A hal finom és egészséges (legalábbis úgy általában), de a magyarok nem nagyon eszik. Nyilván nem segít, hogy nincs tengerünk, de a halkerülés oka inkább valami kulturális viszolygás. A legtöbb magyar ember tényleg három esetben eszik halat: halászlé a bográcsból, importált hekkfilé a Balatonnál és valamiért valami halas dolog karácsonykor.

Az egy főre jutó halfogyasztás Magyarországon a legalacsonyabb az egész EU-ban. Sőt, a világon is csak olyan országok vannak mögöttünk, mint Mongólia, Nepál vagy Etiópa, pedig egyébként elég sokat eszünk. Még a szomszédos, de szegényebb Romániában is több hal fogy, igaz, ott van tenger, de például a tengertelen csehek és szlovákok is majdnem kétszer annyi halat esznek, mint mi.

A helyzet tehát siralmas halszempontból, de legalább a trend nem olyan tragikus:

Az 1990-es helyzethez képest közel 40 százalékkal több halat eszünk, persze az évi 3,7 kiló szinte kimutathatatlanul kevés. Viszont ugyanebben az időben a tojásfogyasztás majdnem a felére esett, a húsból is az ötödével kevesebbet eszünk. Szóval a hal egész sokat behozott a relatív lemaradásából.

Ha úgy nézzük, hogy honnan kerül a fehérje az átlagmagyar testébe, a 70-es évektől kezdve így néz ki:

A hal és a többi tengeri dolog ugyan jó proteinforrásnak számít, a legfrissebb számok szerint viszont a Magyarországon az átlagos bevitt fehérjemennyiség 1,8 százaléka jön csak halból, napi 1-2 gramm. Ez ráadásul nagyjából 2006 óta nem is nőtt.

Ez a halfogyasztás is elég egyenlőtlenül oszlik el a társadalom jövedelmi csoportjai között.

Azaz a leggazdagabb tized 7,3-szor annyi halat fogyaszt, mint a legszegényebb 10 százalék. Vagy úgy vesszük, akkor a leggazdagabb tized eszi meg a Magyarországon elfogyasztott halak 21 százalékát, miközben a legszegényebb tized csak a 3,8 százalékát.

Szerencsére annál azért több halat fogyaszt a magyar, mint amit itthon a halastavakból, folyókból kifognak. Az tényleg nagyon kevés:

Szóval az évi 15 ezer tonna körül ingadozik a magyar haltermelés, de ebből még lejönnek a hal használhatatlan részei és a hulladék. Ezt a maradékot nagyjából mind megesszük, de ezzel nem megyünk sokra. Már csak azért sem, mert a kétharmada ponty, ami azért nem tartozik a legjobb minőségű halak közé – érthető is, hogy sokan idegenkednek a haltól úgy általában a pocsolyaízű pontyok miatt. Harcsából és pisztrángból nevetségesen keveset állít elő az ország.

A magyar halfogyasztás szerencsére több mint felerészben importra támaszkodik. De nem baj, mert pont most találtam meg az interneten az OECD már-már bántóan részletes halimport-statisztikáját (amiben ugyan kilogramm helyett tonnát írtak véletlenül, de ki nem hibázott még életében soha). 2013-ban így viszonyult az importált hal mennyisége az itthon termelthez képest:

Szóval mindenféle halfiléből több mint ötezer tonnát, halkonzervből és más módon feldolgozott halból pedig több mint kilencezer tonnát hozunk be. Utóbbiból jó kétezer tonna darált hal, amit jellemzően prézlivel bevont, mélyhűtőből történő elővételt követően olajban kisütött módon fogyasztunk:

Az importált halfilé és a behozott fagyasztott halak legnagyobb része hekk, a friss és a sózott-füstölt halak nagy többsége pedig lazac. De figyelem, vannak pozitív trendek is!

Bizony, hosszú évek kedvező trendjei után most már végre többet hozunk be az országba friss vagy hűtött halból, mint a horrorisztikus fejű és semmilyen ízű hekk fagyasztott húsából.

A halimport egy apró része reexport (a kagylóknál a többség), de ez a nagy képen nem változtat. Az adatokban egyébként már-már krimibe illő rendellenességek vannak. 2012-ben ugyanis rejtélyes okból ezer tonnával megemelkedett a magyar makrélaimport a korábbi 50-100 tonnás szintről. De ez rögtön tovább is állt az országból, ugyanis a makrélaexportunk is megemelkedett ugyanennyivel. Szóval csak keresztülutazott az országon ez a rengeteg makréla.

Végül pedig a mindenkit érdeklő téma: mennyit habzsolnak be valakik be a tenger luxuskincseiből, kaviárból, osztrigából és homárból:

(OECD, KSH, FAO)