A Dzsubában töltött közel egy évem során folyamatosan aggódva vártuk, ami bekövetkezett. Nyolc év viszonylagos békesség után újra elszabadult a pokol Dél-Szudán fővárosában. Vasárnap az esti órákban, egyelőre tisztázatlan körülmények között kezdődtek a harcok az elnöki testőrség kaszárnyájában.

Az elnökhöz hű dinka csapatok a júliusban felfüggesztett alelnök nuer nemzetiségű egységeivel csaptak össze.

A felek pár óra gépkarabélyos csetepaté után nehéztüzérséget és tankokat is bevetettek, és a harcok, váltakozó intenzitással, azóta is folyamagosan zajlanak. Jelen állás szerint az elnökhöz hű csapatok átvették a kezdeményezést, és az állítólagos puccskísérlet állítólagos szervezőit is elkezdték letartóztani, köztük négy korábbi minisztert, de még nem egyértelmű az események végkimenetele.

A katonai kórházban legalább 66 holttestet őriznek, a civil áldozatok számáról azonban még becslések sem nagyon vannak. Tízezrek menekültek az ENSZ különféle bázisaira, a határátkelőket és a repülőteret lezárták, a mobiltelefon-hálózatok leálltak, akárcsak az alapvető szolgáltatások a milliós nagyvárosban.

Az egyetlen fővárosi közkórházban nincs se áram, se doktorok, se elegendő felszerelés, hogy a főleg lőtt sebekkel érkező civileket ellássák.

A legaggasztóbb fejlemény, hogy bár a kormány Dzsubában kezd úrrá lenni a helyzeten, kedd délutánra a zavargások átterjedtek vidéki városokra is, dezertálásokról, etnikai harcokról és fosztogatásokról érkeztek beszámolók Borból és Toritból is.

A nemzetközi sajtó eleinte vaksötétben tapogatózott, egészen Salva Kiir tegnapi sajtótájékoztatójáig. A nyugatos, demokrata irányultságát duplasoros öltönyeivel és Statson cowboykalapjával reprezentáló Kiir évek óta először jelent meg egyenruhában, és az ország korábbi alelnökét vádolta meg a puccskísérlettel és a szervezők felelősségre vonását ígérte. Még javában zajlottak a harcok, amikor egyenruhás osztagok keresték fel otthonaikban az összes olyan kormánypárti politikust, aki az utóbbi hónapokban kritizálni merte a kormányt és az elnököt. A legtöbb hírportál kérdés nélkül átvette a „levert puccskísérlet, egyik törzs a másik ellen” sztoriját, de alaposabban megvizsgálva a helyzetet, sok minden ellentmondásos.

Dél-Szudán a világ egyik legnyomorúságosabb országa. Szudán függetlenségének kikiáltásakor, 1956-ban elkezdődött a polgárháború, amelyik –  egy tízéves tűzszünetet leszámítva – egészen 2005-ig tartott. Kétmillió halott, négymillió menekült, aláaknázott ország, milliónyi Kalasnyikov civil kezekben, a minimális korábbi infrastruktúra teljes lerombolása. A hivatalosan két éve függetlenné vált Dél-Szudán nem indult előnyös helyzetből, egyetlen példa: a Franciaország méretű országnak 200 kilométernyi aszfaltútja van. Bár a kitermelt olaj után évente közel ötmilliárd dollárhoz jut Dél-Szudán, a hadsereg fizetésén túli részét a pénznek egyszerűen ellopják. Az állam helyett mindent – iskolákat, kórházakat, hivatalokat, repülőteret, focibajnokságot – a különféle nemzetközi szervezetek és NGO-k szolgáltatnak és szerveznek.

Az ország függetlenségét végül kivívó lázadó gerillahadsereget a karizmatikus – és szintén dinka nemzetiségű – John Garang alapította és vezette, de ő nem élhette meg az ország függetlenségét, a békeszerződés 2005-ös aláírása után pár héttel helikopterbalesetben életét vesztette. John Garangot rangban és tapasztalatban  Salva Kiir követte, de mielőtt átvehette volna a stafétabotot, meg kellett állapodnia a nuer Riek Macharral (itt olvashatják róla a Guardian portréját), aki 1991-ben egyszer már fellázadt Garang ellen. Félő volt, hogy a teljes békefolyamat szétesik, ha Machar nem zabolázza meg az állig felfegyverzett nuer milíciáit. Salva Kiir elnök, Riek Machar alelnök lett, és

egészen idén júliusig úgy tűnt, a két dudás megfér egy csárdában.

Riek Machar szerint Salva Kiir 2005-ben megígérte neki, hogy csak egyetlen ciklust vállal elnökként, aztán 2015-ben visszalép javára. Nem így történt, Kiir a hatalomvesztést megelőzendő inkább kirúgta alelnökét, a nem teljesen megbízható miniszterekkel együtt.

Sok nemzetközi szakértő feszülten várta a puccsot, főleg, hogy Riek Machar 1991-ben egyszer már kis híján megkaparintotta a hatalmat, és akkor a legbrutálisabb eszközöktől sem riadt vissza. A dinka többségű Bor városát elfoglaló csapatai kétezer civilt, főleg gyerekeket és nőket, mészároltak le.

Most azonban Machar belátta, hogy katonai úton nem döntheti meg Salva Kiirt, hiszen a nuer milíciák nagy részét a fővárostól messze, Jonglei államba vezényelték, a hozzá hű tábornokok többségét pedig szétszórták az ország különböző szegleteibe. Inkább szövetséget kötött a kormánypárt főtitkárával, az ország harmadik legnagyobb törzséhez tartozó, shilluk Pagan Amunnal és Garang özvegyével, a szintén dinka és nagyon befolyásos Rebecca Nyandeng De Mabiorral.

Salva Kiir szép lassan magára maradt a párt legfelsőbb döntéshozó szervezetében, a számunkra vicces nevű Politbüróban. Bár az alapszabály szerint mind a pártkongresszust, mind a Politbürót össze kellett volna hívni még idén, hogy döntsenek a pártelnök személyéről (és persze ezzel lényegében az új elnök személyéről is), Kiir mondvacsinált indokokkal halogatta a gyűléseket. Legutóbb például Mandela halála szolgált remek ürügyül. Közben Salva Kiir felfüggesztette a főtitkárt – kétséges, hogy az alapszabály szerint joga vole-e ehhez egyáltalán – és igyekezett leváltani az összes, Macharral szövetkező kormányzót is. De nem lehetett a végtelenségig várni, vasárnap délelőttre összehívták a kongresszust, de az botrányba fulladt. Előbb a felfüggesztett főtitkárt, Pagan Amunt nem engedték be a terembe, majd Riek Machar távozott, még a napirend elfogadása előtt. Ő utóbb kiadott egy sajtóközleményt, amelyben nyíltan diktatúra kiépítésével vádolja meg Salva Kiirt.

A helyzet pattanásig feszült. Ami jelenleg biztosnak tűnik, hogy aznap este az elnöki testőrség laktanyájában az elit Tigris Kommandó nuer és dinka osztagai összeszólalkoztak és a vita tűzharccá fajult. Emellett a laktanya mellett laktam hat hónapig, párszor előfordult már hasonló eset, de most a puskaporos hordó berobbant.

Egyre több fővárosi laktanyában estek egymásnak az egységek.

Szerintem innentől kezdve Salva Kiir és Riek Machar is ugyanúgy olvasta az eseményeket: a Kiirhez hű egységek a fővárosban óriási többségben vannak, de az erőszak megfelelő indok lehet arra, hogy a teljes belső ellenzéket elhallgattassák. Kiir leporolta az egyenruháját, és rögtönzött sajtótájékoztatóján Machart puccs szervezésével vádolta, aki nem várta meg, hogy elkapják majd egy színjátékszerű tárgyaláson halálra ítéljék, ezért elmenekült. A kevésbé dörzsölt politikusokat persze már lecsukták, őket el is fogják ítélni, hogy párukon kegyet gyakorolhasson majd a pozícióját megszilárdító Salva Kiir. Persze holnap reggelre jöhet még egy vagy több fordulat a sztoriban.

Markó Ferenc Dávid

(A szerző PhD hallgató, 2013 januárjától novemberig Dzsubában végezte szociálantropológiai terepmunkáját.)