Dél körül Budapesten úgy nézett ki, hogy azonnal szakadni fog az eső. Ez egyfelől felidegesített, mert két órát nedvesen ácsorogni egy senkit nem érdeklő, borzalmas színvonalú focimeccsen tényleg pokoli élmény. Másfelől viszont egy kicsit örültem is, és pont amiatt:, hogy ha esni kezd az eső, és én átélem a poklok poklát, a cikket fél óra lesz megírni. Lementem Vácra, megnéztem a világ legrosszabb focimeccsét, szenvedtem borzalmas körülmények közt, most már tényleg be kell zárni ezt az egészet. Végül az eső csak hazafelé kapott el a 2-es úton, mikor már Budapest felé vezettem azokon a kistelepüléseken át, ahol szombat délután csak két program közül lehet választani. Kutyasétáltatás nagymagyarországos pólóban, vagy gyereksétáltatás nagymagyarországos pólóban.

Soha nem láttam még focimeccsen az ötösről elvégzett közvetett szabadrúgást, és olyan rosszul a kiugró védőfalba gurítottat, ahogy az Eger egyik játékosa adta most elő, még tévében sem. És nem voltam még olyan focimeccsen sem, ahol 45 perccel a kezdés előtt a stadion kapujától két méterre még békésen le lehetett parkolni. Ez a két dolog minden bizonnyal össze is függ.

Az idei NBI-ben tökutolsó, ősztől licencproblémák miatt legjobb esetben is csak az NBIII-ban szereplő Eger azért kényszerült idén Vácon játszani hazai meccseit, mert az egri arénában nincs villanyvilágítás, és egyébként is alkalmatlan még egy magyar első osztályú meccs megrendezésére is. Az 1994-ben - a legendás Csank Jánossal a kispadon - bajnok Vác éppen most márciusban szűnt meg, így legalább nem kell egyeztetni a meccsek időpontjait. Az Eger még a magyar futball viszonyai közt is reménytelen helyzetben van, a Nemzeti Sport mai, a meccset beharangozó cikkében például az egyik játékos azon örvendezett, hogy most kaptak egy kis fizetést, és azt ígérték nekik, hogy még többet is fognak.

Szegény Eger váci meccseire a kutya sem jár. Valószínűleg ha tényleg otthon játszhatnának, akkor sem tudnának néhány száz hazai szurkolónál többet összetrombitálni, Vácon viszont a játékosok hozzátartozóin kívül tényleg legfeljebb csak néhány tucat egri szurkoló lehetett. (Név szerint itt találja meg őket.) Egy olyan szép skinheadtradíciókkal büszkélkedő város, mint Eger szégyen szemre csak öt-hat fős kemény magot tudott Vácon kiállítani, melynek tagjai annyira nem vették komolyan magukat, hogy a legnagyobb darab legény óriási háttetoválásához bebújós műanyag papucsot viselt. Műanyag papucsban még Dzsingisz Kánt sem vette volna senki komolyan.

Állítólag a fővárosi nagy csapatok látogatásakor néhány ezer ember is volt a váci stadionban, de szombaton ettől nem kellett félni. Az ellenfél Győri ETO eleve nem arról híres, hogy a csapatot tömegek kísérnék el idegenbeli meccseire, és most, hogy tét sincs, hiszen a csapat már bajnok, tényleg csak a legelszántabbak megjelenésére lehetett számítani. Ráadásul a meccset valamiért élőben közvetítette a közsolgálati tévé, így végképp nem volt miért személyesen is megjelenni Vácon.

Az élő adáshoz szükséges közvetítőkocsi üzemeltetése a meccs másfél órájára minden bizonnyal többe került, mint amennyi a bevétel lehetett a 800-1200 forintos jegyek eladásából. Kiváncsi vagyok, ki lenne az, aki egy ilyen meccs megtekintése után is tudna amellett érvelni, hogy a magyar bajnokságban igenis szükség van 16 profi csapatra. Én mindenesetre ekkor kezdtem el arra gyanakodni, hogy ez nem is egy igazi focimeccs.

Pedig ami a pályán történt, az egész szórakoztató volt. Én eleve abban hiszek, hogy bármilyen focimeccset lehet élvezni, ha az én hétvégi meccseimet közvetítené a tévé, azon is nagyon sokan jól szórakoznának, például mindjárt azért is, mert sokan a mozgásunkat korlátozó túlsúllyal küzdünk, és bohém módon még egy afgán is játszik a csapatban. Itt pedig nemcsak a már említett közvetett szabadrúgás volt izgalmas, hanem a vérző fejű hazai kapus lecserélése, a vitatott tizenegyes, az öt gól és a két tucatnyi tagú győri kemény mag dala is a buzi MLSZ-ről. Mégis úgy éreztem, hogy ez nem igazi focimeccs.

A körítésnek is voltak focimeccs-jellegű tünetei. A hangosbemondó a meccs előtt felhívta a figyelmet arra, hogy focipályán nincs helye rasszizmusnak és politkai diszkrimánációnak. Aztán reményteli szünetet tartott a Győr kapusának és első hátvédjének neve közt, hátha a vendégtábor megéljenzi. A lelátón ott voltak a kötelező elemek, mármint nem a Camp Nouban, hanem egy magyar vidéki meccsen kötelező elemek. Az egri csapatkapitány harcosan ordibáló anyukája, egy bolond, részeg, büdös, ordibáló néző, valamint az egriek éppen sérült játékosai, akiken nagyon jól meg lehetett figyelni, hogy mit követ el egy magyar fodrász, ha a páciense azt kéri, olyat vágjon neki, mint amilyen Stephan El Shaarawynak van.

"Még soha nem voltam olyan első osztályú meccsen, ahol lehetett hallani a madárcsicsergést" - mondta nekem az az osnabrücki német fiatalember, aki ezen a hétvégén négy magyar NBI-es meccs megtekintését tervezte. Valószínűleg olyat sem, ahol nem érkezik meg a mentő a fejsérült kapusért, aki így egy parkoló autóban kénytelen kókadozni. És talán olyat sem, ahol csípős rovarok rajzása teszi a vasárnap délutánt még kellemetlenebbé a lelátón üldügélők számára.

Amikor az egyik kis rohadék meg is csípett, hirtelen rájöttem, mi valójában a gond egy ilyen Eger-Győrrel. Bár Andrés Iniesta és én más színvonalon focizunk, vasárnap este egyikünk sem tud jobb programot elképzelni, mint egy meccset a haverokkal. Ez a váci meccs helyett viszont egészen biztosan minden jelenlévő, a játékosok, a bírók, a gyúrók, a szurkolók, a biztonsági emberek, a tökiárus néni és még Sinkovics Gábor is tudott volna magának jobb programot erre a változó idejű, tavaszi hétvégére.

Ez a legszomorúbb, ami egy focimeccsel történhet. Amikor annyira mindegy, hogy akár mást is csinálhatnánk, az a játéknak és a szenvedélynek egyaránt a végét jelenti. Elmondhatatlanul lehangoló, hogy Magyarországon egy első osztályú meccs ilyen lehet. Ennél valamivel jobb lett volna a pokol, az legalább érzelmeket vált ki.