Sokat emlegetett tusványosi beszédében Orbán Vlagyimir Putyin mellett másik példaképét is megnevezte: az illiberális demokráciák példájaként hivatkozott Törökországra, ahol ma a török tévécsatornák bejelentése szerint már az első fordulóban elnökké választották az eddigi miniszterelnököt, Recep Tayyip Erdogant. A választásra azért volt szükség, mert az alkotmány szerint nem lehet többször miniszterelnök, így az eddig inkább csak szimbolikus szerepet játszó államfő székéből irányítaná tovább az országot.

Törökországban most először tartottak közvetlen elnökválasztást. A közvéleménykutatások Erdogan győzelmét jelezték előre, 57 százalékot jósolnak neki, míg fő riválisának, Ekmeleddin Ihsanoglunak legfeljebb 40 százalékot. Hivatalos végeredmény még nem is lehet, de a tévék már győztesnek hirdették ki Erdogant.
Kiegyensúlyozott küzdelem volt:

a közszolgálati televízióban Erdogan 300 percet kapott a kampányban. Ihsanoglunak három (3) perc jutott.

Győzelmével Erdogan olyan nagy elődök nyomdokába lép, mint Szlobodan Milosevics és Vlagyimir Putyin, akik szintén kedvük szerint ültek át a miniszterelnökiből az államfői székbe vagy fordítva. A lényegen ez nem változtatott, a hatalmat mindig is ők gyakorolták.

Nem lesz ez máshogy Törökországban sem, ahol Erdogan már bejelentette, hogy meg kívánja erősíteni az elnöki hatalmat. Ahogy az az illiberális demokráciákban már csak szokás.

De vajon jó-e ez Törökországnak?

A rövid válasz az, hogy

nem.

Erdogan miniszterelnöksége alatt már elkezdte lebontani a szekuláris török államot. A közoktatás reformjának részeként az állami középiskolák egyre inkább vallási intézményekké alakultak át - ez ismerős lehet annak, akinek a gyereke már választhatott az erkölcstan és a hittan között a magyar közoktatásban.

Hogy egy másik hasonlóságot is mondjak: ahogy Orbán Viktor is inkább kacsintgat szövetségeseink ellenfele, konkrétan Vlagyimir Putyin felé, úgy Erdogannak is több vitája van hagyományos szövetségeseivel.

Az egy dolog, hogy szinte teljesen lerombolta a korábban kimondottan jó török-izraeli viszonyt, de ezzel most már a török-amerikai viszonyt fenyegeti. Amikor Izrael gázai hadműveletéről azt tudta mondani, hogy azok "már meghaladják azt, amit Hitler tett", az amerikai külügyminisztérium "sértőnek és tévesnek" nevezte a megállapítást, ami elég szokatlan és durva válasz egy NATO-szövetségestől.

Mindezt persze elhomályosítják a gazdasági sikerek, amik egyébként arra is forrásokat teremtettek, hogy a török kormány olyan, legalábbis kétes szereplőket támogasson a Közel-Keleten, mint például a Muzulmán Testvériség és annak származékai, mint a Hamasz.

Azért is említem együtt a gazdasági sikereket és a külpolitikai kalandokat, mert ez az a két terület, ahol hamarosan komoly bajba kerülhet Törökország.

A Testvériség támogatásával Erdogannak sikerült elhidegülnie a térség két leggazdagabb országától, Szaúd-Arábiától és az Egyesült Arab Emírségektől, de megromlott a viszonya a síita országokkal, Irakkal, Iránnal és Szíriával is. Erdogan megválasztásakor azt ígérte, nem lesznek problémák.

Problémák vannak. Barátai nincsenek már.

Mindemellett még rossz lóra is tett. Szíriában az ellenzéket támogatta fegyverrel is, de azt elsöpörték a fanatikus dzsihádisták, akik lassan a török határra is elérnek, milliókat kergetve át Törökországba. Arról nem is beszélve, hogy bár Erdogan magát jámbor muzulmánnak tartja, a dzsihádisták szemében ő is csak egy takfir. Tényleg csak ellenségei vannak.

De választói szempontjából még ez sem feltétlenül baj. Azt már inkább megérezhetik, ha a gazdasággal történik valami.

Történhet.

Törökország ugyan az elmúlt tíz év gazdasági sikersztorija - hogy mást ne mondjak, neki sikerült az, ami Orbánnak sehogyse megy: a GDP 80 százalékáról 40-re csökkentette tíz év alatt az államadósságot. De a fejlődést, amivel Erdogan felnevelhette azt a vallásos középosztályt, ami most elnöki hatalomhoz segítheti, szinte teljes egészében a Nyugat finanszírozta. A külföldi tőkebeáramlás lassulásának hatásai már most is érezhetők, és azt a megnövekedett belföldi fogyasztás csak ideig-óráig tudja ellensúlyozni. És már azt se sokáig, mert a bérek növekedése már megállt.

Hogy ne akadjon el a lendület, ahhoz komoly társadalmi változásokra volna szükség, de pont az ellenkezőjére azoknak a társadalmi változásoknak, amelyek a jelek szerint zajlanak:

• a termelékenységen kéne javítani, amihez jobb, nem pedig vallásosabb oktatásra van szükség;
• illetve a munkaerő létszámát kéne növelni, amire a legjobb módszer a nők részvételének növelése volna.

Kár, hogy ez utóbbi pont ellentétes az uralkodó iszlám ideológiával, például Erdogan olyan kiszólásaival, hogy a nők ne halogassák a házasságot és a gyerekvállalást a tanulmányaik miatt.

Ha pedig a gazdaság válságba kerül, megbomolhat az amúgy is képlékeny béke az iszlamista kormány és az isztambuli, nyugatias gazdasági elit között - aminek már az elmúlt pár évben is több összeütközése volt a kormánnyal.

"Az, hogy a török gazdaság az ország féldiktatórikus fordulata ellenére is növekedett, azt a hamis látszatott keltette, hogy az üzlet egy illiberális környezetben is fejlődhet. De ez az illúzió már töredezik. Törökországban az autoriter állam és a kapitalizmus már nem járnak" - írta erről Halil Karaveli, a Johns Hopkins Egyetem Közép-Ázsiai és Kaukázusi Intézetének vezető Törökország-szakértője. (Karaveli cikke mellett Thomas Seivert rengeteg forrást megszólaltató írásából dolgoztam.)