“Tudtuk, hogy valami történni fog. A titkosszolgálatok mindig azt mondták, hogy csak az a kérdés, mikor és hol. Tudjuk, hogy hadban állunk. A nyugati országok - Nagy-Britannia, Franciaország, Németország - hadban állnak.”

A nyilatkozat Jacques Myard francia ellenzéki parlamenti képviselőtől származik, és a Charlie Hebdo című párizsi szatirikus hetilap elleni terrortámadás utáni sokk talán legértelmesebbje. Még nem tudni, kik haltak meg, kik ölték meg őket, és a tettesek valahol Párizsban bújkálnak, valószínűleg állig felfegyverkezve.

A remegő kézzel rögzített videókon hallható “Allahu Akbar” kiáltások és a túlélők beszámolói alapján annyi mindenesetre biztosnak tűnik, hogy a legalább tucatnyi embert legyilkoló terroristák muszlimok voltak. Hogy valamelyik ismertebb szervezet akciója volt ez, vagy magányos harcosoké, majd kiderül, és egyébként is lényegtelen. A lényeget Myard mondta ki: azok voltak, akikkel az általa felsorolt nyugati országok hadban állnak.

Hogy ez a hadban állás mikor kezdődött, azon lehet vitatkozni, de a legegyszerűbb 2001. szeptember 11-ében megállapodni. Az sem teljesen egyértelmű, hogy kik is a harcoló felek, de maradjunk annyiban, hogy az egyik oldalon a nyugati kormányok, a másikon az iszlám világ radikális szárnya áll. Arról pedig végképp ne nyissunk vitát, hogy a küzdő felek pontosan mit akarnak elérni ebben a háborúban, de leginkább azt, hogy a másik oldal egyszerűen szűnjön meg létezni.

A lassan másfél évtizedes háborúnak nyertese máig nincs, és nem is látszik a konfliktus vége. A nyugati hatalmak azonban egy nagyon komoly csatát megnyertek: a New York-i, közel 3000 halálos áldozatot követelő támadás óta olyan jól védekeznek, hogy a muszlim terroristáknak egy tizede ilyen pusztító támadást sem sikerült végrehajtaniuk. 2004-ben Madridban 191-en, 2005-ben Londonban pedig 52-en haltak meg. Most Párizsban 10 újságírót és 2 rendőrt gyilkoltak meg a terroristák, bár amíg szabadlábon vannak, természetesen nem lehet összegezni.

A muszlim terroristák nemhogy legyőzni nem tudják a nyugati világot, de még megkarcolni sem nagyon képesek. Néhány órával a támadás után Párizsban a Charlie Hebdo szerkesztőségével szomszédos utcákban az élet a normális kerékvágásban zajlott, az ott lakók kávézókban és pékségekben nevetgéltek.

Egy háborúnak persze nemcsak emberáldozatai lehetnek, és újságírók lemészárlása sem puszta gyilkosság, hanem egyben támadás is a nyugati világ egyik alappillére, a szólásszabadság ellen. A muszlim terrorszervezetek gyakorlatilag a háború kezdete óta igyekeznek is támadni a szabad véleménynyilvánítás szentségét, ám - akárcsak tömeggyilkosságilag - ebben a csatában is csak Jementől Pakisztánig érnek el sikereket.

A nyugat ellen indított támadásaik, a lefejezett újságírók, a fenyegetések és most ezek közül a legbrutálisabbak megvalósítása semmilyen eredményt nem ért el. Sőt, olyan tömegek figyelmét is felhívják a sajtószabadság megvédésének fontosságára, amelyek úgy egyébként nem nagyon foglalkoznának ilyen elvont gondolatokkal.

A szerdán Párizsban lemészárolt újságírók így tulajdonképpen mártírok, a szónak abban az értelmében, ahogy gyilkosaik szeretik azt használni. Haláluk jóval túlmutat emberéletek kioltásán, és valami magasztosabbra hívja fel a figyelmet. Hogy a világ, vagy legalábbis a mi világunk arra épül, hogy ott mindenki azt mondhasson, amit csak akar, még ha azt egy Móricka-szintű hecclapban is szeretné kifejteni, akkor is.

A Nyugaton elkövetett, szerencsére egyre ritkább és egyre kevésbé pusztító terrortámadások pedig időnként egyben emlékeztetik is az ott élőket: háború van.