• Chicago Amerika gyilkosságfővárosa
• Évtizedek óta tartanak a bandaháborúk
• A hagyományos bandaszerkezet lényegében felbomlott, egyre esetlegesebb az, hogy ki van ki ellen
• Ennek eredménye, hogy néhány negyedben bármikor lelőhetnek az utcán

Hét halott és több mint harminc sérült. Ez volt a mérlege a hétvégi lövöldözéseknek Chicagóban, Amerika harmadik legnépesebb városában. A halottak között volt például egy 19 éves fiú, akit lőtt sebbel találtak meg az utcán. Volt négy férfi, akikre egy klubban nyitottak tüzet. És volt olyan is, akit a rendőrök lőttek le.

Ez volt idén eddig a legdurvább hétvége Chicagóban. A városban, ami már így is régóta Amerika gyilkosságfővárosa, és ahol több gyilkosság történik, mint a háromszor népesebb New Yorkban.

Pedig idén úgy tűnt, mintha javulna a helyzet. Azok után, hogy tavaly ötéves csúcsot döntött a gyilkosságok száma 506 esettel, idén megint csökkenni kezdett. Az első hónapok alapján úgy tűnt, 2013-ban a hatvanas évek óta nem látott szintre süllyedhet ez a mutató. Voltak, akik már ünnepelni is kezdték, hogy a megnövelt rendőri jelenlét mintha kezdené elérni a hatását.

Jön a nyár és baj lesz

De a városban azért régebben zajlanak már állandó bandaháborúk annál, hogy túl hamar elbízzák magukat. Volt ugyanis, aki felhívta a figyelmet arra, hogy szép dolog a javuló statisztika, de egyrészt az idei év szokatlanul hideg volt, amiért egyszerűen a bandatagok kevesebbet mentek utcára. Ha pedig jön majd a forró nyár, újra sokan ott lesznek az utcákon céltalanul, felfegyverezve. Másrészt pedig a gyilkosságok száma lehet, hogy csökkent, de közben a random lövöldözések száma nem, ott pedig gyakran csak a véletlenen múlik, éppen hányan halnak meg.

Kik harcolnak kivel?

Chicago történetéhez elválaszthatatlanul hozzátartoznak a különböző bandák. Meghatározóak voltak már száz évvel ezelőtt is, a köztük zajló harcok sem újak. A helyzet azonban sokat romlott, legalább három tényezőt miatt. Ezeket most nem kronológiai, hanem fontossági sorrendben mutatjuk be.

• Lerombolt toronyházak

Chicago toronyházai, közülük is elsősorban a hírhedt Cabrini-Green, melyet a korábbi, még pokolibb bevándoroló-nyomornegyed helyett építettek, a bandák és a bűnözés központjai lettek. A toronyházakban pontosan lehetett tudni, melyik szinten milyen kábítószert árulnak, a bandák pedig olyan otthonosan érezték magukat, hogy szilveszter éjjelén szokásuk volt gépfegyverrel lövöldözni a levegőbe az utcán.

A vége az lett, hogy a toronyházak nagy részét lerombolták, amivel persze a probléma egyáltalán nem oldódott meg, egyszerűen nagyobb területen szóródnak szét az erőszakos bandatagok. Ez pedig magyarázza, miért van annyi vétlen áldozat az össze-vissza lövölödzések során.

• Felbomlott szerkezet

A chicagói bandák jellemzően szigorúan hierarchikus, szinte katonás rendű szervezetek voltak. Minden stiklinek megvolt a maga büntetése, pontosan tudni lehetett például, miért jár nyilvános verés, miért jár fizetésmegvonás, és mi járhat akár halállal is. A bandák határai pedig világosak voltak - a hetvenes évek végén létrejött a két nagy szövetség, a Folk és a People, egymás esküdt ellenségei, így azt legalább tudni lehetett, melyik szövetséghez ki tartozik, és ki kinek az ellensége. Illetve ki az, aki egyikhez sem tartozik, ezért mindenki szabad prédája.

Kegyetkenkedések itt is előfordultak - hogy mást ne említsünk, a Latin Kings nevű banda tagjai egyszer úgy demonstráltak erőt, hogy beledaráltak egy embert a vacsorába, mert tiszteletlen volt . Miután azonban a nagyobb bandákat az utóbbi évtizedekben fokozatosan lefejezték, a fontosabb vezetőket letartóztatták, majd a szövetségek is felbomlottak az állandó belháborúk miatt, azokra az időkre már a legtöbben úgy emlékeznek vissza, mint amikor minden jobb volt.

Ma már, bár a bandák alapvetően megmaradtak, mellettük azonban sokszor alkalmi szerveződések, vezető nélküli csoportok lövöldöznek egymásra, ami megint csak hozzájárul ahhoz, hogy még veszélyesebb lett az élet Chicagóban.

• A drogkereskedelem

Igen, a bandák azelőtt is verekedtek, fosztogattak és gyakran gyilkoltak is, hogy elkezdtek volna heroint, kokaint és cracket árulni. A helyzet mégis alapvetően megváltozott a hetvenes években, amikor a gangek más bevételi forrás híján kábítószerkereskedelemmel kezdtek foglalkozni. Ez azóta is változatlan, állandó, sőt, lényegében az egyetlen bevételi forrás. Generációk nőnek fel úgy, hogy tudják, más munkára alig lesz esélyük, a bandák viszont mindig ott vannak, és jó pénzeket ígérnek. A vezetők hiánya mellett a legtöbb old school bandatag, aki még emlékszik arra, mi volt néhány évtizede, ezért mondja leginkább, hogy ma már a pénzen kívül tényleg semmi nem tartja össze a csoportokat.

Ha eddig még nem derült volna ki: természetesen a gyilkosságok döntő többsége messze nem az egész városra, csak néhány negyedre korlátozódnak. A központban lényegében teljesen normális életet lehet élni, mindettől teljesen függetlenül. Ez pedig érezhető is azon, mennyire hangsúlyos a kérdés a mainstream amerikai médiában. Természetesen rengeteg dolgot lehet róla olvasni, de ha összehasonlítjuk például azzal, mennyira uralta a világsajtót a három halálos áldozattal járó tavaszi bostoni merénylet, már lényegesen árnyaltabb a kép. Chicagóban ugyanis ez egy átlagos hétvége, sőt, ha a tavalyi adatokat nézzük, nagyjából átlagos két nap. Erről írta a CNN publicistája, hogy egészen máshogy tekintenének az amerikaiak ezekre a gyilkosságokra, ha valamilyen iszlám szervezet nevében követnék el őket. Így viszont, hogy "csak bandaügyeknek" vannak elkönyvelve, sokkal kevésbé ütik meg az emberek ingerküszöbét.

Az áldozatok arca

Kivéve akkor, ha időnként egy archoz, ráadásul általában egy gyerek arcához lehet kötni a gyilkosságokat. A kilencvenes évek elejének egyik nagy razziája például azzal kezdődött, hogy egy iskolába sétáló fiút úgy ölt meg egy eltévedt golyó, hogy közben az apja kezét fogta. Vagy idén, amikor lelőttek egy 15 éves lányt, aki nem sokkal korábban még Obama beiktatásán szerepelt.

És vannak pozitív hősök is. Ilyen például a Kids Off the Block mozgalom, melynek vezetője foglalkozásokat tart az utcagyerekeknek, és a bandaháborúk minden halálos áldozatáról megemlékezik.

Berobbant a drill

Érdekes fordulat volt az is, amikor tavaly hirtelen a mainstream popkultúra kellős közepén találta magát egy 17 éves chicagói bandatag. Chief Keef, akinek egyik számát Amerika egyik legnagyobb sztárja,a szintén chicagói Kanye West tette ismertté, és aki 2012 legellentmondásosabb figurája lett a hiphopban. Zenében és szövegileg primitív elemekből építkező, drillnek nevezett agresszív hiphopja zavarba ejtette a hallgatókat, miközben a genszterrapperek egy részével szemben nem csak egyszerű rajoskodásról volt szó: számait akkor írta, amikor 16 évesen házi őrizetben volt, mert fegyvert fogott egy rendőrre.

A témáról magyarul is lehet olvasni egy alapos cikket a Quarton, a lényeg, hogy a chicagói elveszett generáció kultúrája hirtelen nagy nyilvánosságot kapott, és egyszerre rémítette halálra és közben tette kíváncsivá az amerikaiakat. Chief Keefnek ráadásul már bőven vannak követői, és 13 éves gyerekeket is látunk teljesen természetesen gyilkosságokról és hasonlókról rappelni úgy, hogy ez nekik tényleg mindennapi élmény.

Mikor leszt vége mindennek? Nyilván soha. Esetleg akkor, ha majd legális lesz a kábítószer. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy chicagói politikusok rendszeresen találkoznak bandavezérekkel, amely találkozók után az egyik fél rendezett csoportban érkező szavazókat, a másik pedig olyan előnyöket kap, amilyenre éppen szüksége van.

Mi lett ebből a környékből

Bár nem Chicagóban játszódik, hanem Baltimore-ban, minden idők legjobb tévésorozatának, a Wire-nek számos jelenete eszembe jutott, amikor ezekről olvastam. A toronyházak lerombolása. A hagyományos bandák felbomlása, amit aztán előbb a bürokratikusan hidegvérű gyilkolás, végül a teljes anarchia vált fel. De mindenekelőtt az a jelenet, amikor Bunk leül beszélgetni Omarral arról, mit tettek a gyilkosok azzal a környékkel és azokkal az emberekkel, akikkel együtt nőttek fel.