Európának az elmúlt három évtizedben mindig volt egy álma. Most technikai problémái vannak, botrányai vannak, de nincs már se szíve, se lelke. Én elkötelezett híve vagyok az egyesült Európának. De hogy sikeresek legyünk, tudnunk kellene, hogy milyenek akarunk lenni 10 év múlva.

Ezekkel a szavakkal állt hétfő délelőtt körülbelül száz művész és tudós elé Enrico Letta olasz miniszterelnök, Milánóban, a Palazzo Clericiben. A közönséget azért gyűjtötte össze az Európai Bizottság, hogy kitalálják, mi legyen az európai álom, mi legyen az európai identitás alapja, és ezt hogyan tudassák Európa lakóival. A vállalkozás két nagy konferencia (július Varsó, december Milánó) után naivnak tűnik. Ott voltam mindkét megbeszélésen, lesz még egy zárókonferencia Berlinben, márciusban. A legtöbb felszólaló most azon méltatlankodott leginkább, hogy van az, hogy

miközben Kijevben százezrek a fagyban rendőrökkel néznek farkasszemet, hogy közelebb kerüljenek az EU-hoz, addig a belül élők egyre kiábrándultabbak, és minden felmérés szerint eddigi legjobb eredményüket hozzák az euroszkeptikusok a májusi EP-választáson?

Letta miniszterelnök végigmondta a korábbi álmokat:

• 1983-ban az egységes piac volt az álmunk, ami tíz éven belül megvalósult.
• 1993-ban a közös pénz volt az álmunk, ami tíz éven belül megvalósult.
• 2003-ban az új tagállamok felvételével Európa újraegyesítése volt az álmunk, ami tíz éven belül megvalósult.
• 2013-ban nincs közös álmunk.

Mit akarunk 2023-ra? - kérdezte. Nem tudjuk - válaszolt. "Veszekedünk bankunióról,fiskális unióról, de ezekért nehéz lelkesedni. Ezek fenyegetés hatására kitalált megoldások, amit sokan csak félszívvel támogatnak. Európában nő a szegénység, terjed a populizmus. Mit mondunk majd a gyerekeinknek? Tettünk annyit a békésebb és jobb Európáért mint a szüleink?"

E szavakkal piszkálta a közönséget az olasz kormányfő.

Nyáron Donald Tusk lengyel miniszterelnök vendéglátóként szintén elég sötét képet festett:

"Vége a folyamatos növekedés illúziójának. A kiábrándultság és a megosztottság a fiatalok élménye. Optimista és szkeptikus vagyok egyszerre: a legrosszabb nem jön el, de az ideális világ sem. A 20. század nagy illúziókat hozó ideológáai kiüresedtek. Szerencsére a háború kultúráját felváltotta a kompromisszumkeresés kultúrája Európában. De nem lehet, hogy semmilyen közös vízió se maradjon, hogy ne legyen a viták felett álló nemes cél."

Mindkét kormányfő arra utalt, hogy ki kell találni, hogy Európa meddig menjen el a föderáció irányába. És az ügyhöz meg kell nyerni a közvélemény támogatását.

Nincs az EU-nak egy Habony Árpádja

Ha egy politikai szervezet el akar adni valami ideológiát, akkor létrehozzák az országimázsközpontot, vagy megkérik Habony Árpádot, hogy találja ki, hogyan lehetne vonzónak mutatkozni a nép előtt. A vezetők megmondják az irányt, hozzárendelik a pénzt,aztán csinálják. Ha keményebb helyről van szó, akkor kiterelik az embereket a stadionba alakzatban mozgó tornászokat nézni, és előírják, hogy minden iskolában meg kell tanítani, hogy miért csodálatos a rendszer, amiben élnek.

Csakhogy az Európai Unió egy fura képződmény. Nincs olyan politikai vezetése, ami magára merné vállalni, hogy ők meghatározzák, hogy mi legyen az egységes üzenet az egész kontinensen. Az EU-t ugyanis három, egymással vitatkozó szervezet vezeti. Nincs hivatalos propaganda, nincs aktuális ügyeken túlmutató irány a közhangulat befolyásolására.

Még az alapszerződésében lévő elvek értelmezése is vitatott, legutóbb ezt éppen Magyarország esetében lehetett átélni, amikor a kormányok és az EP-képviselők egy része azt mondta, hogy a magyar kormány megsértette ezen elveket, a magyar kormány pedig ezt kikérte magának. A vitából az lett, hogy az EP elfogadott egy jelentést (Tavares), amiben javasolták, hogy álljon fel intézmény az alapelvek betartásának ellenőrzésére, de a javaslattal azóta se foglalkozott senki, és úgy tűnik, hogy nem is fog. Nem lehet erőltetni itt semmit, ami vitatott, ideológián pedig mindig lesznek viták.

Fanyalgók szövetsége

Eddig – ahogy az olasz miniszterelnök is felidézte – nem volt igény elmagyarázni az európaiaknak, hogy miért jó nekik, ha van EU. Létezett egy kormányokon és politikai oldalakon átívelő konszenzus, hogy úgy lehet gazdagabbnak és erősebbnek lenni, ha nagyobb és egységesebb lesz a szervezet. Csakhogy a válság óta ebben már egyáltalán nincs egyetértés.

Amikor északon azt mondom, hogy "szolidaritás", akkor húzzák a szájukat, hogy több pénzt akarok tőlük. Amikor délen azt mondom, hogy "felelősség", akkor húzzák a szájukat, hogy megszorítást akarok tőlük. Pedig Európa alapértéke mindkettő.

Ezt már José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke mondta Milánóban.

A válság elvitte azt a hangulatot, lelkesedést, ami évtizedek óta vitáktól terhelten ugyan, de lényegében egy irányba nyomta Európát. Innen jött eredetileg az Európai Parlament kulturális bizottságától az ötlet, hogy akkor szervezzen az EU találkozókat a kulturális és tudományos elitnek, hogy gondolkozzanak azon, mit kellene üzenni, hogyan lehetne életben tartani a lelkesedést. A fő szervező Paul Dujardin, a brüsszeli szépművészeti intézet igazgatója lett. Hogy mi alapján válogatták össze a vendégeket, az nem világos. Az amerikai születésű, de Bécsben élő Jimmie Durham képzőművésztől Mario Monti előző olasz miniszterelnökig filozófusok, filmesek, szociológusok, fesztiváligazgatók gyűltek össze. Voltak csoportos megbeszélések és előadások is, és persze komoly vacsora egy barokk díszteremben.

Európa elvesztette az önbizalmát – mondta még

Barroso, aki láthatóan élvezte ezeket a konferenciákat, Milánóban két nap alatt négy beszédet tartott, látszott, hogy örül, végre mindenki erősebb Európát óhajt körülötte. Jövőre jár le második elnöki ciklusa, és az elmúlt 9 évben egyre határozottabban igyekezett a föderáció irányába nyomni a tagországokat.

Amire rájöttek

Az egyetlen irány, ami egyértelműen körvonalazódott ezeken a megbeszéléseken az volt, hogy emlékeztetni kell az európaiakat, és főleg a fiatalokat, hogy értékeljék:

nincs háború.

Ahogy a Tomás Sedlácek cseh közgazdász mondta, lehet, hogy sokat vacakol az EU a pénzügyi válsággal, és nem biztos, hogy mindig jól dönt, de először fordul elő az európai történelemben, hogy az erősebb országok nem elfoglalják a gyengébbeket egy ilyen szituációban, hanem pénzt adnak nekik. Visszatérő gondolat volt, hogy Európában mindig háborúk dúltak néhány évtizedenként, az egységesítés csak despotáknak sikerült (római császárok, Nagy Károly), de most a vitakultúrán alapuló rend alakult ki, és ezt kellene értékelni. Ahogy kívülről értékelik is, mert például Ukrajnából nézve az átlagembereknek is nagyon vonzó az Európai Unió.

Ennél többre azonban nem mentek, mert a felszólalók többségének beszéde vagy közhelyekbe fulladt (az egység a sokféleségben, milyen jó!) vagy több EU-s pénzt követeltek tudományra és kultúrára (például Agnieszka Holland lengyel filmrendező még Varsóban). Voltak egészen megdöbbentő, szinte az 50-es évek Magyarországát idéző felszólalások arról, hogy a művészek alkossanak az európai egység jegyében, voltak kifejezetten szórakoztató felszólalások is (például egy bolgár képzőművész saját provokatív képeit mutatta be), voltak lelkesedő kinyilatkoztatások (az európai szabadságjogokra példaként tekint az egész világ), de hogy ebből mi sül ki, az végig nem volt világos. Lesz egy nyilatkozat márciusban, a szövegezésbe magyar részről Konrád György író szólhat majd bele.

Az biztos, hogy okos embereket összehívni, hogy beszélgessenek, a létező legszelídebb eszköz politikai ideológia gyártására. Az is biztos, hogy ez a legkevésbé hatékony eszköz. Viszont az egész EU így rendezkedett be: bonyolult, vitatkozós, nehézkes, de legalább garantálja a békét.