényzet haldoklik, a Vég utáni egyetlen állatfaj sotival vagy távcsövessel, két lábon vagy körbelemezelt pickupokkal rója a száraz bozótosokat és kihalt utakat, további túlélők után kutatva. Természetesen. Ebédre. Mindeközben Férfi (Viggo Mosrtensen) és Fiú (Kodi Smit-McPhee) szigorúan diétás étrenden tengődve, feltartóztathatatlanul somfordál délnek, az Óceán felé.

A The Road nyomasztó, paranoid atmoszférája nagyban merít a nyitva hagyott felütésből. Hillcoat a végzetesen sűrített entrópiával való sokkolás János apostoltól Roland Emmerichig ívelő hagyományaival úgy megy szembe, ami túlmutat a legtöbb poszt-apokaliptikus film spórolásán. A nézőnek bombasztikus látvány és magyarázat helyett mindössze a csupasz, monokróm végeredmény értetlen szemlélése marad osztályrészéül. Korhadó erdők ropognak heveny földrengések közepette, kihalt autópályán hajóroncs mállik, az ősz és tél határán rekedt világban ráérősen, ötletszerűen szöszmötöl az enyészet.
 
A vontatott vándorlás monotóniáját unott ritmikával töredezik a Charlize Theron jelenlétével fémjelzett flashbackek; az anya, az Asszony az akkori Férfi reményvesztett ellenpontja. A balladisztikus szövegkönyvnek hála, az időbeni visszaugrások valamicskével jobban mélyítik a nő hiányát, mint amennyire meleg tónusaival oldják a lépésenként kihűlő jelen eszkatologikus szürkeségét.

Javier Aguirresarobe színszegény képeire mellesleg megkapóan rezonál az inas Viggo Mortensen barázdált arca és fakó tekintete. Talán ő – mármint a Férfi, természetesen – sem tudja, fiával, a Fiúval miért mennek az Óceán felé. De két dologban bízik: lesz a héten mit enni, valamint hogy ha eljön az idő, az utolsó tölténnyel gyorsan és fájdalommentesen elveheti fiának életét – megelőzve a kevésbé figyelmes embervadászokat. Addig gondoskodik és nevel, az emberség (a "Tűz") megőrzésére ugyanúgy, mint kockázatkerülésre, totális bizalmatlanságra vagy épp az éhhalál elfogadására. Az ő karakterében a Halott ember kitartó, de egyre rezignáltabb William Blake-je rémlik fel. Költészete dörrenésnyi, útja visszafordíthatatlan.

A The Road viszont érdekesebb, amennyiben a – szakrális áthallásokkal kissé túlhangsúlyozott – Fiú felől nézzük. A road-movie ebből a perspektívából felmenői, a pikareszk és a nevelődésregény vonásait domborítja meg. Az epizodikus mellékszereplők és felcserélhető kalandok groteszk coming-of-age történetet formálnak, melyben a Fiú naiv, veszélyesen optimisztikus vágyai (a Tűz hordozása) egy embertelen kor valamint a negatív szülői kondicionálás ellenében próbálnak felszínre törni, hogy végül a Candide gunyoros világlátása és a Chihiro-i eltökéltség és helytállás együttesen nyerjen érvényt.

Hogy milyen körülmények között, az más kérdés. Nem volt szerencsém a film alapjául szolgáló könyvhöz, de eddigi olvasmányélményeim alapján komolyan kétlem, hogy McCarthy pont így fejezte be művét. Ugyanakkor megszívlelhetjük Hillcoat - talán szuverén - állásfoglalását is. „Szép dolog az elmúlás. Az a jó benne, hogy elmúlik az is.”
 

Tovább a múltba