Budapest divatfőváros lett: hódít a normcore
2014 március 05., 11:37
Hipster (kábé 2007–2014)
- Mi lesz a vintage arcszőrzettel?
- Mi lesz a kézműves tetoválásokkal?
- Mi a mainstream ellenkultúrájának mainstreamje?
- A hipster meghalt, de mi jön utána????
Hogy a hipsternek, mint kulturális jelenségnek vége, számomra 2014. május 29-én este fél nyolc körül vált egyértelművé. Ekkor értem ki a legnagyobb európai hipster-seregszemle, a barcelonai Primavera Sound fesztivál idei kiadásának első napjára, és megdöbbenve vettem észre, hogy megállt az idő.
Nosztalgiával gondoltam vissza 2008-ra, amikor minden divatkövető fiatal férfi hosszú szakállat és kockás inget növesztett. Sokan olyan komolyan vették a kanadai favágóstílust, hogy még medveriasztó sprayt is vittek magukkal grafikai stúdiójukba. És sóhajtozva idéztem fel 2010 chillwave-nyarát, amikor éppen ugyanezen a fesztiválon hirtelen mindenki levágott farmersortokat, koszos, neonszínű atlétákat és zacskónyi marihuánát kezdett el viselni.
2014-re viszont megállt a fejlődés.
Kétségbeesetten próbáltam valami új divatirányzatot felfedezni, de egyszerűen semmi érdekeset nem tudott felvonultatni Európa fiatalsága. A kegyelemdöfést pedig az adta meg, amikor feltűnt, hogy már napszemüvegfronton sincs újítás. Az utóbbi években a wayfarer-színes wayfarer-clubmaster-teknőckeretes clubmaster fejlődési ív egy generációt határozott meg, 2014-re azonban e téren is zsákutcába került a mozgalom. Ezek a nagy, kerek lencsés keretek, amik idén mennek, egyszerűen nem tűnnek elég erős ikonnak ahhoz, hogy összetartsák a mozgalmat.
Ezek után egyáltalán nem lepett meg, hogy június végén a brit Guardian, a mainstream médiatermékek közül talán a leginkább trendérzékeny, a hipsterek végéről cikkezett. Most pedig már magyarul is lesz erről cikk, ami tényleg egészen biztos jele annak, hogy egy kulturális jelenség végérvényesen kimúlt. A 2000-es évek elejét meghatározó ifjúsági szubkultúrát így nyugodtan el lehet temetni. Csak az a gond, hogy mivel ezek az ifjúsági szubkultúrák rövid történetében éppen a hipster volt a legnehezebben körülírható,
a sírját is nehéz megásni.
A hipster szó eredetileg még az 1940-es évek Amerikájában terjedt el, és azokat a fehér, jómódú jazzrajongókat jelölte, akik annyira menők akartak lenni, mint a kedvenc zenéjüket játszó, gyakran borzasztóan nyomorult körülmények közül származó fekete zenészek. Aztán az ötvenes években a jazzt elsöpörte a rockandroll, a fiatal fehéreknek mások lettek az idoljai, és a hipster szó teljesen feledésbe merült.
Egészen a 2000-es évek második feléig, amikor ismét előbukkant, és már megint fehér, középosztálybeli, gondtalan életet élő fiatalok egy csoportját jelölte meg. Hogy pontosan kiket, azt nehéz meghatározni. Nagyjából azokat a mainstreamtől eltérő kulturális termékeket fogyasztókat, akik külsőségeikben is igyekeztek különbözni a nyájtól, és akiket a hipster szó újjászületése előtt “alternatív”-nak vagy “indie”-nek volt szokás nevezni.
Szegény hipstereket aztán villámgyorsan utolérte minden olyan szubkultúra végzete, amely a mainstreammel szemben határozza meg magát: ők lettek a mainstream. Így jártak a hippik, akikből Woodstockban már annyi volt, hogy permetezni kellett volna, és persze így a punkok, akik a Sex Pistols feloszlása után néhány hónappal már pénzért fotózható turistalátványosság voltak London belvárosában.
A hipsterek sorsa is ilyen intézményesülés lett.
Kialakult a - persze évről évre kicsit változó - hipster-egyenruha, és nyugati nagyvárosok komplett negyedei épültek a hipsterek igényeinek kielégítésére, a vintage tetoválószalonoktól a kézműves Macbook-szervízekig. És ahogy mindent elárasztott a hipsterség, úgy lett annak egyre több ellensége is.
Magyarországra, mint minden hasonló jelenség, a hipster is kis késéssel érkezett meg. A szélesebb tömegek pedig - ahogy a Google vonatkozó statisztikáján kiválóan látszik - csak akkor ismerték meg a szót, amikor 2013 elején a ByeAlex nevű énekes megnyerte A Dal című tehetségkutatót, majd ennek köszönhetően elindulhatott az Eurovíziós dalfesztiválon. Így Magyarországon a hipster a többség számára nem valamiféle alternatív életformát vagy legalább divatirányzatot jelent, hanem csak egy idegesítő arcot a tévéből, aki nem tud normálisan nyilatkozni, viszont jól fűtött helyiségekben is vastag sapkában jár.
Azzal nyilván nem lehet vitatkozni, hogy minden ifjúsági divathóbort megérdemli, hogy villámgyorsan gúnyolódás tárgyává váljon. Kevés viccesebb jelenség van, mint fiatalok nagy tömegei, akik pénzt és időt nem sajnálva igyekeznek minél egyéniebbek lenni, hogy aztán a végén mindannyian tök egyformák legyenek. Így van ez időtlen idők óta. A hipster, mint jelenség azonban a szubkultúrák történetében példátlan mennyiségű gyűlöletet kapott a nyakába, ami megint csak abból fakad, hogy nehezen megfogható a mozgalom.
Büszke hippik, punkok, metálosok, hiphopperek, gótók, NSBM-esek, straight edge-esek, deszkások és skinheadek mindig voltak, hipsternek viszont talán soha, senki nem vallotta magát a 40-es évek jazzrajongói óta. A 2000-es évek végén a hipsterség lényege - közvetlenül a kreatív arcszőrzet után - az ironikus távolságtartás volt mindentől,
és ebben a mindenben persze maga a hipsterség is benne volt.
Ebből pedig logikusan következett, hogy aki magát “őszintének” és “autentikusnak” tartotta, annak hivatalból és engesztelhetetlenül gyűlölnie kellett az ironikus trikókat és vicces szemüvegkereteket viselőket. Így tett hát mindenki a magukat négernek képzelő raprajongóktól a magukat keménynek tartó metálosokig, tovább bonyolítva a nagyvárosi törzsek teljesen kibogozhatatlan frontvonalait.
A nagy hipsterellenességnek nem elhanyagolható hányada azonban szimpla irigységből származott. Naphosszat kocsmapultok mindkét oldalán lebzselő, drága ruhadarabokat és szórakoztatóelektronikai eszközöket hordó, jómódú, gondtalan, sok esetben kifejezetten vonzó fiatalok látványa szükségszerűen felidegesítette a náluk szegényebbeket, örgebbeket és csúnyábbakat. Ez azonban még nem lett volna elég a hipsterség kiirtásához: ahhoz az kellett, hogy a lehető legklasszikusabb módon egyszerűen kimenjen a divatból.
Kimentek a divatból a hipsterség kézzel fogható jellegzetességei, az Apple termékeitől kezdve a szakállon át a tetoválásokig. Ez utóbbiak viselői különösen kétségbeesettnek és tanácstalannak tűnnek mostanában. Ez a fajta tanácstalanság vezetett olyan reménytelen utóvédharcokhoz, mint a 444-en is megénekelt normcore, a mainstream mainstreamjének ironikus ünneplése. Szerencsére ezzel nem sokan próbálkoznak, mert ez már tényleg az a szó, amit nem lehet olyan távolságtartóan kiejteni, hogy használója ne tűnjön azonnal gigantikus seggfejnek, és mindentől lemaradt, a világban helyét nem találó, bizonytalan bohócnak is, egyszerre.
A hipsterség haláltusáját a legplasztikusabban éppen a mozgalom bibliája, a Vice médiabirodalom jelenítette meg. Az eleinte kábítószerekről és szexről szóló cikkekkel és képekkel teli újság egy-két éve olyan médiabirodalom lett, amely Ukrajnából és Dél-Szudánból szállítja a tartalmat, és amiben nincs már egyetlen gramm vastag fekete keretes szemüveg sem. A ma már Rupert Murdoch-kal és az HBO-val haverkodó tulajdonosok maguk lettek a mainstream, amelynek ellenében már érdemes lehet újabb ifjúsági szubkultúrákat elindítani.
A hipster, a dús szakállat, mellén bagolytetoválást, vállán pedig vászontáskát viselő fashion victim 2014-ben már egészen biztosan halott, és hamarosan eltakarodik Budapest utcáiról is. Szerencsére a mainstream előtt két lépéssel járó, alternatív életformát és kulturálisan valami mást kereső fiataloknak viszont mindig lesz jövője.
Úgysem lehet olyan gyűjtőnevet kitalálni, ami elől az okosabbja ne tudna mindig előre, a menő irányba menekülni.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.