„Ahogy Kodály Zoltán zenei nagyhatalommá tette Magyarországot, úgy Kassai Lajos a saját lakhelyén Kaposmérőn (Somogy megye), a Kassai-völgyben lovasíjász nagyhatalommá fejlesztette Magyarországot.”

(A Kassai-féle lovasíjász módszer hungarikum-adatlapjáról)

2014-ben nincs gyűlöletesebb szó a magyar nyelvben, nincs szörnyűbb jelenség, mint a hungarikum. (Honorable mentions: slam poetry, startupkultúra, stand up comedy.) Ahol ez a szó elhangzik, ott ötven méteres körzetben 20-30 százalékkal esik az IQ, az agysejtek jól hallhatóan pusztulnak.

Általában nem vagyok rajongója a dekadenciaelméleteknek, de ha a magyar nemzet szellemi hanyatlására kellene példát hoznom, ez lenne az első.

Megpróbálom elmagyarázni, miért. (Esküszöm, utoljára.)

Már a szó maga a lehető legvisszataszítóbb, sorjás műanyag az állatinos nagyzolásával. Egyébként a Zwack találta ki, bizony, zseniális médiahekk, egyszercsak becsempészte a nyelvbe ezt a rettenetet, a nemzeti romantikus ködben folyton a magyarság korlátlan világhírűségének és eredetiségének bizonyítéka után tapogatózó, nemzetközi kisebbrendűségi komplexussal küszködő, kissé kótyagos underground rácuppant, és aztán szépen betolta az ilyen kérdésekben nem kevésbé kótyagos, pántlikázni, nemzetiszínű szalagozni, megtekinteni és nemzeti értéknek nyilvánítáni mindig, minden körülmények között imádó politikának, és kész a katasztrófa.

Kádárikum.

Aranypaszománnyá – vö.: szarrá – rágták az unikumos gumicsontot.

A nemzet józan eszét jó tíz éve próbára tévő hungarikumszekta addig nyomult, amíg törvényt nem faragtatott hagymázas ötleteiből.

A hungarikumisták szellemi erőfeszítéseiről képet kaphatunk, ha vetünk egy pillantást a megfelelő Wikipédia-oldalra, amely a szekta eredeti dokumentumai alapján készült. Csodálatos szöveg. Aki elég bátor, és végigolvassa (alufóliasisak viselése ajánlott!), azt láthatja, hogy ezek a kitűnő magyarok semmi mást nem csináltak, mint megpróbálták valamilyen teljesen légből kapott taxonómiába belefaragni a nemzeti kultúrát. Meg még azon kívül, amit éppen találtak. Aztán erre a viccesen dilettáns rendszerre mindenféle bizottságokat, egyleteket, köröket egyebeket alapítgattak.

A szöveg pontos műfaji megnevezése: süket duma. Összezagyválva eredetvédelmi rendszereket, néphagyományokat, természetvédelmet, kulturális kánont, ki tudja még micsodát, olyan megállapításokra jut a nagy süketelésben, mint hogy például az egész magyar nyelvű irodalom cakompakk, ahogy van – gyakorlatilag hungarikum. Óriási.

Az önnön művüktől lázas izgalomba jött kótyagos szektisták annyira elmerültek ebben az álomvilágban, hogy képesek voltak nemzetközi horizontra emelni lidércnyomásukat, és újabb szavakat alkotni:

„A hungarikumokhoz hasonlóan a legtöbb nemzet gyűjti az önazonosságához kapcsolódó anyagokat, amelyet patriotikumnak neveznek. Ennek megfelelően az érintett nemzetek vonatkozásában lehet szó például polonikumról, germanikumról, italikumról.”

PAT-RI-O-TI-beszarok-KUM!!! Kapaszkodjanak meg, ez az idióta szöveg már tankönyvekben is szerepel.

Az érintett nemzetek vonatkozásában természetesen szó sincs ilyesmikről, mert a kutya sem hallott még germanikumról, italikumról, de még spanyolikumról meg franciaikumról sem. Mert ilyenek nem léteznek. Kimondhatjuk tehát: a hungarikum ugyanis hungarikum. De valahogy nem volt akkora önbizalmuk a szerzőknek, hogy beleálljanak a világújdonság-létbe, inkább beblöffölték ezt a méretes ökörséget.

Germanikum, mi? Ki nem nézné hülyének azt a németet, aki államilag védendő nemzeti értéknek akárná nyilvánítani mondjuk a weisswurstot vagy a bajor sört? Azt a spanyolt, amely bizottságokat alapítania a paella védelmére? A mexikóit, aki a sombrerót és a mariachit, mint egyetemes szellemi örökséget szeretné elismertetni? Ezekről a dolgokról a világon mindenki tudja, hogy mely nemzetekhez kötődnek, mely nemzeteket jelképeznek. Ki akarna plecsnit nyomni rájuk?

2012-re az agyilag lehungarikumosodott magyarság odáig jutott, hogy törvényben próbálta kimondani önnön eredetiségét és világhírűségét.

A hungarikumtörvény maga is hungarikum, természetesen, a semmitmondás, az értelmetlen szódagasztás, teljes fogalom- és identitászavar világcsúcsközeli teljesítménye, legszívesebben ideidézném az egészet, de főleg a preambulomot, hogyaszongya: „Magyarország Alaptörvényének P) cikke alapján a magyar nemzet egységétől vezérelve az Országgyűlés megállapítja, hogy a) a magyar nemzeti értékek (a továbbiakban: nemzeti értékek), és azokon belül a hungarikumok megőrzendő és egyedülálló értékek;”

Vagy: „Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy a nemzeti értékeket az egyetemes értékek részének tekinti, amely értékek a magyarság múltjának, jelenének és jövőjének dinamikusan fejlődő tárháza, az értékalapú nemzeti összefogás alapja.”

Hogy is tetszett mondani? Múltjának dinamikusan fejlődő tárháza? WTF?

Tényleg, egyesével kéne összefogdosni minden képviselőt, aki erre a zagyvaságra képes volt igennel szavazni, és azonnal eltiltani a közügyektől kétezer évre. Aki ilyesmihez a nevét adja, az részeg, beszámíthatatlan vagy komplett idióta.

És kérem, igen, ezért a törvényért dolgozott 386 képviselő, több minisztérium stábja, sok tucat jogász, kodifikátor, gépírónő, civil bizottság, titkárság, egyeztető fórum, a jóég tudja még micsoda. De legalább a törvényből kiderül-e mi az a hungarikum? Nem nagyon. Ezt írja:

„g) hungarikum: gyűjtőfogalom, amely egységes osztályozási, besorolási és nyilvántartási rendszerben olyan megkülönböztetésre, kiemelésre méltó értéket jelöl, amely a magyarságra jellemző tulajdonságával, egyediségével, különlegességével és minőségével a magyarság csúcsteljesítménye;”

Ahha. Tessék má’ mondani, hogy az Aggteleki-karszt (31. számú hungarikum) milyen értelemben csúcsteljesítménye a magyarságnak? Vagy mégis milyen önképe, önbecsülése lehet annak a nemzetnek, amelyik a szódát (7. számú hungarikum), az Ilcsi szépítő füveket (15. sz. hungarikum), az Amerikából behurcolt akácfát (10. sz. hungarikum) és a Kürt adatmentési eljárását (16. sz. hungarikum) a saját csúcsteljestményének tartja?

Félre ne értsék, a Kürt adatmentési eljárása bizonyára kitűnő adatmentési eljárás, nagyon sikeres is, remek céget épített föl belőle Kürti Sándor, bárcsak lenne ötszáz ilyen ötlet és magyar cég, amelyik képes saját erőből idáig jutni. De hogy visszanézve ezer (vagy háromezer vagy húszezer, ízlés szerint) magyar évre, ezt a nemzet egyik csúcsteljesítményének gondolnánk? A múlt dinamikusan fejlődő tárházában? Kürti Sándor helyében gyorsan leiratkoznék erről listáról, mert úgy érezném, hogy Gróf Széchenyi István szellemi hagyatéka (35. sz. hungarikum) mellett szerepelni egy kicsit, hát hogy mondjam, indokolatlan, a Hízott Libából Előálított Termékek (5. sz. hungarikum) mellett szerepelni meg ciki, mert mégis mi a szar az a Hízott Libából Előállított Termékek? Például paplan? Libaaprólék? Farhát?

A hivatalos hungarikumoldalon szereplő hungarikumleaírások nagyjából megfelelnek a törvény szellemének, közép- vagy inkább általános iskolai színvonalon megírt, bizonytalan helyesírású, zavaros dolgozatok, teljesen ellenőrizetlen vagy manifeszt hamis állításokkal.

Egy részlet az operett nevű hungarikum leírásából: „London az emeletes buszok. Párizs a művészek és bohémek, Bécs pedig a zene városa. Budapest pedig, joggal állíthatjuk, az operett fővárosa! Ez nem lokálpatriotizmus, hiszen egész Európában már egyedül csak nálunk működik operettszínház.”

Hát, ez tényleg nem patriotizmus, hanem hülyeség, mert rajtunk kívül az egész világ úgy tudja, hogy az operett francia dolog (Offenbach), és egyébként Bécs a fővárosa, ahol legalább négy vagy öt színház játszik folyamatosan operettet, igaz, nem kizárólag operettet, és egyiket sem hívják Operettszínháznak.

Vagy: „Büszkék lehetünk arra, hogy a XX. század első felétől négy magyar zeneszerzőt is megismerhetett és megszerethetett a világ: Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Lehár Ferencet és Kálmán Imrét. Valószínűleg csúcstartók vagyunk ebben is, mi legalábbis nem tudtunk más nemzetektől több komponistát felsorolni ugyanebből az időszakból…”

Hát, én ismerek olyat, aki tud. Műveltség kérdése. (Vagy abban vagyunk csúcstartók, hogy nem tudunk többet felsorolni?)

Reggelig idézgethetnénk a szövegeket. (Sőt, én már láttam a még felterjesztés alatt álló halászlé dokumentációját is! Az ám a nagy móka!)

A mű készen áll.

A hungarikumozásban egymásra talált végre az egyszerű jelszavakba, pántlikákba, önnön fontosságába és hatalmába szerelmes politikus, az osztályozni, plecsnizni, iktatni, bizottságozni, fontoskodni mindig kész bürokrata és az általános iskolai szakkörök szellemét őrző patetikus civil.

Országszerte lázasan dolgoznak az értéktárak, üléseznek a bizottságok, akadémikusok, miniszterek, államtitikárok törik a fejüket, tanulmányozzák az anyagokat, hogy akkor most Széchenyi István szellemi öröksége legyen-e inkább hungarikum vagy mégis Kovács Béla VII. ker. Rottenbiler utca 33. sz. alatti lakos tavaly előtt elfogott piros negyven-száz ultija. Melyik jeleníti meg jobban az összmagyarságot a világ számára, a szegedi halászlé vagy a Bartók vonósnégyes?

Járja az országot a hungarikumember, a magyar nagyszerűséget és világhírűséget minden szelet kenyérben, szál szalmában, káráló kotlósban meglelő  Fazekas Sándor, és sugározza széjjel a hungarikumvallás agyzsibbasztó szellemét.

És mi a legszebb az ilyen törvénybe foglalt lázálmokban?

Hogy a végén el lehet cseszni rá egy csomó állami pénzt.

Persze nem olyan nagy csomót, mert itt már a törvényhozók is érezhetik, hogy akkora baromságról van szó, amire nem szabad egy-kétszázmilliónál többet kidobni. De azért elédegél ebből is néhány ember.

A hétvégén például fesztivált szerveztek a Várba, a szervezőcég fölnyalta rá a támogatást, aztán a kivonuló termelőktől is próbált beszedni egy kis pénzt (aki hagyta magát, attól), sőt még belépő is lett volna (2000 forint), de pénteken taklán rájöttek, hogy úgy egyetlen ember sem megy be, mert a hétvégén már ingyenes volt, úgy lézenget néhány ember a Nemzeti Galéria udvarán, hogy megcsodálhassa egy fabódéban Széchenyi szellemi hagyatékát.

Molnár B. Tamással, a Magyar Gasztronómiai Egyesület alapítójával, a Gault&Millau étteremkalauz főszerkesztőjével mentünk ki, és amit láttunk, az tényleg maga volt a hungarikum szelleme. Az alulmúlhatatlan semmi, a gagyi, a szomorú üresség.

És egy zokni-szandálos busó.

A minden ilyen fabódés búcsúban kapható rettenetes, büdös olajban sült vásári szörnyűségek, birkapörkölt kommunista cipóban, valami vizes sör, egy-két közepesnél gyengébb pálinka, kézműves sajtok (megkóstoltam huszat, talán a legjobb súrolta alulról egy Auchanban kapható, milliótonnaszámra gyártott francia ipari sajt minőségét). Ebbe a szörnyű társaságba keveredett az ország egyik legjobb méhészete (Brunner), Kosztricz László, aki korrekt vadpástétomokat készít, vagy a szegedi Péter Ferenc, aki saját, frissen készült patéit, rilettes-eit kínálta saját sütésű (remek) kenyéren. A paprikás fagylalt is ehető volt. A többi szerintem kiderül a képekről.