• Sós Ágnes dokumentumfilmje, a Szerelempatak a legjobb dokumentumfilm díját nyerte el a Trieszti Filmfesztiválon januárban.
• Szexről és szerelemről szól, lenyűgözően őszintén.
• Szereplői idős falusi emberek.
• Most Magyarországon is meg lehet nézni.

Haha, kúrós erdélyi falusi nyolcvanasok, óriási!

- tört ki ööö, egy ismerősöm unokatestvéréből elsőre, amikor Sós Ágnes Szerelempatak című, trieszti fesztiváldíjas dokumentumfilmjéről hallott. A film olyasmivel foglalkozik, amivel eddig nem sokan: egy erdélyi falu nyolcvan feletti lakói mesélnek szexuális életükről, kalandjaikról és elfojtásaikról, és ami ennél is fontosabb, nagyon is jelenbeli vágyaikról. A végére pedig szépen kiderül az is, hogy lehet persze ezen kuncogni, sőt, nem is megy másként, de az a helyzet, hogy a polipospornón nevelkedett nagyvárosi tumbleresek is elbújhatnak pimaszságban néhány falusi asszony mellett, akik egy domboldalon gurulva vidáman csevegnek a disznyózsíros önkielégítés rejtelmeiről.

Mint vak a hajnalt

A Szerelempatak pontos helyszínét nem ismerjük - a rendező ezzel akarta védeni az életük legintimebb részleteit is feltáró szereplőket. Annyit tudunk, hogy Feri bácsi elindul a faluban, hogy szemrevegye az asszonyságokat. Feri bácsi a régi értékek híve.

"A férfi ott legyen, ahol kell. A tetején. Máma mi van? A férfi lefekszik, a nő rákucorodik, s löködi, mint vak a hajnalt."

És a laza szerkezetű történetvezetésnek ugyan ő a hőse, a film mégis sokkal inkább az asszonyok története.

Megfutott a vér

Például az asszonyé, aki hetven éves kora körül, özvegyen tudta meg, mi az orgazmus. (“S éreztem, mikor örökké magamat úgy mosom, hirtelenül, alig ért a kezem úgy oda, hirtelen éreztem egy olyan...mintha a vér megfutott volna bennem, vagy mi. S hát ez vót.”) Vagy Krisztina nénié, aki tudta, mit kell tanácsolni a nőknek, hogy

úgy tudjanak élvezni, mint a hájder ménykő.

Vagy a másik asszonyé, aki elmeséli, ha a férfinak kenyérdagasztás közben kellett kielégíteni az igényeit, akkor menni kellett, dagasztani lehetett utána is.

A Szerelempatak persze egyáltalán nem az Erdélyi pite. Ezek a mondatok minden huncutságuk mellett olyan őszinte pillanatok, amiket dokumentumfilmben nagyon ritkán látni. Sós Ágnes három éven keresztül járt vissza a helyszínre, és még úgy is, hogy kifejezetten a legnyíltabb őszinteségre törekdett, azt mondta,

kiesett a kezéből a kamera

attól, hogy mennyire kitárulkoztak a szereplők tabukat nem ismerve olyan dolgokról, amiket sokan házastársuknak sem mondtak el.

És nemcsak a szexről, hanem a film valódi központi témájáról, a szerelemről is. Az egyik legszebb pillanatban a falu egykori legjobb csaja (akit úgy neveztek, a högyös csöcsú lány) arról mesél, hogy beképzelt kis fruska volt, akire mindenki hajtott, aztán egy tánctanár egyszer megkérdezte, hazakísérheti-e. Beleegyezett a dologba. “Eljött, elkísért ötven évig.”

Az elszalasztott boldogság

“Látom a filmekben, a televízióban, hogy milyen a szerelem, és mondom, ebben nem volt rész(em)”

– mondja egy másik asszony, és első hallásra át sem érezzük igazán, mit jelent ez valójában, mit mond technológiai és társadalmi változásokról, és az erkölcsök állítólagos hanyatlásáról.

Az említett asszony története pedig, aki özvegyen élvezett el először, anekdotaként ugyan derűs, de ebben benne van az is, hogy ekkor szembesült azzal, mi maradt ki egészen odáig az életéből.

Amíg jól esik, csinálja

A kihagyott lehetőségek és az elszalasztott boldogság vissza-visszatérő elemek az elmesélt történetekben – ami persze egyáltalán nem meglepő egy olyan korszakban, amikor a lányokat úgy készítették fel szüzességük elvesztésére, hogy azt mondták nekik,

olyan lesz, mintha nyúznák őket.

A szereplők ugyan nevetve és nyugalommal, de beismerik, hogy jobban kellett volna élvezni az életet. Az egyik asszony ki is mondja:

“De én most minden fiatalnak azt mondom, hogy amíg jól esik, csinálja, ne tartogassa, mert most már… szárad ki, mint a kút.”

Szeretni való valakicsoda

Az összkép viszont még így is pozitív és életigenlő. Önmagában attól is az lenne, hogy látjuk, nincs az a tabu és gátlás, amit egyszerű, őszinte beszélgetéssel ne lehetne ledönteni.

De legfőképpen attól, hogy az elmulasztott lehetőségeken való borongás mellett a szereplők még most is keresik a boldogságot. “Na mondom, ha most vóna egy ember, egy jó szeretett valakicsoda…” - mondja egyikük. Tudják, hogy az isten a tehetetlenséggel együtt nem vette el a vágyat.

Ahogy pedig az asszonyok vidáman gurulnak a dombon a disznózsíros témázgatás után, már csak az tűnik fontosnak, amit a film rendezője mondott:

a vágy addig tart, amíg élünk.

A filmet február 13-án, 14-én és 22-én vetítik az HBO-n, 14-én, 15-én, 17-én és 19-én pedig az Uránia moziban, időpontok itt.