• A címben idézett Lázár János-mondatból lesz a végére: „Mocskos gazdagok! Szegény szegények!”
• Ennyi a lényeg, pedig nem sok kellett volna egy jó filmhez.
• Az Elysium – Zárt világ egy Die Hard 5-tel kevert Kis gyufaárus lány lett.

Neill Blomkamp új filmjétől a Tűzgyűrűvel szemben tényleg sokat lehetett várni, de hiába. Hogy a 2009-es District 9 után ilyen filmet akart-e csinálni, vagy csak a sokkal nagyobb költségek miatt kellett több kompromisszumot kötnie, nem tudom, de a végeredmény nemcsak azért csalódás, mert azon túl, hogy a nevetségesen egyszerű Jodie Foster a főgonosz, teljesen hiányzik belőle a humor. Az igazán nagy kár az, hogy ebből a történetből, ezzel a látvánnyal ez a rendező kihozhatta volna a nyár filmjét.

Starholders vs. Earthplebs

A történet szerint 2154-ben a gazdagok leléptek erről a lepratelepről, és egy forgó orbitálszerű űrállomásra, az Elysiumra költöztek. Itt olyan pompa van, mint a füredi Anna-bálon sem, és minden házban áll egy orvosi ágy, ami szinte bármilyen betegségből meggyógyít, ha az ember karján van elysiumi azonosító. Időnként felrepül ide illegálisan néhány földi hajó, hogy gerillaakcióval megpróbáljanak meggyógyítani néhány beteget, de ezeket kilövik a Földről.

Persze a gazdagok az érdekeltségeiket a Földön hagyták, és a lelketlen CEO-k mellett biztonsági droidok dirigálnak azoknak a szerencsétleneknek, akik vállalják, hogy a csóró bűnözők naponta kiröhögik őket munkába menet. Egy ilyen melós Max (Matt Damon) is, aki autólopás miatt ült egy évet, ezért néz ki úgy, mint egy Skrewdriver-rajongó. Az egyetlen vágya, hogy elmehessen az Elysiumra, ahova végül muszáj is eljutnia, miután a hülye főnöke miatt halálos dózis sugárzást kap, és egy kis végkielégítéssel, ami egy marék gyógyszer, kirúgják, hogy otthon dögöljön meg öt napon belül.

Max felveszi a kapcsolatot a csempészekkel, akik azzal a feltétellel hajlandóak felvinni, ha megcsinál nekik egy melót. Ehhez ötcentis csavarokkal a fejébe fúrnak egy számítógépet, és ráerősítenek egy mesterséges külső vázat, illetve kap egy rakás fegyvert. Ennek ellenére rögtön az elején félresiklik minden, és sokkal nagyobb lesz a tét, mint azt bárki hitte volna.

Delacourt (Jodie Foster), az elysiumi védelmi miniszter és a szövetséges magángyilkosa, Kruger (Sharlto Copley) épp egy puccsot hajt végre, aminek a kulcsát véletlenül Max agyába töltik. És ez még csak a film első harmada.

Nincs is társadalom

Ez alapján az Elysium akár az év társadalomkritikus sci-fije is lehetne, főleg hogy a rendezőnek pont a legérdekesebb témák (emberi jogok, túlnépesedés, fejlődés) fekszenek leginkább, de végül inkább egy olyan ipari akciófilmmé válik, mint a Feledés.

Érezhető, hogy az egyik oldalon a latin-amerikai bevándorlók, a másikon meg a kizsákmányoló USA áll, és a rendező Los Angeles helyén most is korrekt nyomornegyedet hozott össze, az ellentétet mégis elegánsabban meg lehetett volna oldani a Mad Maxből átemelt kigyúrt, tetovált gépfegyveresek és Delacourt, az öltönyös fasiszta szembeállításánál.

Még az sem lett volna gond, ha a film 109 perc helyett 140 lett volna, ha így az is kiderül, hogy attól, hogy valaki szegény, még nem biztos, hogy szocialista, aki kész harcolni az általános, ingyenes orvosi ellátásáért. Ahogy az is, hogy valaki gazdag, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy kész bármikor szegényeket mészárolni. Pedig érdekes elképzelni ezt a világot, és a további sorsát, például hogy ha Elysium is túlnépesedik, akkor csinálnak-e egy még elitebb orbitált.

Buták

És nemcsak a társadalom nem elég kidolgozott, a karakterek sem. Matt Damon már a forgatókönyvből rájöhetett, hogy hiába ő a hős, igazából valami csőegyszerű Daflics ezredesként sodródik az árral, és próbálja menteni magát meg a szeretteit, ha már muszáj. És mivel már 30 perc után beszed két halálos sérülést, nehéz nem felröhögni, és várni az újabb John McClane-i megpróbáltatásokat.

Jodie Foster idegesítőbb, mint Kunhalmi Ágnes, de még a District 9 főhőse, Sharlto Copley is nagyon gyenge: elképesztő rosszul hoz egy hihetetlenül béna karaktert, a nyolcvanas évek Schwarzenegger-filmjeit idéző pszichopata Krugert, akit a film elején ráadásul úgy tálalnak, mintha a nézőknek be kéne szarniuk tőle, pedig elsőre le sem esik, hogy egy majdnem sztár játssza.

Legalább ölnek

Azért így sem lett az egész katasztrófa, a feldobott labdák ellenére van benne annyi, hogy lekösse az embert két órára, főleg ha nincs még 20 éves:

• birkózás robotokkal,
• erőtéren átrobbanó töltények,
• elszabadult gránáttal a fedélzeten űrállomásba csapódó űrhajó,
• egy rakás szétrobbanó ember.

De még a sok fordulat sem elég, ha közben olyan giccses pillanatokat szórnak el, mint például amikor Maxnek flashbackje van arról, hogy megkapja a Földet ábrázoló nyakláncát („Hogy ne felejtsd el, honnan jöttél.”) vagy ahogy egy leukémiás kislány elmond neki egy tanulságos állatmesét, amiből rájön, hogy milyen hasznos a szolidaritás.

Ahogy közeledik a film vége, egyre több a kínos, megmagyarázhatatlan pillanat, így végül az ember már a stáblista elején, még a sötétben elkezd kibotorkálni, nehogy a végén még valahogy megpedzegessenek egy folytatást, amit valószínűleg úgyis megnézne.