• Két alapítvány, a Zöld Pók és a Van Esély együttműködéséből készült egy háromrészes videósorozat a lakhatási szegénységről.
• Az első film váratlanul sikeres volt.
• A másodikat végül nem publikálhatták
• Ez itt a harmadik, záró epizód.

A Zöld Pók évek óta készít civil szervezeteknek videókat. Az alapítvány egyik alapítója, Bihari László szerint a szó klasszikus értelmében nem számítanak dokumentumfilmesnek, egy hagyományos film sokkal több pénzből készül, és ott előre tudni, mi lesz a filmben. Ők viszont csak bekapcsolják a kamerát, és engedik, hogy történjenek a dolgok.

A lakhatási szegénység témájával is így kezdtek el foglalkozni. A Zöld Pók egyik tagja kiadta a lakását, és oda véletlenül épp egy szociális szakember költözött be. Összeismerkedtek, és közben közösen kitalálták egy koncepciót: azzal vonják be a nézőt a témába, hogy felkínálják neki, betekinthet valakinek a sorsába, utána pedig ha akar, adománnyal is segíthet neki.

Ebből született két „tarháló film”, vagyis olyan anyagok, amelyek röviden megmutatják egy-egy hajléktalan ember helyzetét, és egy olyan tervet, amivel ez az ember – 150 ezer forintos segítség bevonásával - kijuthat szorult helyzetéből. A metódus, ahogyan ilyen kevés pénzből nagy tervek valósulnak meg, a Van Esély Alapítványhoz kötődik. Ők ezt az isteni beavatkozást már évek óta gyakorolják. Ők voltak a partnereink.

Az egyik ilyen videójuk hatalmas karriert futott be a neten, pár óra leforgása alatt összejött a 150 ezer forint. Egy 19 éves srácnak gyűjtöttek, akivel véletlenül ismerkedtek meg. Valaki másról forgattak épp egy hajléktalanszállón, és ő csak arra járt és énekelgetett. Összebarátkoztak, és kiderült, hogy a fiatalt éppen kidobták a nevelőszülei otthonról. A srác, szíve szerint matematikus lenne, de éppen a traktoros vizsgát szerette volna letenni. Erre gyűjtötték végül össze a pénzt. A története Bihari szerint abban segített, hogy megmutathassák, vannak emberek, akik nem önhibájukból lesznek hajléktalanok.

Bihari szerint a valóságshownak egy ma még ismeretlen műfaját próbálták ki ezzel a sorozattal. A néző valós élethelyzetekbe lát bele, ítélkezik, és ha úgy dönt, fizet.

Szerintem ezt a kereskedelmi média is működtethetné, de nyilván azt képzelik, hogy jó dolgokat csinálni nem jó üzlet. Szerintem tévednek. Itt van egy lényeges pont: nem igaz, hogy a média nem változtat a valóságon. Csak az a fontos, hogy az ember ne szarja össze magát a felelősségtudattól, mert akkor nem lesz az anyag szórakoztató. Szóval tényleg nagy problémákkal néz szembe a civilizáció, de ettől még nem kell halálosan komolynak lenni. A legtöbbünk pont így van ezzel, igen, tudjuk, hogy emberek az utcán élnek, de ettől még éljük a mindennapjainkat.

A sorozatnak elkészült a második darabja is, de azt végül nem tették ki a netre. A riportalanyok, egy roma család, visszakoztak, mert elkezdtek amiatt aggódni, hogy a rokonság meg a barátok megismerik a helyzetüket. Családok átmeneti otthonában élnek, de se a gyerekek osztálytársai, se a két szülő munkatársai nem tudják, hogy ők voltaképpen hajléktalanok. Ránézésre sosem mondanád meg róluk, hogy azok.

És ez a szituáció Bihari szerint pontosan összefoglalja az egész projekt témáját is:

a százezrek, akikről a saját környezetük sem tudja, hogy hajléktalanok, illetve hogy bizonytalan a helyzetük, és bármikor hajléktalanná válhatnak. Ezek között sokan ki-be mozognak a hajléktalanság és a bizonytalan lakhatás határvidékén. A jelenség akkor igazán sokatmondó, ha közben arra is figyelünk, hogy mekkora szégyen Magyarországon hajléktalannak lenni, és mennyire picik azok a civil csoportok, akik valamilyen politikai változtatást követelnek.

Bihari számára egy olyan ország képe rajzolódott ki munka közben, amelyik képtelen valamilyen kollektív változásig eljutni. Nem függetlenül talán attól, hogy sokan szégyellik magát a problémát, amin változtatni kellene. Pedig szerinte a szóba jöhető megoldások egyáltalán nem elérhetetlenek, Európa sok országában a valóság részei.

És persze azt szeretnénk, ha a lakhatás problémája tömegeket mozgatna meg Magyarországon, de számunkra az a legfőbb, hogy értelmes, releváns, és szórakoztató anyagokat próbálunk készíteni a legfontosabb dolgokról.

(Címlapkép: AFP/ Mario Goldman)