• A mai francia irodalom egyik legnagyobb alakja iszlámveszéllyel riogat.
• Azaz dehogy veszéllyel: új regénye szerint pont hogy az iszlám mentheti meg Európát.
• A saját szabadságától és a haláltól.

Michel Houellebecq a kortárs európai irodalom egyik legbotrányosabb írója, pedig már vagy tíz éve, az egyik leghatásosabb, legnyomasztóbb regénye, az Egy sziget lehetősége óta nem írt semmi igazán elborzasztót. A legutóbbi műve, az A térkép és a táj már sokkal visszafogottabb volt, és meg is nyerte a legrangosabb francia irodalmi kitüntetést, a Goncourt‐díjat.

Már a téma miatt is úgy tűnhet, hogy megint egy radikálisabb könyvet írt, de a magyarul most megjelenő Behódolás – ami az „Isten akaratának való alávetés”-t jelentő iszlám szóra utal – messze nem az a szélsőjobboldali, muszlim veszedelemmel riogató antiutópia, amire a könyv franciaországi megjelenésének idején megtörtént Charlie Hebdo-merénylet után sokan várhattak. (A lap terrortámadás előtti utolsó címlapja egyébként Houellebecq-en gúnyolódott, és az író egyik barátja/kritikusa is az áldozatok között volt.)

A regény 2022-ben, Párizsban játszódik, a főszereplő/narrátor pedig François, egy 44 éves egyetemi irodalomtanár, aki az összes Houellebecq-könyvhöz hasonlóan leginkább az íróra hasonlít. Az ő szemszögéből látjuk, hogy a választáson az esélytelennek számító fiktív párt, a politikailag visszafogott Muszlim Testvériség hogyan csap össze az egyre radikálisabb és erősebb – Houellebecq szerint már 2017-ben is győzelemre esélyes – szélsőjobboldali Nemzeti Fronttal, és hogyan alakítja át a francia, majd az európai életet erőszak nélkül, de teljesen.

Iszlám, a bugyira vigyázz!

Houellebecq általában szélsőséges érzelmeket vált ki az olvasókból, rengetegen szeretik a politikailag inkorrekt, szexuálisan túlfűtött, depresszív szövegeiért, és még többen utálják ugyanezek miatt. (Houellebecq egyébként nem végzett egyetemet, így azzal védekezik, amikor a baloldali értelmiség a szellemi elit felelősségét emlegeti, hogy nem tartja magát értelmiséginek.)

De hogy mindig az érdeklődés középpontjába kerül, az egyértelmű, és egyrészt annak köszönhető, hogy egyszerűen, közérthetően ír a Nyugat már kb. száz éve meghatározó félelméről: a saját – egyéni és társadalmi – vélt vagy valós hanyatlásáról.

Állandó témája, a szerelem (vagyis inkább a naturalista szex) mellett általában a tudományos fejlődés ellenére is hanyatló emberiségről (Elemi részecskék, Lanzarote, Egy sziget lehetősége) és a liberális kapitalizmus határairól és a művészetről (A csúcson, A térkép és a táj) írt.

Az író maga mint mindig, most is több formában van jelen a műben. Volt, hogy a két főszereplő között osztotta el a személyiségét (Elemi részecskék). Máshol párhuzamosan volt olvasható a jelenben élő főszereplő és a távoli jövőben élő klónjainak története (Egy sziget lehetősége). Legutóbb meg a főszereplő művész is az író alteregója volt, de saját maga is feltűnt parodisztikus formában, és ráadásul brutálisan meg is ölték (A térkép és a táj).

A Behódolásban ő az állandóan saját magát figyelő François, ahogy Joris-Karl Huysmans XIX. századi francia íróval is mutat egy csomó hasonlóságot, akinek az életművét az értelmiségi főhős folyton elemzi. Huymans végül a kereszténységnek hódolt be, Houellebecq meg a jelek szerint egyelőre semminek.

Ettől duplán átjön, hogy az író/főszereplő jómódú és sikeres, mégis szomorú a sivár élete a beteljesíthetetlen vágyaktól, amiket a történet szerint a szabad társadalom, vagy inkább az emberi faj gerjeszt, de egy normális ember inkább valami defektre gyanakodhat. (A több idegösszeomláson is átesett Houellebecq meghatározó élménye, hogy gyerekként nem kellett a szüleinek, így a nagyanyja nevelte – innen a vezetékneve az eredeti Thomas helyett –, bár az anyja szerint ez hazugság, és a fia talán csak a kutyáját tudta valamennyire szeretni.)

A főhőseinek gyakorlatilag minden vágyuk jókat inni, enni meg dugni, egyre nagyobb szakmai sikereket elérni, és hogy sokáig életben maradjanak, legalább középkorúnak megmaradva. Ezzel könnyű azonosulni, de minthogy ez legfeljebb rövid ideig mehet így, a hősei egy ponton elérnek a falig, majd általában feladják, és megölik magukat.

Az új Európa, a büszke férfi

Ahogy azt Tótfalusi Ágnes, Houellebecq állandó fordítója is elmondta, az író legutóbbi könyve, A térkép és a táj is a mindenről lemondó, az életből magát fokozatosan kivonó emberről szólt, és már azt lehetett hinni, hogy Houellebecq többé írni sem akar. De talán sosem volt még ilyen aktív: tavaly eljátszotta a saját elrablásáról szóló, korrekt vígjáték főszerepét, most pedig mégis írt egy könyvet, amiben az általa megvetett iszlám mellett próbál érvelni.

Mert a dilemma nem az, hogy az iszlám lenyomja-e a liberális demokráciát, hiszen a Behódolás szerint az utóbbinak egyrészt nincs fegyvere a fundamentális, felvilágosodás-ellenes áramlattal szemben, másrészt a patriarchális vallás hívei egyszerűen demográfiailag le fogják nyomni a szabad, családot egyre ritkábban alapító, fejlett fogamzásgátlási módszerekkel élő, „elnőiesedett” világban érvényesülő ateista polgárokat. Egy szereplőjéről azt írja a könyvben, hogy:

„ [...] nem sok szót veszteget a nyugati civilizációra, hiszen a szemében az már halálra ítéltetett (amilyen mértékben sikeres volt a liberális individualizmus, amikor szétbomlasztotta az olyan átmeneti struktúrákat, mint a haza, a céhek és a kasztok, oly mértékben készítette elő saját bukását, amikor nekirontott a legvégső struktúrának: a családnak, vagyis a népszaporulatnak, ami után értelemszerűen eljött az iszlám ideje).”

A behódolás melletti érvei egyébként külön-külön meggyőzőnek tűnnek, mivel semmilyen álromantikát nem használ a bizonyításra, sőt – többször utalva Nietzschére – hidegvérű logikával, biológiai, fizikai, pszichológiai és szociológiai válaszokat próbál adni a vallási kérdésekre, hogy megérthesse, és elfogadhassa az iszlámot. Bár ezek a könyv csúcspontjai, és az egymásra épülő mondatai meggyőzőnek tűnnek, a regény végéhez érve ezek végül nem igazán állnak össze. (És a könyvnek arról sincsenek illúziói, hogy mit jelent ez az európai zsidókra nézve.)

Mindezek ellenére vagy miatt ez messze nem a legjobb műve, hiába van benne most már csak mutatóban a 80-as és 90-es évek leghülyébb írói divatja, a felesleges márkaleírás. A cselekmény primitív, mint mindig, és csak ürügy a filozófiai eszmefuttatásokra. A karakterek egysíkúak, a nők meg csak a férfiaknak asszisztáló eszközök. Mindenki épp akkor bukkan fel, hogy választ adjon a fontos kérdésekre, amikor azok felmerülnek. Ráadásul rengeteg az önismétlés, és még a mű is kevésbé provokálja az olvasót a szokottnál.

A Behódolást csak azért éri meg elolvasni, mert a felkapott témákat jó érzékkel, logikusan illeszti össze, és mert az olvasót biztosan el fogja gondolkodtatni – ezért pedig már simán érdemes.

Totalitárius, illiberális utópia

A regény megjelenése után néhány héttel egyébként a helyhatósági választásokon a valóságban is elindult egy muszlim identitású párt, a Francia Muszlim Demokraták Uniója, és megszerezte az első képviselői helyeit. Houellebecq, akit 2002-ben – az Európában példátlanul erős franciaországi szólásszabadság miatt sikertelenül – még bíróság elé is akartak állítani, amiért az iszlámot a leghülyébb vallásnak nevezte, nemrég azt mondta, hogy a muszlimok veszélyesen alulreprezentáltak a mainstream politikában.

Az író azzal vált igazi nagy sztárrá, hogy A csúcsont egy thaiföldi szexparadicsomban történt dzsihádista terrortámadással zárta, és 2002-ben a valóságban is robbantottak Bali egyik sok turistát vonzó részén, Kutában. A támadásban 202, főként ausztrál és nyugat-európai polgár halt meg, és a támadás jelezte, hogy az al-Kaida már nem csoportként, hanem afféle terrorfranchise-ként működik, tehát taktikai, technikai, anyagi és ideológiai támogatást nyújt a hozzá hasonlóan a szélsőséges iszlámhoz tartozó csoportoknak.

Most pedig, bár a Behódolás jól felépítve, szinte hihetően mutatja be, hogyan áll félre Európa egy új, „muszlim Római Birodalom” elől.

Hosszan lehet - és fognak is - vitatkozni arról, hogy Houellebecq víziója mennyire valószerű, bár nem feltétlenül értelmes dolog egy fikciós művet annak realitása felől vizsgálni. Azok, akik szeretnek rettegni az Európát fenyegető muszlim inváziótól, találnak benne elég rettegni valót, de olyan gyors iszlamizációra (vagy európai szempontból: összeomlásra), mint amit a regény leír, talán még a legparanoidabbak sem számítanak. Houellebecq figyelmen kívül hagy több olyan folyamatot, hatalmi tényezőt, ami az iszlamizáció ellen hat: a szövetséges Egyesült Államoktól, az EU hatalmi strukturájának fontos és erős részét alkotó multinacionális nagyvállalatokon át az egyre erősebb és szélsőségesebb jobboldali pártokig. De hát ez végül is (egyelőre) mégiscsak fikció.

Aztán akárhogy is lesz, az orosz Viktor Pelevin A francia szellem macedón kritikája című novellájában (in: A hunok harmóniája. 2005, Gondolat Kiadó) már megfogalmazta, miért nem érdemes felkapni a vizet Houellebecq könyvein, amikben szerinte „a pina és a fasz központi helyet foglal el a kvantummechanika alapjainak populáris kifejtésével együtt”:

„Houellebecq, ez az élő francia elme, a világ titkára irányítaná a tekintetét, de egy-két bekezdés után elszabadul és – feltehetően nem minden élvezet nélkül – máris a soron következő, betűkből összetapasztott p...ában kapálózik. [...] Houellebecq erotikus körmondatai kissé kimódoltnak, spekulatívnak tűnnek számomra. Az elmélet ragyogó ismeretéről tanúskodnak, viszont elárulják a gyakorlati tapasztalat bosszantó hiányát. Egyébként, I...n áldja. Nem teszek neki szemrehányást azért, hogy a francia nyárspolgár frusztrációjára épít. De nem azért nem, mert regényei fő szólamát kíméletlenül pontosnak találom, hanem azért, mert nincsenek rá szavak, hogy mennyire tele van a f...szom a francia nyárspolgárral.”

Michel Houellebecq: Behódolás. Magvető Kiadó, 2015. 310 oldal, 3490 Ft.

(Cím feletti fotó: Atta Kenare / AFP)