Orbán nem hülye. Egyetlen mozdulattal, az internetadó viszavonásával kihúzta a szőnyeget a váratlanul megerősödött ellenzéki mozgolódás alól.

Ezt követelitek? Tessék! Én meghallom a nép hangját.

Ahhoz képest, hogy a miniszterelnök imád presztízskérdést csinálni minden apró baromságból, háborúzni minden lehetséges fronton, konfliktustűrő és -kereső képessége messzeföldön híres, mindig fölismeri, ha túl veszélyessé válik a helyzet.

Amilyen gyenge stratéga, olyan okos taktikus.

Visszavett korábban a médiatörvényből, a felsőoktatás átalakításából (tandíj), sőt, stikában még a pálinkaszabadságharcban (ami úgy volt baromság, ahogy kitalálták) is letette a fegyvert Brüsszel előtt, hiába kiabált harciasan még két hónapja is. A falig megyek-meghátrálok típusú takitákázást pedig az IMF-fel (és persze az EU-val) játszotta leghosszabban. A játszmáknak többnyire az lett a vége, hogy a nyílt, végső ütkezetet elkerülve, átmeneti visszavonulás után, így vagy úgy, mégis átvitte az akaratát.

Az arcvesztés nélküli visszavonulás Mozartja.

Nem kell sok, egy banális nyelvi csavar elég: „nem lehet bevezetni”, „távközlési adót akartunk, de az emberek félreértették”. Persze.

Kommunikációjának, egész gesztusrendszerének a lényege, hogy bármit megtehessen hitelvesztés nélkül, nincs olyan kérdés, amiben ne változtathatna véleményt akár napok alatt, tábora a legátlátszóbb kommunikációs húzásokat is elfogadja, sőt, ünnepli.

Lett ő már harcos liberálisból illiberális, elkötelezett atlantistából, Putyin-rajongó, mnden gond nélkül. (Tán még csak akasztott ember nem volt, tenné hozzá a szélsőbaloldali heccsajtó.)

Hogy mit, hogyan talált el a netadó, sokan végigvették már: az internet a szabadság, a Nyugat, a modernitás jelképe satöbbi.
(Az internetadó szaros húszmilliárdról szólt, és tízezreket vitt utcára. Emlékszik még valaki a magánnyugdíjvagyonra? Na, az háromezermilliárd volt. Hányan tüntettek hány napig? Hoppá, mi?!)

A villámgyorsan megszerveződött tiltakozásokon általános kormányellenes érzelmek törtek felszínre. Pedig az önkormányzati választások után úgy tűnt, hogy az addig sem túl élénk ellenzéki erők végleg apátiába estek. A tökéletesen elhiteltelenedett, lenullázódott, és egyébként még kevéssé legális fideszes praktikákkal is darabokra szedett hivatalos ellenzék képtelen lett volna bármilyen komolyabb elégedetlenséget látható méretű megmozdulásba csatornázni. Még a netadó elleni tüntetés előtt egyetlen nappal is csupán tökéletesen komolyan vehetetlen csoportocskák bohóckodtak az utcán, a lehető legnagyobb szolgáltatot téve Orbánéknak, erősítve a Centrális Erőtér központi üzenetét: Csak a Fidesz! Ami azon kívül van, szánalmas, erőtlen, komolytalan.

A netadó ügye viszont egyetlen pillanat alatt újra lendületet és tulajdonképpen reményt adott az orbáni politika ellenfeleinek. A vasárnap és kedd este nagyon dühösnek látszó embereket nem csak a netadó vitte az utcára, hanem az utóbbi hónapok egyre arrogánsabb kormányzati húzasai, a Nyugat-ellenessé váló politika, az afrikai és posztszovjet kleptokráciákat közelítő korrupció (és az azt kísérő dermesztően cinikus kommunikáció), a már nyíltan antidemokratikussá (Orbán terminológiájával: illiberálissá) vált gesztusok.

Egyetlen pillanat alatt megteremtődött az a közös úgy, amely körül újjászervezhették magukat a Fidesz illiberális lázálmától irtózó csoportok.

A miniszterelnök pedig időben felismerte, hogy hibázott. És visszavonult. Máris hatalmas a káosz az antiorbánista oldalon: vannak akik győzelmet ünnepelnének, mások a tiltakozást folytatnák. A „közös ügy”, „a platform” épp olyan gyorsan foszlott semmivé, ahogyan a semmiből tűnt elő alig egy hete.

Orbán megint jól taktikázott, fontos csatát nyert.

Ettől persze a stratégia, a kormányzás színvonala marad olyan, amilyen volt.