• A Financial Times brüsszeli tudósítója Peter Spiegel miniszterelnökök és diplomaták sorával beszélgetett, hogy megírja „És eljött a pillanat, amikor az eurózóna felrobbanhatott volna”.
• A cikk 2011 november 3-a délutánjának és éjszakájának eseményeit mutatja meg. Obama, Sarkozy, Merkel és Barroso mozgatták a szálakat, de köztük is kőkemény viták mentek.
• Úgy tűnt, vége lehet az eurónak, akár az egész EU-nak is.
• Gyors megoldás nem lett a bajokra, de hamarosan megbukott a görög és az olasz kormány is. Nem függetlenül attól az éjszakától.
• A résztvevők szerint igazi háború folyt a tárgyalóasztalnál, a felek lelki terrort alkalmaztak.
• Máig nem világos, hogy a mindig kimért német kancellár hatni akart, vagy tényleg összeomlott, amikor Obama kemény szavai után váratlanul elsírta magát, és hüppögve azt mondta, hogy „nem akarok öngyilkos lenni”.

2011 novemberének első hetében tartották a dél-franciaországi Cannesban a G20-as találkozót, a világ legnagyobb gazdaságait működtető kormányok csúcsát. Nehéz időszak volt, Dél-Európa országai egy lépésre voltak a csődtől. A találkozó legfontosabb része azonban nem maga a csúcs volt, hanem az előző estén, 3-án rendezett megbeszélések. A házigazda Nicolas Sarkozy francia elnök volt.

Sarkozy két nagy megbeszélést szervezett aznapra. Az elsőt Görögországról, a másodikat Olaszországról. A két nagy bajban lévő ország vezetőin és pénzügyminiszterein kívül ott voltak az EU vezetői (Barroso bizottsági és Rompuy tanácsi elnök), Lagarde asszony, az IMF vezetője, Juncker luxemburgi miniszterelnök (mint az eurót használó országok pénzügyminiszteri tanácsának vezetője) és Merkel német kancellár. A második találkozón pedig ott volt Obama amerikai elnök is.

Előző héten volt az az EU csúcs, ahol jóváhagyták a Görögországnak nyújtandó hatalmas EU-IMF-EKB hitelt. Soha nem látott méretű mentőcsomagot raktak össze, de az is világos volt, hogy cserébe nagyon komoly megszorításokat kell elviselnie Athénnak. Az alku része volt, hogy a görög állampapírok egy részét soha nem fogja visszaadni a görög kormány, és ez már részleges államcsődnek számított. Olaszország is a csőd szélén volt, alig jutott már a piacról hitelhez. Úgy nézett ki, hogy az eurózóna bármikor összeomolhat.

És ekkor robbant még a botrány. A görög miniszterelnök a találkozó előtt négy nappal bejelentette, hogy népszavazást ír ki a megszorító csomagról. Sarkozy állítólag őrjöngött: nagyon nehezen összedobtak egy csomó pénzt a görögöknek, erre kéretik magukat és az egész eurózónát veszélybe sodorják. Az olasz államkötvények az egekbe szöktek a hírre.

Így a megbeszélés azzal kezdődött, hogy Sarkozy körbeadott egy papírt, hogy a későbbre várt görög miniszterelnök kapjon ultimátumot: a népszavazás kérdése vagy az legyen, hogy Görögország kilép-e az eurózónából (vagy az EU-ból), vagy ne tartsák meg a népszavazást. Ellenkező esetben egy eurocentet sem fognak kapni. A résztvevők egyetértettek.

 

Ekkor behívták a görög kormányfőt és pénzügyminiszterét. Utóbbi a kórházból érkezett, mert amikor meghallotta, hogy főnöke népszavazást akar, infarktusgyanúval az intenzívre vitték.

A görög kormányfő azt mondta, hogy muszáj népszavazást tartania, mert így az ellenzéki jobbközép pártot arra kényszerítheti, hogy ne támadják a megszorításokat. Puccstól is tartott. Még azt is előadta, hogy emlékszik, 14 évesen már átélte, hogy az apja kormányát katonák döntötték meg, és egy gépfegyverrel a kezében kellett menekülnie.

Merkel és Sarkozy azonban nem engedett. Azt mondták, hogy ha ragaszkodik népszavazáshoz, az nem szólhat a megszorításról. Ha ragaszkodik a referendumhoz, akkor ott csak az lehet a kérdés, hogy Görögország ki akar-e lépni az EU-ból vagy sem.

José Manuel Barroso bizottsági elnök nem nagyon szólt hozzá a vitához. Viszont aznap délelőtt felhívta telefonon a görög ellenzék vezérét, és megállapodott vele: ha a miniszterelnök lelép, és nagykoalíciós válságkezelő kormány alakul, akkor megszavazzák a megszorításokat.

A megbeszélés azzal zárult, hogy a görög miniszterelnök nem engedett, de kapott néhány napot, hogy átgondolja a dolgot. Barroso azonban a tárgyalás után külön beszélt még a görög pénzügyminiszterrel, és lényegében megállapodott vele: a népszavazást le kell fújni és nagykoalíciós kormányt kell alakítani a szocialisták bevonásával.

Hazafele a repülőn a görög miniszterelnök aludt, a pénzügyminiszter viszont már a titkos alkut előkészítő közleményét fogalmazta meg. Alig néhány nap múlva a görög miniszterelnök megállapodott az ellenzékkel a nagykoalícióról, lefújták a népszavazást, és az ideiglenes miniszterelnök Papademosz lett. Ő éppen akkoriban köszönt le az Európai Központi Bank alelnökségéről. Cannesban állítólag Barroso vetette fel, hogy ő például ideális miniszterelnök lehetne.

Egyáltalán nem voltak biztosak a cannes-i asztalnál ülők 3-án még, hogy jobb belátásra bírták-e a görög kormányfőt, de azt érezhették, hogy ők mindent megtettek. A résztvevők szerint annyira durván beszéltek, hogy ennél keményebbnek már nem lehet lenni egy tárgyalóasztalnál.

És akkor jött még a második forduló, Olaszország. Olaszországgal az volt a baj, hogy világos volt, nem lehet megmenteni úgy mint Görögországot. Sokkal nagyobb ország, sokkal nagyobb tartozással. E második vitában Sarkozy átadta az ülés vezetését Barack Obamának. Ez mindenkit meglepett. A háttérben az állt, hogy a két vezető előre egyeztetett: rá kell venni a német kancellárt, hogy sokkal több pénzt tegyen bele az európai mentőalapba, hogy a piacok megnyugodjanak. És jobb ötletnek tűnt, ha a követelést Obama vezeti elő.

Obamának különösen fontos volt, hogy Európa ne menjen csődbe. Egy európai katasztrófa az éppen csak stabilizált amerikai gazdaságot is tönkretette volna, ami pedig az újraválasztási esélyeit is lenullázta volna.

Obama és Sarkozy előadtak egy tervet arról, hogy az EU-nak SDR-t kellene kiadnia. Ez egy olyan virtuális pénz (nagyjából az angol fonthoz kötött árfolyammal), amit az IMF használ, de mielőtt tényleg adna belőle valakinek, át kell váltani a megsegített ország nemzeti valutájára. Egy komoly SDR alap létrehozását javasolták Európának, amibe a németeknek kellett volna elég sok pénzt beletenniük.

Angela Merkel közölte, hogy ebbe a kormányától független német jegybank nem egyezik bele. Ezt a német jegybank elnöke aznap délelőtt mondta meg neki telefonon. Obama és Sarkozy tovább nyomasztották Merkelt, hogy a németeknek sokkal komolyabban be kell szállniuk az európai adósság rendezésébe, mire Merkel elsírta magát, „Ez nem fair. Nem leszek öngyilkos” - mondta sírva. A témát aznap senki sem merte újra felhozni. Az olasz kérdés is megoldatlan maradt azon az estén.

Patthelyzet alakult ki: az IMF hajlandó lett volna egy jelentősebb hitelt adni az olaszoknak, de az olaszok ebből nem kértek. Merkel viszont csak akkor szállt volna be akár csak 1 eurocenttel is az olaszok megsegítésébe, ha ők legalább az IMF diktálta megszorításba belemennek. Hogy még rosszabb legyen a helyzet, Berlusconi olasz miniszterelnök a megbeszélés után kikotyogta a sajtónak, hogy az IMF mentőövet nyújtott Olaszországnak, de nem fogadta el. „Hát ekkora baj, hogy az IMF már Olaszországot akarja kimenteni?” - ez volt a piacok reakciója, és az olasz állampapírok értéke tovább zuhant.

Hamarosan az olasz kormány is megbukott, és ebben Merkelnek is volt némi szerepe. Másfél éve a Wall Street Journal derítette ki, hogy a német kancellár bíztatta Napolitano olasz elnököt, hogy az ellenzék bevonásával szervezze meg egy ügyvezető, nagykoalíciós kormány megalakítását és Berlusconi leváltását. A görög recepthez hasonlóan ez meg is történt, és az új ideiglenes kormány számos megszorítást elfogadott, amelyekre Berlusconi nem volt hajlandó.

2011 őszén úgy tűnt, hogy minden összeomlik. Végül az eurózóna túlélte a közvetlen veszélyt, bár kormányok sora bukott bele.