A robottechnológia elterjedése az élet minden területén rég nem a tudományos-fantasztikus irodalom utópisztikus vagy épen bajóslatú jövendölése. A robotkor itt van a nyakunkon. De mi lesz? A kis mikrobik elveszik a munkahelyeinket? Tényleg mindent meg tudnak oldani? Elég kevés fogalmunk van közeljövőről, a legfejletteb társadalmak is felkészületlennek tűnnek a robotkorszakra.

Egy felmérés szerint az amerikai munkavállalóknak a 63 százaléka gondolja azt, hogy az ő munkahelye nincs veszélyben, de a témával foglalkozó kutatók ennél jóval pesszimistábbak. Az Oxford Egyetem kutatása, amiben 702 típusú munkahely sorsát vizsgálták, egyenesen arra jutott

2033-ra az amerikai munkaerőpiac 45 százaléka lesz robotokkal helyettesíthető.

Ahogy egyre olcsóbbá és okosabbá válik a robottechnológia, az élet és a gazdaság egyre több területén jelenik meg, tehát a 45 százalék sem a folyamat vége, hanem csak egy lépés. A robotmunka aránya nőni fog.

De vajon milyen hatása lesz ennek a brutális munkaerőpiaci átalakulásnak? Még a leginkább hozzáértő szakemberek is megosztottak. Tavaly a Pew készített felmérést 1896, a robotikához, a mesterséges intelligenciához, az informatikához vagy egyéb hasonló területekhez valamilyen módon kapcsolódó szakértő megkérdezésével. Abban gyakorlatilag mindenki egyetértett, hogy a technológiai fejlődésnek nagy hatása lesz mindennapi életünkre már tíz éven belül, de hogy ez pozitív vagy negatív változásokat jelent-e, abban nagyon megosztottak voltak a vélemények.

A közel kétezer válaszoló 48 százaléka látja sötéten a jövőt.

Szerintük a munkahelyek tömeges megszűnése miatt félő, hogy ugrásszerűen fog nőni a társadalmi egyenlőtlenség, tömegek lesznek munkanélküliek és fel fog borulni a most ismert társadalmi rend.

Közben pedig a szakértők 52 százaléka szerint a technológiai fejlődés nem fog több munkahelyet megszüntetni, mint amennyit létre is hoz 2025-ig. Abban persze mindenki egyetért, hogy rengeteg munkahely szűnhet meg a robotok miatt, de az optimistábbak szerint az emberi találékonyság új szerepeket, munkaköröket, iparágakat is létrehoz majd, így sokan találnak utat a boldoguláshoz a robotkorban is.

Abban is egyetértett majdnem az összes szakértő, hogy a fejlett országok oktatási rendszerei sincsenek felkészülve erre a korszakra. Az iskolák nem mindig azoknak a rugalmas képességeknek az elsajátítását segítik, amelyekre a jövő munkaerőpiacán igazán szükség lehet.

Az optimisták közül sokan úgy vélik, hogy a robotok térnyerése miatt újraalkothatjuk a munkáról kialakult elképzeléseinket, a termelésnek egy sokkal kisebb léptékű, szinte már kézműves fogalmához visszatérve. Magyarán: a robotok elvégzik az ipari méretű termelés feladatait, az emberek szöszölhetnek kis, igényes dolgokkal. Ezzel együtt járhat a munkaidő radikális csökkenése. (Erről a kérdésről korábban mi is írtunk többet.)

A Pew akkor a közel kétezer válasz alapján összeszedte, mi okunk van reménykedni:

• A technológiai fejlődés mindig szüntet meg munkahelyeket, de a történelmi tapasztalatok alapján mindig nagyobb mértékben hoz létre újakat.
• Alkalmazkodni fogunk a változásokhoz, az egyéni emberi képességek kibontakozásával új munkatípusok fognak létrejönni.
• A technológia meg fog minket szabadítani a napi taposómalomtól, és lehetőségünk lesz újraértelmezni a munkához kapcsolódó viszonyunkat egy pozitívabb, társadalmilag hasznosabb módon.

Ehhez képest a felmerült félelmek:

• Az automatizáció eddig főleg a fizikai munkaköröket (kékgallérosok) érintette, a most következő hullám a fehérgalléros szektort, tehát az irodai dolgozókat csaphatja meg.
• A magasan képzett munkaerő ugyan átvészelheti mindezt, de az alacsonyabb képzett, rosszul fizetett iparágakban sokak veszíthetik el munkahelyeiket, rosszabb esetben végleg.
• Az oktatási rendszerek nincsenek rendesen felkészítve, hogy kezeljék tudják ezeket a változásokat. A gazdasági és politikai rendszerek szintén elmaradottak, nem érzik a változás szelét.

A nyugalomra intők szakértők gyakran említik, hogy ebben a folyamatban semmi új nincs, a robotok megjelenése eddig is egy csomó munkahelyet szüntetett meg. A legnagyobb gyárak és összeszerelő üzemek álltak már át a teljesen automatizált működésre. A következő évtizedekben azonban sokkal több területen jelenhetnek meg robotok: radikális változás várható az áru- és személyszállításban, jönnek, sőt már itt is vannak a sofőr nélküli kamionok, alapjaiban alakulhat át a mezőgazdasági munka, az egészségügy, drónok hordhatják ki a csomagjainkat és lehet, hogy hamarosan robotok fognak minket kiszolgálni a Starbucksban.

Nincs védett munkahely

A fejlett államok gazdasági felkészületlenségével foglalkozik a világ egyik legismertebb közgazdásza, Jeffrey Sachs, aki éppen pár hete beszélt arról, hogy a közeli jövő kávézóiban már nem lesz szükség baristákra, hanem érkezésünkkor kedves robotok fogadnak majd minket, akik nevünkön szólítanak, és hála a Google vagy a Facebook felől érkező információknak, még azt is megjegyzik majd, hogy tízpercet késtünk ma, és kedélyesen megkérdik majd, hogy minden rendben van-e. Majd mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, készítik is a kávénkat, pont ahogy szeretjük.

Azaz jöhet a szolgáltatószektor robotosítása is.

(Egy kissé visszafogottabb és optimistább futurológus azt is hozzátehetné, hogy elsősorban a nagy kávéházláncok már ma is nagyüzemszerű üzleteiben várható ilyen szintű automatizálás; a kis, bennsőséges hangulatú, különlegességeket kínáló és természetesen sokkal drágább presszókban ugyanúgy a tulajdonos vagy az alkalmazott főzi majd a kávét, ahogy eddig, és lehet, hogy az ilyen helyek száma is szaporodik majd, pláne, ha vendégeknek elegük lesz a mindig egyforma minőségű kávékból és a géphangokból.)

Sachs maga amúgy kifejezetten híve a technológiai fejlődésnek, de úgy gondolja, sokkal pontosabban kellene látni, milyen következményekkel járhat a rohamos automatizálás, és a társadalmat fölkészíteni ezekra a változásokra. Ő volt az, aki egy korábbi tanulmányában azzal riogatott, hogy a jelenleg annyira biztosnak tűnő megélhetéssel rendelkező informatikusok sincsenek biztonságban: számítása szerint a most nagyon értékes szoftverfejlesztői munkák jelentős részét átvehetik mesterséges intelligenciák, amivel drasztikusan csökkenne az ilyen munka értéke.

Idén áprilisban megjelent tanulmányában Sachs azt próbálta meg modellezni, hogy milyen gazdasági következményei lehetnek a robotok érkezésének, és úgy találta, hogy rövidtávon semmi okunk sincs a bizakodásra. 

Pedig első ránézésre mi sem okozhatna nagyobb örömet, mint a robotok érkezése. Az emberiség a neolitikus forradalom óta eltelt tízezer évben azt várta, hogyan szabadulhatna meg a kemény, monoton munkától. De a gazdasági rendszereink könnyen belerokkanhatnak az átmenetbe.

A robotok térnyerésével párhuzamosan csökkenni fog a munkaerő-kereslet, be fognak zuhanni a bérek, majd a fogyasztás is, és a gazdaság egésze negatív spirálba kerülhet. Annak ellenére is, hogy a robotok megjelenésével a termelékenység maga növekedhet. Ezt nevezte Sachs a robottermelékenység paradoxonának. Hiába termelhetne jobb minőségben, megbízhatóbban, nagyobb mennyiségben és olcsóbban (tehát hatékonyabban) a robot, ha nincs, aki megvegye a terméket.

Már egy generáció alatt csökkenhet az előállított termékek száma, és ezzel párhuzamosan az életszínvonal mértéke is.

Ez a fajta elnyomorodás (Sachs meglepő módon a marxi hagyományokból érkező immiserization kifejezést használja) akkor a legvalószínűbb, ha az adott társadalomban alacsony a megtakarítások mértéke, az automatizálva előállított javak könnyedén felcserélhetők a nem automatizált úton előállított javakkal, és amikor a hagyományos tőkeelemek jelentős részét teszik ki a munkafolyamatnak. Ilyen például egy autógyár, szemben egy irodával, ahol szellemi munkát végeznek. Modelljében a gazdasági visszaesés nem tart a végtelenbe, egy idő után megindulhat a gazdasági fellendülés. De hogy ez mikor következik be, arra nem lehet választ adni.

Adózzanak a nyugdíjasok!

A visszaesési periódus hosszú és gyötrelmes lehet. Sachs persze megoldást is javasol, elsősorban kormányzati beavatkozásokat és újraelosztást sürget. Például olyan új adót vet fel, amit az idősebb, nyugdíjas korú egykori munkavállalók vagyonaira lehetne kivetni, és amiből a pályakezdő fiatalokat lehetne támogatni. A másik lehetséges megoldási út pedig azoknak a nehezebben vagy nem robotizálható szektoroknak a fejlesztése (szintén állami pénzből). Ezek szívhatnák föl a másutt fölöslegessé váló munkaerőt.

Sachs több helyen kitér arra, hogy a jövőbeni növekvő munkanélküliség várhatóan a fiatalokat fogja leginkább sújtani. Laurence Kotlikoffal közösen jegyzett kutatásában azt vizsgálták, hogyan érinti a fiatalokat az automatizáció. Az világos, hogy a fiatalok munkaerőpiaci helyzetével valami gond van. Míg hatvan évvel ezelőtt az Egyesült Államokban a 45 és 54 év közötti munkavállalók bére átlagosan 4 százalékkal volt több, mint a 25 és 34 év közötti munkavállalóké, addig ez a különbség mára 41 százalékossá nőtt. 

Sachs és Kotlikoff ezért kutatásában életpályamodelleket vázolt fel, azt feltételezve, hogy a fiatal, és épp ezért kevésbé képzett munkavállalók könnyedén lecserélhetők robotokra.

Ahogy nő a robotok termelékenysége, úgy válik majd egyre nehezebbé a fiataloknak, hogy saját képességeik fejlesztésébe fektethessenek.

Azaz miközben a munkaerőt könnyedén helyettesítő robotok terjednek, egy olyan világ felé tartunk, ahol minden generáció valójában rosszabb teljesítményre lesz csak képes, mint az előző volt. Mindezt úgy, hogy a gazdasági teljesítmény a robotok munkája miatt még akár nőhet is.

Ez ugyanaz a paradoxon, amiről már szó volt, és ez mutatja meg, hogyan lehetséges, hogy miközben technológiai fejlődés van, sokan mégis rosszabbul járnak.

Az igazi kérdés pedig továbbra is az, hogy kik lesznek, akik rosszul járnak. És erre egyelőre nincs válasz. Sachsék nagyon generációs irányba vitték el az érvelésüket, de egyáltalán nem biztos, hogy igazuk van. A nagyon népszerű közgazdász, Tyler Cowen szerint például nem fiatalok és idősek harcáról lesz szó, hanem sokkal inkább arról, hogy ki az, aki jól lesz képes együtt dolgozni a számítógépekkel, és ki az, aki konkurálni fog velük ugyanazért a feladatért.

A robot Németországban is ugyanannyiért hegeszti az Audit, mint Győrben

Magyarországon talán még messze van a robotforradalom, nem olyan gyors az átállás az új technológiákra, mint a legfejlettebb országokban, de naiv dolog lenne azt gondolni, hogy a robotok terjedése megáll a győri Audi-gyár szerelőcsarnokaiban, és nem fognak feltűnni a McDonaldsokban, postákon, BKV-pénztárakban, teherszállításban. Ezért a XXI. században meglehetősen furcsán hangzó teljes foglalkoztatás hajkurászása helyett talán érdemesebb lenne olyan oktatási rendszerbe invesztálni, amely képes lehet felkészíteni a társadalmat a közeli változásokra.

Az Orbán-kormány oktatáspolitikáját eddig mintha a járműgyártó konszernek diktálnák: a szakképzés átalakítása, a duális rendszer az ő igényeiket szolgálja, miközben más szektorokban teljesen használhatatlan ez a struktúra. A járműipar ráadásul a leggyorsabban robotizálódó területek egyike, tehát nagyon könnyen lehet, hogy alig néhány év múlva már nem lesz szükség azokra a szakmunkásokra, akikből most ezreket akarunk képezni.

És ha ez nem lenne elég: a robotizáció egy másik globális gazdasági hatása is fenyeget bennünket. A legfejlettebb országok jelenleg ipari termelésük jórészét kevésbé fejlett, de olcsó és megfelelő minőségű munkaerővel rendelkező országokba szervezik ki. Nagyjából ebből él a fejlődő világ. És így kerülnek hozzánk a német Audi, Mercedes vagy a japán Suzuki gyárai is. De ha a termelés nagyobb részét robotok végzik, akkor az olcsó és képzett munkaerő többé nem tényező, semmi okuk sem lesz a fejlett országok tőketulajdonosainak, hogy távoli országokba telepítsék a termelést.

A fenti példák csak a töredékét érintik azoknak a problémáknak, amelyekkel szembetalálhatjuk magunkat a robotkorszakban. Jeffrey Sachs egyike a témában legtöbbet hivatkozott közgazdászoknak, de egyáltalán nem biztos, hogy mindenben igaza van. Írásai nyomán legalább elindult egy vita arról, hogy milyen világban fogunk élni pár évtized múlva, illetve hogyan készülhetünk erre a korszakra. Ami fontos, mert ezt egyelőre igazából még csak elképzelni sem tudjuk.

(Nagy kép: Tosifumi Kitamura/AFP)