Nem létezik még egy olyan gyakori, nyakatekert és első látásra értelmezhetetlen frázis, mint hogy

sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom.

Nevezzük egyszerűen SMSC-nek. Az SMSC maga a a tökéletes tagadásállítás (vagy állítástagadás, ahogy tetszik); szívesen használják politikusok, a gazdasági élet szereplői és bárki, aki elég fontosnak érzi magát ahhoz, hogy általa jelentősnek vélt ügyekben ködösítsen. De mit jelent a pontosan kifejezés? Lássuk sorban. Azt biztosan nem jelenti, hogy

nem tudom.

Ha ugyanis nem tudnám, akkor egyszerűen megmondanám, hogy nem tudom, és nem kellene itt csűrni-csavarni a dolgokat.

És az, aki szerint az SMSC mindössze annyit jelent, hogy

nem mondom meg,

még mindig csak a felszínt kapargatja. Az SMSC ennél mindenképpen összetettebb, és többet jelent, főleg hogy a dolgok nem megmondására egészen változatos nyelvi eszközök állnak rendelkezésünkre az egyszerű hallgatástól a gátlástalan hazudozásig. Kifejezett pazarlás lenne erre a célra egy olyan kifinomult szerkezetet bevetni, mint az SMSC. Esetleg az, hogy

tudom, de nem mondom meg?

Egy fokkal közelebb járunk a megoldáshoz, de az SMSC még ennél is többet üzen: gyakran pontosan azt, hogy

igen, az van, amire utalsz, de nem mondhatom meg.

Konkért példa: amikor az Origo múlt héten kirúgott főszerkesztője azt mondja, hogy “sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudja, hogy a Lázár Jánosról szóló cikkek miatt rúgták ki”, azzal implicite azt üzeni, hogy

igen.

Az SMSC tehát annak ellenére, hogy látszólag teljes hallgatást, az információközléstől való elzárkózást sugall, az esetek jelentős részében egyrészt kifejezetten affirmatív jelentéstartalmat hordoz, másrészt azt üzeni, hogy a beszélő (aki esetünkben csak látszólag hallgat, valójában beszél) bajba kerülhet a válasz miatt. Ez persze csak a hétköznapi, köznyelvi használaton alapuló értelmezés; ezen kívül létezik egy történelmi és egy jogi változat is. Fogadják őket szeretettel!

A Project Azorian és a “Glomar response”

Volt egyszer egy szovjet tengeralattjáró. Úgy hívták, hogy K-129, dízel-elektromos meghajtással működött, és egy hattagú, ballisztikus atomrakétákkal felszerelt flotta részét képezte, amely Kamcsatkán állomásozott Rudolf Goloszov ellentengernagy parancsnoksága alatt. A K-129 1968 februárjában bevetésre indult a Csendes-óceán északi részén, ami szokatlan volt ugyan, de egyáltalán nem meglepő, tekintve a kamcsatkai bázis közelségét a fő hidegháborús ellenség, az USA nyugati partjaihoz.

Március közepén a szovjetek aggódni kezdtek, mert a K-129 nem adott életjelet magáról, aztán egy héttel később eltűntnek nyilvánították , és óriási erőket mozgósítottak a keresésére, de nem sikerült megtalálniuk.

Bezzeg az amerikaiaknak! Nekik ott volt a SOSUS, egy saját fejlesztésű vízalatti hangfigyelő rendszer, amit direkt a szovjet tengeralattjárók nyomon követésére telepítettek többek között a Csendes-óceán felszíne alá, évtizedek alatt, egészen 1949-től. A SOSUS segítségével az USA nemcsak megtalálta az elsüllyedt K-129-et, hanem le is fényképezte – 4900 méteres mélységben.

A szovjetek tehetetlenek voltak, az amerikaiak azonban a fejükbe vették, hogy ráteszik a kezüket az ellenséges hadi járműre. A baj csak az volt, hogy 5 kilométeres mélységből a technika akkori állása szerint még egy lyukas ladikot sem tudtak felhozni, nemhogy egy szovjet tengeralattjárót. Sebaj, létrehoztak egy hipertitkos projektet, az Azoriant, és ennek keretében építettek egy különleges hajót, aminek egyetlen célja volt: kiemelni a K-129-et a tenger fenekéről. Az Azorian a hidegháború legbonyolultabb és legköltségesebb projektjeként vonult be a történelembe: 800 millió dollárba, mai értéken számolva 3,8 milliárd dollárjába került az USA-nak. (Ha őrültségnek tűnik a CIA ötlete, ne feledjük, hogy ugyanez a szervezet nem sokkal korábban még halál komolyan azt fontolgatta, hogy robbanós szivarral teszi el láb alól a kubai vezért, Fidel Castrót.)

A K-129 kiemelésére tervezett hajót 1972-ben kezdte el építeni a híres milliomos és filmes, Howard Hughes, aki cégéről, a Global Marine Developmentről és persze saját magáról Hughes Glomar Explorernek nevezte el az 50 000 tonnás, 189 méteres hajót. (A fedősztori szerint Hughes mangánt akart bányászni vele a tenger fenekéről.)

Két év múlva, 1974 júliusában a Glomar kiemelte a a K-129-et, és bár a tengeralattjáró egy része egy műszaki hiba miatt visszaesett a tengerbe, az amerikaiaknak sikerült hat szovjet tengerész holttestét és két nukleáris torpedót is kihalászniuk. A műveleteket a CIA végig filmezte, de a felvételek máig titkosak.

Hogy jön ide az SMSC? Úgy, hogy a New York Times már 1975 elején megtudta a sztorit. És bár a kormány állítólag meggyőzte a lapot, hogy a közlés nemzetközi konfliktust (értsd: akár háborút) okozna, nem sokkal később a Los Angeles Times mégis lehozta a történetet, és onnantól kezdve nem volt megállás.

Egy Harriett Ann Philippi nevű újságíró a közérdekű adatok nyilvánosságára vonatkozó törvény, a Freedom of Information Act alapján kikérte a CIA-tól az Azorian projektre vonatkozó doumentumokat, és ezzel el is értünk a lényeghez: az amerikai titkosszolgálat a világtörténelemben először elsütötte a

sem megerősíteni, sem cáfolni

(angolul: neither confirm nor deny) kifejezést – ami ebben az esetben konkrétan arra vonatkozott, hogy a CIA nem árulja el, van-e a birtokában bármilyen dokumentum a projektről.

A kiemelést végző hajó nevéről a a kifejezés Glomar-válaszként, Glomar-tagadásként vagy glomarizációként vált ismertté, ami a félreértések elkerülése végett már akkor sem feltétlenül azt jelentette, hogy nem tudom. Hanem éppen azt, hogy

igen, az van, amire utalsz, de nem mondhatom meg.

Amikor tehát valaki ezt a hivatalos választ kapja a kérdésére, szinte biztos lehet benne, hogy a válasz igenlő, de valamiért nem lehet kimondani.

Ez persze csak az átlagos, hétköznapi helyzetekre igaz; a jog ennél sokkal bonyolultabb, és léteznek olyan helyzetek, amikor az állami szervezetek kifejezetten indokoltan használhatják az SMSC típusú választ.

A brit információs biztos hivatala, ami olyasmi, mint nálunk az ombudsman, csak jobb, több konkrét példát is hoz olyan esetekre, amikor jogilag indokolt lehet a hivatalos glomarizáció. Ha például háború idején valaki egy konkrét csata tervére vonatkozó információhoz szeretne hozzájutni, akkor az állam azzal is bajt okoz, ha megmondja, hogy létezik ilyen terv (tehát lesz csata), és azzal is, ha nem (tehát nem lesz csata): ilyen esetben jogosan használható az SMSC típusú válasz. Másik, még rafináltabb példa: valaki meg akarja tudni, hogy egy börtönben be vannak-e kamerázva a cellák. Ha a börtön azt válaszolja, hogy igen, be vannak kamerázva, azzal nincs semmi baj. Ha viszont megmondja, hogy nincsenek, azzal a fogva tartottaknak is megüzeni, hogy nem állnak megfigyelés alatt, ami nem feltétlenül szerencsés. Az SMSC alkalmazása ebben az esetben is jogosnak tartható, és mint a példából kiderül, nem feltétlenül jelent igenlő választ a kérdésre.