• Búcsúkiállítást tartott a Telep nevű szórakozóhelyen László Loren, a Mais Monsiuer fotósa.
• Ez az a fotóblog, aminek képein főleg fiatalok fetrengenek egymáson.
• Elméláztunk a művészeten és az elmúláson.
• Aztán elloptuk a képeket.
• Gifmester: Botos Tamás.

Figyelemreméltó a kanapén egymáson fetrengő testek absztrakt dinamikája, darling!

esetleg

Mit akarhatott mondani a művész a szájába csokiöntetet spriccelő szereplő középpontba emelésével?

netán

Meg kell hogy mondjam, uraim, hogy az egymás mellbimbóját nyalogató izzadó férfiak látványa még sosem fejezte ki ennyire a posztmodern nyers utópiáját!

Nem esküszöm meg rá, hogy ezek a mondatok szó szerint elhangoztak, de az biztos, hogy a Mais Monsieur kiállításának első fele egészen hasonló hangulatban telt. Jó néhány látogató olyan arccal nézte végig a bulifotó-gyűjteményt, mintha legalábbis a Műcsarnokba érkezett volna, ahol jól kell viselkedni.

Később szerencsére egyre többen fedezték fel, hogy a képekkel együtt színes zsírkrétákat is hagytak a nézőknek, a falat pedig lassan elborították a NO ROXA ÁJ, GAZDAG FASZIK és A SZESZ BULI NEM SZENVEDÉS-feliratok. Befogadás és alkotás úgy olvadt össze eddigre, hogy talán még Fekete György is elismerően bólogatott volna.

Ezzel a kiállítással búcszik két év után a budai gimnazista László Loren fotóblogja, ami a tumblr-színtérről jutott el mára a mainstream siker kézzel fogható közelébe.

Legjobb pillanataiban egészen csodálatos képek voltak itt. Például a kedvencem:

Mi az isten történik itt? Honnan másznak hova, miért vannak így öltözve, és egyáltalán, mi ez az egész? Amilyen érthetetlen, éppen olyan magával ragadó. Mintha Miley Cyrus főszereplésével játszanák újra Kurt Cobain kedvenc filmjét, az Over the edge-et. És ha nagyon szeretnénk, egyáltalán nem lenne nehéz belemagyarázni a sehonnan sehova sem tartó, de közben azért forró kis ruhákban egész jól szórakozó fiatalok kiáltványát. Én mondjuk ennek belemagyarázása helyett egészen mást csináltam a képpel, de erről később.

Máskor túljátszottak, csicsásak, bosszantóak és a hazugságig túlidealizáltak is tudtak lenni a Mais Monsieur képei. De egyáltalán nem véletlen, hogy ekkorát szólt ez az egész.

Persze nem jött rosszul a népszerűséghez a képeket elárasztó kilógó mell- és fenékáradat. A blog januári buliját kifejezetten egy olyan mellel, avagy színtérnevén gigacsöccsel hirdették, ami saját jogán is legendás lett, pláne azzal együtt, hogy tulajdonosa továbbra is rejtőzködik. A kiállítás ebben a témában is készült meglepetéssel:

És persze kellett a sikerhez az is, hogy elég sokan szeretik nézegetni magukat a partiképken. Mégis túlzott leegyszerűsítés lenne csak a szexre és a belterjre koncentrálni.

“Ez olyan, mint a Győzike Show. Azt mondják, hogy á, én nem nézem, de mindenki nézi”

- mondta Loren januárban az Indexvideónak, és egy bizonyos körön belül ez igaz is volt.

Voltak, akik azért nézték, követték és lájkolták, mert szerettek volna bekerülni ebbe a körbe, és úgy érezték, ez talán közelebb juttatja őket. Voltak, akik tudták, hogy ez nem az ő világuk, de elég volt nekik az illúzió, hogy ebből megtudják, milyenek az igazi fiatalok. És persze bőven voltak olyanok is, akik imádtak gyűlölködni a magamutogató kiváltságosokon.

Ugyanígy sokféleképpen találta el a fotósokat is. Bár maga Loren elismeri, hogy inkább csak jó helyzetekben kattintgat, mint hogy igazi fotós lenne, az úgynevezett szakmának is megvolt a véleménye. Szólták le azért is, hogy milyen olcsó dolog fetrengő embereket fotózni, és azért is, hogy ezt már sokan, sokkal jobban is megcsinálták. De halottam én tapasztalt öreg fotósrókát bárpultra borulva borongani arról, hogy miért nem ilyen képeket készített inkább ő is.

A Mais Monsieur gyűjteménye tíz év múlva lesz igazán érdekes. Megtippelni sem tudom, akkor milyen platformon fogjuk ezt akkor nézegetni, de egészen biztosan nagyon szórakoztató lesz visszanézni, hogyan bulizott 2012 környékén a belváros. Pláne ha egyik-másik szereplő addigra valami karriert is befut.

Loren igazán erős képeiben azzal együtt is van valami összetéveszthetetlenül magyar, hogy magának a stílusnak egyértelműen amerikai előképei vannak. A részletekből ordít, hogy azért ez itt nem New York. Nézzük meg egy pillanatra azt a mellfotót: hát hol máshol lenne ilyen lyukacsos konvektor a háttérben?

Épp ezért voltak sokkal kevésbé érdekesek az utóbbi hónapokban készített New York-i, vagy éppen barcelonai galériák. Azokat tényleg megcsinálták sokan sokkal jobban. Igazán csak a saját haverjai fetrengését tudja elkapni az ember. Minden boldog fetrengés ugyanolyan, de minden elbaszott fetrengés a maga módján az.

A blog elkezdése mellett a második legjobb húzás annak abbahagyása. Loren jól érzett rá, hogy ebből most kell kiszállni, mert kihozta ebből, amit lehetett. Persze nem mondta, hogy soha többet nem fotózik, miért is mondana ilyet 18 évesen. Egyszerűen ennek a vonalnak most vége.

Azzal búcsúztunk a blogtól, hogy egy óvatlan pillanatban leszedtünk néhány képet a falról, és elhoztuk azokat. Például a kedvencemet is. Valahogy úgy éreztük, ezt akarta mondani a művész.

Hazafelé aztán egy kicsit rosszul éreztem magam emiatt.

Azért mégiscsak, milyen dolog ellopni képeket egy kiállításról, főleg miközben az még tart???

Aztán meggyőztem magam. Ha az ilyen pillanatokban mindenki úgy döntött volna, inkább jól fog viselkedni, akkor Lorennek nem lett volna mit lefényképeznie. És akkor soha nem lett volna ilyen ez a blog.