Lars von Trier szeret szemétkedni. Az Öt akadály című filmjében például azzal szívatta Jorgen Leth filmrendezőt, hogy egy indiai nyomortelep közepén el kell fogyasztania egy nagy ebédet, csodálatos falatokkal, elegáns étkészletből.

Amikor egy beteg gyermekét egyedül nevelő, bevándorló nőről csinált filmet, akkor abból a világ legszomorúbb, szürreális musicaljét készítette el (Táncos a sötétben). Ahelyett, hogy ezzel a sztorival valami szocio-izével jött volna ki.

Most pedig Nimfomániás (sőt: Nimf( )mániás!) címmel csinált egy olyan filmet, amiben kevesebb az igazi erotika, mint egy átlagos tévéműsorban szombat este. Pedig van benne fasszopás, pinanyalás, kamaszlány ajkai közül kifolyó sperma, még a mozikban vetített cenzúrázott változatban is. (A vágatlan változat majd DVD-n jön ki, meg fesztiválokon vetítik.) Ez a film úgy szól a szexről, és úgy kerülgeti a pornográfia határait, hogy közben egyáltalán nem izgató. Mert igazából mindenkiről és mindenről szól: szerelem, élet, halál, vágy, büszkeség, megalázás - ilyesmik a Nimfomániás témái.

A film kerettörténete egy szexmániás nő beszélgetése egy szorongó idős férfival. Kint havaseső esik, a környék lehangoló, a kopott tapétás szobánál kevésbé erotikus helyszínt lehetetlen lenne elképzelni is. Az emberi lelket körömvágásos és horgászos példákon keresztül elemezgetik. Nem akadémikusan, de korántsem fülledten. Teát kortyolnak tejjel. Két társalgás között pedig fejezetek jönnek a nő életéből. Kezdve onnan, hogy felfedezi a punciját, addig, hogy naponta 8 férfival is lefekszik, és ezt munka mellett meg is kell szerveznie, ami egyáltalán nem könnyű feladat.

A nőnek lelkiismeretfurdalása van, a férfi pedig megértően és okoskodva vigasztalja. A két karakter éppen ellentétét képviseli a társalgásban annak, ahogyan éltek. Ez adja az alaphelyzet feszültségét. A nő megelevenedő kis történeteiben pedig alapvető kérdések bújnak meg az emberi létezésről.

A szex szólhat a hatalomról? A fájdalom enyhítéséről? Hány partnertől lehet megkapni egyszerre mindent: babusgatást, vadságot és szerelmet? Hazugabb a szerelem a szexnél? (Ez úgy merül fel, hogy a szerelmes hajlamos akkor is igent vagy nemet mondani, ha pont fordítva gondolja, mert szorong a kapcsolaton. A csak szexről szóló kapcsolatban pedig az igenek és a nemek bárdolatlan kimondása a cél legfőbb eszköze.) Lehet okosan élni, mindent végiggondolva, kintről nézve magunkat? A mohóságnak határt kell szabni? Hol? Miért pont ott? Hol van a kispolgári álszemérem és kegyetlen gátlástalanság közti mezsgye?

Példatörténetekkel kérdez a film, persze ezeket nem teszik fel a szereplők, a nézőben fogalmazódhatnak meg ilyenek, legalábbis én így voltam vele. Összességében extrém, ami a hősnővel történik, de külön-külön az egyes jelenetekben ismerős helyzetekre csodálkozhat rá egy átlagos életet élő ember is. Ebben sokat segít a helyszínek és a szereplők rideg hétköznapisága.  Katartikus és gépies együttlétek váltják egymást. Kegyes és kegyetlen hazugságok övezik a nagy őszinte feltárulkozást.

A filmben a nimfománia nem a történet lényegét jelenti. Ez csupán egy kellék ahhoz, hogy a mindenkiben meglévő vágyról legyen szó, és sűríteni lehessen egyetlen sorsba az olyan dilemmákat, amelyek egyenként mind hétköznapiak. Ám akármennyire is hétköznapiak ezek a szorongások, ha egyszer utoléri az embert, mindennél fontosabbá válnak. Megcsalás, halál, csalódás, versengés, gyönyör: mind olyan dolgok, amelyekkel mindenki szembesül, de senki sem tudja könnyedén kezelni őket, amikor éppen tombolnak.

Triernek az a zseniális húzása ebben a filmben, hogy ezekhez az ezerszer feldogozott témákhoz úgy nyúl hozzá, hogy az egyrészt extrémnek tűnjenek, és így fenntartja a kíváncsi érdeklődést; másrészt érzékeltesse az egyes helyzetek bonyolultságát is. Minden fejezet egyszerre banális és nevetséges, de egyszerre drámai is. Az érzelmi zsarolós drámázás például, vagy a csábítás: ezek kívülről nézve mind olyan bénák. Aztán amikor velünk történik meg, akkor meg semmi más nem létezik. Ezzel játszik nagyon érzékenyen ez a film.

Trier előző filmjében, a Melankóliában megcsinálta azt a trükköt, hogy kétszer is bemutatta ugyanazt az összeomlást: a személyesség szintjén és a globális apokalipszis szintjén is. A tanulság az volt, hogy személyes vívódásunkat nehezebb méltósággal kezelni, mint a világvégét. A mostani a filmjébe csak a személyes vívódás marad. Ennyivel kevesebb feloldást ad, viszont ennyivel kevésbé patetikus is.

Az egyes fejezetek – amelyek a hősnő egyes életszakaszait mutatják be aktuális szexuális életén keresztül – az adott életkori sajátosságokról szólnak, és nem egy speciális, „nimfomániás” nő életéről. A hősnő kórosnak tűnő szexéhsége álca, ezen keresztül firtatja a film, hogy a lábaink közötti gerjedelem mikor és hogyan őrjíti meg az embert. A kiindulópont meglehetősen freudista: a szex határozza meg a tudatot. Ezt boncolgatja a végletes történetekkel.

Az pedig már csak hab a tortán, hogy tele van remek kikacsintásokkal a film. Vannak egyértelmű utalások Trier nagyszerű filmsorozatára (Birodalom) és más korábbi műveire is. És van egy pillanat, amikor kimondja: ha nem hiszed, hogy ez igaz, akkor nem kell tovább nézni. Elegánsan rágja a néző szájába, hogy a sűrítés a befogadást segítő eszköz, és nem megy az igazság kárára.

Kár, hogy a film két részben kerül a mozikba. Pont a legizgalmasabb résznél van vége.