Simicska Lajos vasárnap azt mondta, hogy Orbán Viktort a 80-as évek végén talán beszervezte a kommunista állambiztonság. Elhitte 30 évig, hogy nem így volt, de most már attól is tart, hogy Oroszországból ügynökmúltjával zsarolják a miniszterelnököt. Egy hónappal ezelőtt még csak azt mondta egykori közeli barátjáról, hogy egy geci.

Simicska Lajos megjegyzéseinek valószínűleg nem a konkrét tartalma a legfontosabb, hanem a tabudöntögető gesztusai. Olyat enged meg magának, amit senki más nem. Az ellenzék ugyan szereti velejéig romlott embernek beállítani a miniszterelnököt, de így csak az beszél nyilvánosan, akiben a politikai küzdelmeken bőven túlmutató indulatok dúlnak. Aki személyesen nagyon meg van sértődve. És aki tudja, hogy ezt megteheti, mert túl régen és túl közelről ismeri a másikat.

Szívből gyalázkodik

A belpolitikai botrányokat most egészen személyes érzelmek gerjesztik, és ez azért lehetséges, mert a személyes viszonyok sokkal erősebben meghatározzák a hatalomgyakorlást Magyarországon, mint az intézmények.

Ott lehet a magánügyből ennyire közügy, ahol a magánérdekek és a közérdekek között nincsen határ. Ahol nem az írott szabályok számítanak, hanem a titkos egyezségek.

Németh Lászlóné tavaly október elején azt mondta, hogy ha van is konfliktus Simicska Lajos és Orbán Viktor között, akkor ez a két úr magánügye. És részben igaza is volt, mert valószínűleg nem politikai ellentét van köztük, hanem megsértődtek egymásra, és Simicskának egyébként sincs semmilyen állami vagy párttisztsége. Csakhogy a kettejük viszálya bőven túlmutat a személyes kapcsolatukon.

Nem hivatalos Miniszterelnök II. volt

A kiindulási pont az volt, hogy ők ketten együtt kormányoznak. Orbán Viktor vitte a politikát, és Simicska Lajos irányította azt a részt, ahol pénzt lehet költeni és keresni. Simicskáé volt minden állami építkezés és beruházás ellenőrzése, ő választhatott ezek irányítására embereket, legyen szó közlekedési társaságról, EU-s pénzekről, útépítésről, bármiről. A jogi előkészítésétől a betonozásig mindent az emberei intéztek. Orbán Viktor pedig hozta a szavazatokat, övé volt a hatalom megszerzésének és megtartásának képessége. Simicska Lajos környezetében szó szerint úgy hivatkoznak az előző ciklusra, hogy „amikor mi kormányoztunk”.

Még ideológia is volt hozzá

Nem csupán egyszerű hatalmi mámor volt emögött, hanem rendeltek hozzá ideológiát is. Ez pedig arról szólt, hogy 2010 előtt azért nem működtek jól a dolgok az országban, mert túl sok érdek mentén kellett lavírozni. Az alkotás elől elvette az erőt a marakodás.

Ez az érvelés megjelent politikai szinten is: a NER ideológiája azon alapult, hogy zavaros évek jöttek a rendszerváltás után, ám a kétharmados többség elhozta a nemzeti egyetértést. Gazdasági vonalon ugyanez jött elő: a belső ideológia szerint nemcsak azért kellett egy céggel építtetni, hogy a haszon egyetlen központnál jelenjen meg – bár ez is számított, persze – hanem azért is, mert ez így hatékonyabb, végső soron az országnak is jobb lesz tőle. A verseny ezen elgondolás szerint nem csupán a politikában vezet káoszhoz, hanem a gazdaságban is, és a káoszban mindig az erősebb külföldiek lesznek a győztesek, az ő érdekeik érvényesülnek, mert a sok egymással harcoló gyenge magyar kioltja egymást.

Orbán Viktor szűkebb körben komolyan dicsekedett azzal az előző ciklusban, hogy például azért pöröghettek fel az EU-s kifizetések, mert nincs vacakolás azon, hogy ki mit kapjon.
Azt gondolták, hogy ha kijelöléssel osztanak pénzt és hatalmat, nem bajlódnak a részérdekek közti mérlegeléssel, a versenyeztetéssel, akkor nemcsak kényelmesebb lesz nekik, nemcsak gazdagabbak lesznek, hanem sikeresebben is kormányoznak, hiszen végre rend lesz, jobban látszódnak majd az eredmények.

Ilyen normális esetben nem is lehetett volna

Normális demokráciában az ilyen felosztás életszerűtlen, nem működhet. Nincsenek mögötte ugyanis intézményes ellenőrzési rendszerek. Ha a gazdasági kormányzás irányítói nincsenek benne a kormánypártban, vagy nincs választott tisztségük a parlamentben, akkor nem lehet őket számon kérni, ellenőrizni. Alulról kikezdhetetlenek, és ezzel nem illeszkednek a parlamenti demokrácia rendszerébe.

Így ez a kétfejűség csak egy politikán kívüli rendszer alapján működhetett: a személyes bizalmon, a barátságon. Ehhez az kellett, hogy a két fej, az országot irányító két központ szoros, szinte irracionális mértékű bizalmon alapuló szövetségben legyen egymással. Egy demokratikus politikai közegben a vezetés legitimációját a párton belüli, illetve az általános választások adják, és világos hogy kit, milyen alapon hatalmaztak fel döntéshozatalra. A Simicskáék ellenőrizte kormányzati szerveket és állami cégeket viszont sohasem politikusok vagy politika felől jött emberek vezették, hanem Simicska delegáltjai.

Egyre puffadt a gyanakvás

Nehéz utólag rekonstruálni, hogy a kétfejűvé vált magyar kormányzás mikor kezdett problémássá válni. Orbán Viktor meddig nem szólt bele az állami közreműködéssel keletkező pénz útjába, és Simicska Lajost meddig nem érdekelte a politika.

Az előző ciklus közepére egyesek már látták a törésvonalakat. Számos magyarázat van arról, hogy a bizalmatlanság hogyan növekedett Orbán Viktor és Simicska Lajos között.
Az egyik legegyszerűbb úgy szól, hogy Simicska megelégelte Orbán futballmániáját, nem akart egy határon túl a focira költeni, és erre Orbán elkezdett a háta mögött kavarni, pénzt felhajtani. A bizalmatlanság légköre talán így alakult ki, legalábbis többen is így emlékeznek. Nem ez volt a konkrét válóok, de valószínűleg kisebb viták nyomán lettek egyre bizalmatlanabbak.

Akárhogy is volt, a lényeg, hogy egyre kisebb kedvük volt közvetlenül egyeztetni, és egyre többet aggódtak, hogy a másik mit kavar a hátuk mögött.

És jöttek a még komolyabb konfliktusok is bőven, nem utolsósorban az, hogy a miniszterelnök energetikai vonalon új gazdasági erőközpont építésébe fogott. Simicska már 2011-ben jelezte, hogy nem ért egyet azzal, hogy 500 milliárdot költsenek a Mol orosz kézen lévő részvényeinek visszavásárlására. Ő inkább az állami MVM-t akarta megerősíteni. Azt teljesen lehetett ellenőrizni, míg a Mol-nál van bőven más érdekkör is. Utóbbiakkal azonban Orbán Viktor megtalálta a számára megnyugtató együttműködést, és ebből az erőtérből Simicska Lajos teljesen kimaradt. Pénz termelődött egy olyan helyen, ahol nagyon gyorsan nagyon sok pénz keletkezhet, és amihez semmilyen köze sem volt már az egykori pártpénztárnoknak.

És lettek vitáik a sajtóvállalkozásokat illetően is, miután Orbán már nem bízott eléggé Simicskában. Orbán magához akarta rendelni a kormánypárti sajtó ellenőrzését, míg Simicska tovább akarta volna terjeszteni a birodalmát: kereskedelmi tévét és online sajtót is akart volna.

És egyes beszámolók szerint Orbánt egyre inkább frusztrálta, hogy Simicska nemcsak együtt kormányoz vele, hanem úgy is csinál, mint egy miniszterelnök. Hogy már Simicskához mennek az emberek kérni valamit, nála intézkednek, várják a beleegyezését, nem hagyják Orbánt egyedül dönteni.

A választás borított

A kétfejű rendszer a párton belülieknek mégis sokáig sziklaszilárdnak tűnt. Ám fennmaradását csak a kölcsönös lojalitás garantálta, miközben óriási politikai és anyagi erőket mozgathattak. Az ember pedig esendő, vannak érzelmei, és amikor a bizalmatlanság begyűrűzött közéjük, akkor egy pont után minden felborult. Ez a pont a 2014-es parlamenti választás volt, amikor Orbán Viktor azt érezte, elég erős ahhoz, hogy kézbe vegye a teljes kormányzati munkát.

Ezt Orbán köre a miniszterelnök igazi szabadságharcaként, Simicska köre pedig a miniszterelnök túlzott kapzsiságaként értékelte.

Senki se járt jól

A szakítás árát már mindketten fizetik. Orbánnak a politikai tőkéje erodálódik. Ebben talán szerepük lehet Simicska kemény megjegyzéseinek is, de inkább számíthat egy közvetett hatásra. Kőkemény háború tört ki ugyanis a felszabadult gazdasági lehetőségekért.

Nincsenek intézményes keretei ennek a versengésnek, mert nincs kiforrott formája, hogy ki hogyan juthat a felszabaduló pozíciókba. Nincs demokratikus intézményi hagyomány rá a Fideszben. Az informális alkukon alapuló világ nem engedte ezt kialakulni.

Orbán a politikában egyébként is szerette, ha az alatta lévők nem érzik egymástól biztonságban magukat, és küzdenek a kegyeiért. Ez most is így van, ezért az alatta lévők nem bíznak egymásban, keresztbe tesznek egymásnak, intrikálnak, kavarnak. Ez a motívum a Simicska kiválásával felerősödött: rég nem látott hatalmi harc dúl a Fideszben, és mivel taktikai okokból ezt Orbán maga is gerjesztette sokáig, nem tudja egyelőre megfékezni sem.

Mára közhely a Fideszben, hogy Rogán Antal és Lázár János fúrják egymást, de a viszonyok ennél sokkal bonyolultabbak, legendák sora szól arról, hogy ki kicsodát figyeltet, és ki kiről mit árulkodik a háta mögött. Az innen fakadó rossz hangulat és paranoia is okozza a kormányzati kapkodást, az átgondolatlan döntéseket, és így amortizálják a párt népszerűségét is.

Simicska is fizeti a viszály árát: kevesebb állami megrendelést kapnak a cégei, és ami még fontosabb, hogy az embereit sorra szorítják ki az államigazgatásból és az állami cégekből. Már nyár eleje óta nem kormányoz, rálátása és befolyása a döntésekre egyre szűkül.

Ez nem egy klasszikus hatalmi harc

Ahogy egy őket ismerő ember mondta, ez olyan mint a hidegháború: atomot senki sem vethet be, mert azzal mindketten örökre buknának. Nyilván sok terhelőt tudnak egymásról, de konkrét, bizonyított vádak nem hangoztak el sohasem, hiszen annyira összefüggött munkásságuk, hogy ha egyikük büntetőjogi felelőssége felmerül, akkor a másikról is azonnal kiderülhet valami hasonló.

Így a küzdelem egyik oldalán Simicska beszólogat, míg Orbán tovább szűkíti egykori barátja mozgásterét.

• Orbán el akarta venni Simicska sajtóját, mire Simicska legecizte, 
• erre Orbán kirúgta a vagyonkezelő vezetőjét, felmondta a köztévé a Simicska-cégek szerződéseit, 
• aztán most Simicska lespiclizte (talán érte őt közben valami további sérelem).

Ütik egymást, de végső leszámolást ismerőseik szerint egyikük sem akart még indítani a másik ellen. Közvetlenül ugyan tavasz óta nem kommunikálnak, de közvetítőkön keresztül van néha üzengetés. A februári gecizés után is volt, állítólag akkor Orbán lépett először, de aztán az érdemi kapcsolatfelvételből semmi sem lett.

Simicska nem politikus, a nyilvánosság előtt akkor szerepel, amikor akar, és érezhetően el tudják ragadni az indulatai, és e kiszámíthatlanságában van az ereje. Orbánnak viszont ott van a teljes állam, az, amelyik Simicska cégeinek eddig munkát és pénzt biztosított.

Ez nem egy klasszikus hatalmi harc. Simicska nem akar miniszterelnök lenni, és Orbán Viktor sem akarja a Közgépet. Ez sokkal inkább két ember személyes sértettségéből serkent viszály, aminek nagyon komoly politikai következményei vannak. És mivel a személyes, érzelmi vonal ennyire erős, pont ezért teljesen kiszámíthatlanok a következményei is. Még az sem világos, hogy kinek mi lenne a győzelem.