A kolumbiai író tüdőgyulladással feküdt kórházban 9 napig, április 8-án engedték haza, azóta otthon lábadozott.

Marquez Mexikóvárosban élt, de Kolumbiában, Aracataca városában született.

Erről a helyről mintázta Macondo képzeletbeli városát, ahol egyik legsikeresebb könyve, a Száz év magány játszódott. Ebből 50 millió példányt adtak és, és 25 nyelvre fordították le.

A leghíresebb regényei ezen kívül a  Szerelem a kolera idején, és a Szerelemről és más démonokról volt.

Az irodalmi Nobel-díjat 1982-ben kapta meg. A legnépszerűbb spanyol nyelvű írónak tartották.

Gárcia Marquez 1927. március 6-án született a kolumbiai Aracataga városkában. A szülőházat pár évvel ezelőtt közel húszmillió forintért újjáépíttette a kolumbiai kormány.

Gyermekkorában sok időt töltött nagyszüleinél, különösen nagy hatással volt rá a nagy kedvvel mesélő nagymamája, aki szerint a házában egy rakás szellem és kobold lakott.

Marquez a középiskolát a jezsuitáknál végezte, majd jogot kezdett tanulni, de az írás kedvéért hamar abbahagyta. Az ötvenes években újságírásból és fordításokból tartotta el magát, szerényen. Amikor politikai okok miatt megszüntették az "El Spectador" című bogotai liberális lapot, Marquez Európába jött. Párizsban élt, és többször járt Kelet-Európában is. 1959-ben Kubába ment, ahol Fidel Castro kubai vezető barátja lett. Ezt sokan nem bocsátották meg neki, barátságért kollégája, a kezdetben baloldali, majd konzervatív perui Mario Vargas Llosa a diktatúra spiclijének nevezte.

Nem kerülte a konfliktusokat. 1979-ben a pápának átadta az argentin diktatúra áldozatainak listáját, rendre problémája volt az amerikai vízuma megszerzésével, bár Clinton elnök például vendégül látta. Volt, hogy titokban meglátogatta a házi őrizetben tartott Carlos Andres Perez volt venezuelai elnököt.

1997-ben felhívta Ernesto Samper kolumbiai elnököt, és felszólította, hogy mondjon le. Amikor ez nem történt meg, elhagyta hazáját.

Marquez nagyon sokat tett az újságírásért, 1994-ben alapított Iberoamerican nevű alapítványa oknyomozó újságírókat oktatott és képzett. Ő maga is írt újságícikkeket, például  Hugo Chavez volt venezuelai elnökről és a Pablo Escobarhoz hasonló kokainkereskedőkről, akik az emberrablásaikkal szétszakították szülőhazásának, Kolumbiának társadalmát.

Hetvenedik születésnapján egy interjúban azt mondta: a Nobel-díjat és minden egyebet is odaadna azért, ha még egyszer ötvenéves lehetne. Arra a kérdésre, hogy miért akarna ötven éves lenni, azt válaszolta: "Hogy mindent előlről kezdhessek".

Visszaemlékezésében megemlített egy történetet, hogy keveredtek gyermekkori élményei, a fikció és a valóság. Az MTI idézet fel korábban ezt. Marquez gyerekkorában hallotta, hogy az United Fruit Corporation banánültetvényen sztrájkoló munkások közül megöltek néhányat.
"Az én emlékezetemben olyan mély nyomot hagyott, hogy az egyik regényemben pontosan leírtam az esetet, a kegyetlenkedést is részletezve. A halottak számát 30 ezerre emeltem a drámai cselekményszövésben szokásos 7 áldozat helyett. Az élet nem vont felelősségre. Ellenben nem is olyan régen, a tragédia évfordulóján a szónok egy perces csenddel kívánt emlékezni a csendőrök 30 ezer névtelen áldozatára."

Utolsó nagyobb írása, a Bánatos kurváim emlékezete 2004-ben jelent meg. Ennek a végét az utolsó pillanatban átírta,
mégpedig azért, mert már a megjelenés előtt kalózpéldányban elkezdték terjeszteni a könyvet. Ezzel akarta eredetivé tenni megjelenéskor.