Tizenegykét éves lehettem, amikor először láttam játszani Eric Cantonát. Onnantól nem volt kérdéses, ki a kedvenc játékosom és melyik a kedvenc csapatom. Közben folyamatosan jöttek az újabb kedvencek, de prepubertáskorban valahogy egyáltalán nem tűnt fontosnak, ki áll az egész hátterében. Utólag merengve persze már semmi nem tűnik fontosabbnak. A legnagyobb edző szuperszubjektíven és elfogultan összeválogatott legjobb tizenegyével búcsúzok a tinédzserkoromtól.

(update: valahogy a HTML-es videóbeillesztés ármányai miatt véletlenül kitöröltem a tizenegyedik játékost. Azóta már helyrejöttek a dolgok.)

Peter Schmeichel - A legegyértelműbb döntés. 750 ezer fontért érkezett a Brönbdytől, és a legnagyobb manchesteri kapus lett belőle. Utána van der Sar érkezéséig csak egy nagyon kellemetlen űr maradt, de én máig nem láttam jobb kapusteljesítményt.

Gary Neville - Amikor focit kezdtem el nézni (tényleg nagyon fiatalon), nem tudtam bénább dolgot elképzelni annál, mint hogy valaki egy focicsapatban védőt játszik: hátul birkóznak, alig lőnek gólt, általában csak annyi a dolguk, hogy előrekúrják a labdát. Neville mutatta meg nekem először, hogy lehet ezt másképp is csinálni.

Nemanja Vidic - A jelenlegi csapat legjobb játékosa, talán a világ legjobb aktív középhátvédje. Csak nézem a pályán, és nyugodt vagyok.

Rio Ferdinand - Még máig rémlik, hogy mennyit bénázott az érkezése után, pedig óriási felhajtás volt körülötte. Aztán lassan levetkőzte ezeket, és megkerülhetetlen lett hátul, és nem nagyon volt játékos, akit ne tudott volna a föld alá játszani.

Denis Irwin - Ferguson tökéletes találata: fillérekért ékezett az Oldhamtől, és szinte észrevétlenül a csapat egyik legfontosabb játékosává nőtte ki magát. Bár elmenőben volt, amikor én igazán bekapcsolódtam a szurkolásba, de még így is rémlik az a visszafogott magabiztosság, amit jelentett a pályára lépése. Ráadásul már akkor óriási szabadrúgásgólokat lőtt, amikor Beckham még nem is tette ezt mainstreammé.

Ryan Giggs - Szerb Antal a második világháború alatt bujkálva összegyűjtötte a világirodalom száz legszebb versét. Az antológia végén röviden minden költőhöz írt egy pár soros életrajzot. Kivéve Goethéhez, hozzá csak annyit írt, hogy "Ő volt Goethe."

Nos, ő Giggs.

Roy Keane - Szerethetővé tudta tenni a gyakran már alpári keménységet is. Meg persze a tudat, hogy bármikor meghalna a csapatért. Nálam örökre ő marad a csapatkapitány, azzal együtt is, hogy az edzői kinevezésétől azért kicsit dideregnék.

Paul Scholes -Tökéletes antisztár volt az egyre jobban Beckham kultusza köré épülő Unitedben. És mégis fájó volt, amikor nem volt ott a középpályán. Mint ahogy a visszavonulása is az első komolyabb jele volt annak, hogy tényleg vége lesz ennek az egésznek egyszer.

David Beckham - Ferguson legnagyobb húzása, bőven elég ahhoz, hogy CRonaldo egy ilyen listára rá se férjen. Médiatermékké tette a szabadrúgásokat, világszinten divattá tette a Manchesternek szurkolást, de még ezekért sem tudtam nem szeretni. Ráadásul az Iskolai meccseken mindenki beckhami keresztlabdákkal próbálkozott, ezért aztán csomót állt mindig a játék, és lehetett fújni egyet.

Wayne Rooney - Én is bizony finnyáskodtam, amikor Ferguson rengeteg pénzért leigazolta ezt a behemót óriástinit. Aztán persze neki lett igaza, Rooney nem egy Heskey-szerű erőcsatár lett a Unitedben, hanem onnan is tud gólt rúgni, ahonnan én még csak a kapu irányát se tudnám megsaccolni.

Eric Cantona - Kamaszkorom legszebb nyara. Bármely másik edző keze alatt csak egy francia tapló maradt volna, Fergiénél viszont a legnagyszerűbb csatár lett valaha. Ennyi.

És akkor ide nem fért fel Solskjaer, Stam, van Persie, Evra, Nistelrooy, Cole és még fogalmam sincs, meddig sorolhatnám. Csodálatos fiatalság volt, köszönöm, Alex!

Bajnoki cím: 1993, 1994, 1996, 1997, 1999, 2000, 2001, 2003, 2007, 2008, 2009, 2011, 2013
FA-kupa-győzelem: 1990, 1994, 1996, 1999, 2004
Ligakupa-győzelem: 1992, 2006, 2009, 2010
BL-győzelem: 1999, 2008