• Hétfő este jelentette be Florentino Pérez klubelnök, hogy a Real Madrid és José Mourinho szakítottak.
• Mourinho verhetetlen edzőként érkezett, de Madridban még a játékosokkal is összeveszett, pedig korábban minden öltöző vele volt.
• Mourinho csapata a pályán nem tudott maradandót alkotni, és kevés volt a trófea is.
• Pérez összesen nyolc éve vezeti a Madridot, és most újra meg fogják választani. Ő tehet arról, hogy a 20. század legsikeresebb klubja a 21.-ben messze nem az.

Amikor egyesítették erőiket, az egyik a verhetetlen edző volt, a másik minden idők legsikeresebb klubja. Válásukkor mindkettejük helyzete sokkal rosszabb: José Mourinho körül már nincs ott a legyőzhetetlenség aurája, a Real Madrid pedig lassan kénytelen megszokni, hogy már sem Európában, sem Spanyolországban nem ők a királyok. Mindkét félnek nagyon nehéz lesz innét továbblépnie. Amikor múlt héten Alex Ferguson bejelentette, hogy másfél évezred után otthagyja a Manchester Unitedet, még a klub esküdt ellenségei is levett kalappal tapsoltak. Amikor hétfő este Madridban Florentino Pérez elnök sjtótájékoztatón bejelentette, hogy a klub és az edző útjai különválnak, még a Real Madrid-drukkerek is szinte egyöntetűen sóhajtottak fel megkönnyebbülten. 2010-ben Mourinhót azért szerződtette a Real Madrid, hogy leigázza a világot, de ebből semmi nem lett, és az idei tragikus szezon után legelvakultabb rajongói is elfordultak tőle. Mourinho három, Madridban töltött szezonja egyértelmű kudarc. Egy bajnoki cím, egy kupa és egy spanyol szuperkupa akkor is soványnak tűnik egy ekkora klubnál, ha nem tudjuk, hogy ez tényleg a leggyengébb eredmény, amit a Real Madridnál legalább ennyi ideig a kispadon ülő edzők közül bárki elért. Mourinhónak idén sem trófeákat nem sikerült nyernie, sem minden idők legjobb Barcelonáját legyűrnie, pedig ez lett volna a másik feladata. A kezdeti megalázó vereségeket ugyan feledtetni tudta, és a végén már több meccset nyert, mint vesztett a katalánok ellen, azonban a Real Madrid két fordulóval az idei bajnokság vége előtt 13 ponttal van lemaradva a Barça mögött. És miközben a Madrid az örök riválisra koncentrált, a surranópályán legalább két német csapat villámgyorsan elszáguldott mellettük. Szerződtetésekor úgy tűnt, a mindig győztes klub és a mindig győztes edző egymásnak vannak teremtve. Gyorsan kiderült, hogy ez nem így van. Jóindulattal azt lehet mondani, hogy a két félnek különböző elképzelései voltak arról, hogy kell egy futballklubot menedzselni 2013-ban, rosszal meg azt, hogy Mourinhónak egyszerűen túl nagy feladat volt egy ekkora klub. Egy Portót vagy egy Chelsea-t, de még egy Intert is gyerekjáték irányítani minden idők legeredményesebb csapatához képest. Több sztár, több pénz, több néző, több újságíró a sajtótájékoztatókon, sokkal több idegbeteg vélemény – Mourinho csak akkor érzi jól magát, ha mindent ő irányít, és ennyi mindent már ő sem tudott kontrollálni. Mourinhónak nem csak a verhetetlensége veszett oda Madridban, hanem az is, amivel a portugál elkötelezett rajongói mindig imádtak érvelni kedvencük edzői nagysága mellett: itt már a játékosok sem álltak mögötte. A Chelsea-ben és az Interben játékosainak jelentős része – különösen a fontos vezéregyéniségek, mint Terry és Materazzi – tényleg tűzbe mentek volna edzőjükért, Madridban azonban ez nem volt így. Casillas, Sergio Ramos, Higuaín, Pepe, sőt, a végén még talán Cristiano Ronaldo is összevesztek Mourinhóval, és közülük többen sokkal nagyobb játékosok, mint gyakorlatilag bárki, akivel a portugálnak korábbi csapatainál dolga volt. Ők nem nyelték le Mourinho basáskodását, és mivel dolgoztak más, legalább ilyen jó edzők keze alatt, talán azt is tudták, hogy lehet ám ezt máshogy is csinálni.

Mourinhóval szemben gyakori a vád, hogy csak az eredmény érdekli, amire támogatói mindig azt válaszoltak, hogy nehogy már ez baj legyen. Amiben van is valami, csak az a helyzet, hogy a futballban a rövid távon elért siker szinte minden esetben a hosszú távú építkezés akadálya. És fordítva. Ferguson első manchesteri évei sem a sikerek halmozásáról szóltak, de a skót olyan stabil alapokat rakott le, amiket aztán később már csak renoválni kellett. Guardiola ugyan azonnal nyerni kezdett a Barcelonával, de ő egy már húsz éve többé-kevésbé következetesen épített klubot kapott maga alá. Mourinho viszont csak egy rakás egészen kiváló focistát. Akikkel azért még lehetett volna valamit kezdeni, de ez sem igazán sikerült. Felesleges olyan dolgokat mondani, hogy "ezzel a kerettel bárki", olyat meg pláne, hogy "ez a keret edző nélkül is", de az a helyzet, hogy három teljes szezon alatt sem derült ki, mi a fenét is akart kezdeni Mourinho Cristiano Ronaldóval, Özillel, Xabi Alonsóval és a többi világklasszissal, azon kívül, hogy lehetőleg minél gyorsan, minél több címet nyerjenek meg. A tavaly gól- és pontrekorddal spanyol bajnok Madrid úgy hajtott, hogy a szem belefájdult. Ugyanakkor Xavi, aki kétségtelenül az ősi ellenségben játszik, elég jól megfogalmazta a problémát: "amit a Barcelona csinál a pályán, arról sokáig fognak beszélni, amit meg a Madrid, arról nem". És ez nem ízlés kérdése, hiszen lehet a Barcelona játékát nem szeretni, de valahogy viszonyulni hozzá muszáj. A Madridnak Mourinho alatt viszont nem volt olyan játéka, amihez bárhogy viszonyulni kellett volna. A rövidtávú eredményhajhászatnak egyébként van egy másik hozadéka is: Mourinho mögött a Chelsea-nél, az Internél és a Madridnál is romhalmaz maradt. Ezt persze lehet úgy értelmezni, hogy a portugál volt a legfontosab láncszem, de talán inkább arról van szó, hogy a minden konfliktusba fejest ugró vezetési stílusának eredményeként nem maradt utána sehol semmi a felperzselt földön kívül.

Nagyon leegyzerűsítve kétféle futballedző létezik, mint ahogy kétféle főnök is van bármilyen munkahelyen: a magával ragadó zseni és az ellenállhatatlan motivátor. Mourinho mindig a második típus volt, de azzal, hogy most Madridban az öltözőt is elvesztette, renoméja alapvetően megrendült. Ő nyilván azt gondolta, hogy vagy sokáig Madridban marad, vagy ezentúl sztárcsapatról gigaklubra vándorol, ez azonban most egy ideig nem így lesz. Úgy tűnik, hogy jövőre a portugál ismét a Chelsea-t fogja irányítani. Azt a Chelsea-t, ami sem népszerűségben, sem játékszínvonalban, sem történelmi sikerekben meg sem közelít egy Real Madridot, egy Barcelonát, egy Bayern Münchent, egy Manchester Unitedet vagy egy Liverpoolt. Ráadásul a visszatérésnek kicsit olyan üzenete is van, mintha máshol már nem bíznának meg Mourinhóban, ezért kénytelen ismét elfogadni Abramovics ajánlatát. Sokat mond, hogy a Manchester United épp most megüresedő kispadjára komolyan nem is merült fel a neve. Mourinho sorsának alakulása csak a maga baja, a Real Madridé viszont millióké. A remek politikai kapcsolatokkal rendelkező és egyben kiváló üzletember Florentino Pérez pontosan tudta, hogy most kell elküldenie a portugál edzőt, ha nem akarja, hogy az őt is magával rántsa. Pérez mindent egy lapra tett fel Mourinho szerződtetésekor, így kifejezetten szép teljesítmény, hogy nem bukott meg vele együtt, de egy Real Madridnál azért ennél illene többet is felmutatni egy elnöknek. Márpedig Pérez nagyon keveset tud felmutatni, már ami a futballt illeti. Amióta 2002 nyarán elküldte a kispadról az akkor már kétszeres BL-győztes, azóta Európa- és világbajnok Vicente del Bosquét, a 20. század legeredményesebb klubja magához képest csak kudarcot kudarcra halmoz a 21.-ben. Pérez 2002 óta két nekifutással összesen nyolc évig volt a klub elnöke, és ez idő alatt mindössze két bajnoki címet sikerült nyerniük, ami a Real Madrid mércéjével mérve hallatlanul béna teljesítmény. A milliárdos Pérez galaktikus igazolásait mindenki ismeri, ám még így is tanulságos végigböngészni a Wikipedia listáját, aztán belegondolni abba, hogy ezekkel a játékosokkal milyen keveset sikerült elérni. Pérez sokáig volt büszke a klub gazdasági mutatóira, ám ezek közül is egyre több körül vannak kérdőjelek. Az Európán kívüli piacok letarolása is sokáig érv volt, de ma Indonéziától Bolíviáig ötször annyi Barcelona-mezt látni a porban focizó kisgyerekeken, mint madridi fehéret. 2002 előtt a Real Madrid volt a verhetetlen mintaklub, azóta viszont elszállt felettük az idő. Nem jöttek az eredmények, és Puskásék korszakával szemben a csodafocit sem a Madrid meccsein keresték a tévénézők. Ezért a felelősség elsősorban Pérezt terheli, aki a június közepén tartandó elnökválasztás minden bizonnyal egyetlen indulója lesz a klubnál. De felelős Mourinho is, aki a Madridban töltött három éve alatt a klub és saját maga renoméján is sokat rontott. Mindkettejüknek jobb lesz egymás nélkül, még ha – ahogy az rendes váláshoz illik – most mindkét fél eléggé össze is van zavarodva.