Ha valaki nem követte volna az utóbbi napok eseményeit az internetes (szex)partnerkeresés világában, annak mondom, hogy két fontos dolog történt. Egyfelől hackerek nyilvánosságra hozták az ashleymadison.com oldal felhasználóinak adatait, másrészt egy újságíró betámadta a Tindert.

A két ügy között szoros kapcsolat van, ráadásul sokat elmondanak mindannyiunk jövőjéről.

Az elég magasan jegyzett, amerikai Vanity Fair magazinban cikk jelent meg „Tinder és a Randiapokalipszis hajnala” címmel. Az elég hosszú és közepesen nagy port kavart írásban a szerző a Magyarországon is méltán népszerű mobilapp huszonéves, New York-i, elsősorban hímnemű felhasználóit felszínes, primitív nemi vágyaik által vezérelt emberekként ábrázolja. Majd moralizál egy kicsit a feltételezett randiapokalipszisről, az Érzelmek és a Szerelem Elvesztéséről, és arról, hogy régen minden jobb volt.

Másfelől ismeretlen hackerek beváltották korábbi fenyegetésüket, és augusztus 18-án felrakták az internetre az ashleymadison.com felhasználói adatbázisát. A Magyarországon méltán népszerűtlen weboldal naiv férfiaknak ígért titkos románcot, ám már fénykorában is sokan azzal vádolták, hogy kamu az egész, csak férfiak regisztrálnak rá (és fizetnek érte), és a kevés női felhasználó mögött is valójában robotok vannak.

A nyilván nem véletlenül pornószínésznő-nevű oldal adataira lecsapott az - elsősorban amerikai - média, és számtalan civil felhasználó között sikerült olyan nagyhalakat is találniuk, mint valami jelentéktelen valóságshow jelentéktelen hőse. Ettől függetlenül az adatok kikerülése sokakat nagyon rosszul érintett, és már több állítólagos öngyilkosságról is vannak hírek.

A személyes lebukásokon és kellemetlen beszélgetéseken túl az ashleymadison-hack folyományaként számtalan cikk született arról, hogy micsoda szörnyű világ jön, ahol már semmi és senki nincs biztonságban. Hogy egy dolog volt az NSA-botrány, amelyben kiderült, hogy állami szervek mi mindent tudnak óvatlan polgáraikról, de most már bárki intim titkait megszerezheti szinte bárki. Az ilyen apokaliptikus jövőképet festő cikkek iskolapéldája a New York magazin “Az Ashley Madison Hacknek téged is meg kellene ijesztenie” című cikke.

Összefoglalva a két ügyet: meghatározó véleményvezérek szerint 2015 nyarának végére egy olyan világba érkeztünk meg, amelyben mindenki csak dugni akar, aztán mindenki lebukik.

Ezzel az állítással vitatkozni nem is nagyon lehet, legfeljebb csak azon meglepődni, hogy e két tényre miért csak most csodálkoznak rá sokan. Állítólag az emberiség jelentős része már az internet feltalálása előtt is dugni akart, és bizony nagyon sokan le is buktak azok közül, akik azt hazudták, hogy ők egyáltalán nem.

De ne vicceljük el a dolgot, hiszen tényleg komoly dologról van szó, sőt, a létező legkomolyabbról. Tényleg igaz, hogy a Tinder és a hasonló appok változást hoztak, és az okos ember az Ashley Madison ügyéből is tanul, mielőtt jönnének a következő hasonló balhék, amelyek egészen biztosan jönni is fognak. Múltba révedéstől és a jövőn aggódástól azonban még senkinek sem lett jobb, így maradjunk inkább a valóságnál.

Az például már néhány éve világos, hogy az internet sok egyéb mellett az emberek legszemélyesebb magánéletét is megváltoztatta.

De annyira, hogy magánélet, ahogy azt több ezer éven át elképzeltük, tulajdonképpen már nem is létezik ma, amikor minden fotó, vacsorameghívás és hülye beszélgetés felkerül az Instagramra, a Facebookra és hasonló, mindenre örökké emlékező lerakatokba.

A Tinder és a többi rokon kezdeményezés ennek a folyamatnak egy kis szeglete. Segítségükkel megszűnőben vannak azok a végtelennek tűnő és végtelenül kínos pillanatok, amikor az ember fia/lánya azon rágódott, hogy kezdeményezzen-e az ismeretlen, de kívánatos személynél. Volt, aki azért kezdeményezett, mert házastársat keresett, más csak egy akciódús éjszakát, és ebben a Tinder sem hozott újat: ki erre használja, ki meg amarra.

Az Ashley Madison feltörésének folyományaként történő lebukások sem jelentenek minőségi újdonságot. Most az internetről lehet kideríteni, hogy életünk párja nem dolgozni volt, hanem dugni, két éve a mobiltelefonja híváslistájának gyors végigböngészésével. Húszezer éve pedig az ágyékkötője alapos megszagolgatásával. Ezek nem olyan nagy különbségek.

Az egyetlen valódi újdonság, hogy - a magánélet megszűnésével összhangban - egy félrelépés bizonyítéka akár a teljes emberiség számára nyilvánossá válhat, és Sanghajtól San Franciscóig mindenki megtudhatja, hogy valójában mit csinált az a szemétláda, aki képes volt azt hazudni, hogy elhúzódott a munkanapja.

Az Ashley Madison adatainak felbukkanása még csak az első lépés, ennél jóval ijesztőbb lehetőségekkel is számolni kell.

Mi van, ha mondjuk valaki a Tinder felhasználói listáját kaparintja meg és publikálja? És ha az appon belüli cseteket is? Az NSA nyilván láthatta akár a Facebook-beszélgetéseket is, na de mi történik, ha magánzó hackerek is eljutnak erre a szintre? És ha valakinek sikerül mondjuk egy egész ország mobiltelefonos SMS-eit megszereznie? Vagy hogy egy egyszerűbben elképzelhetőt mondjak: tegyük fel, hogy egy város forgalmas utcájában működik egy kupleráj, amelynek ajtajára rálát egy egyébként más céllal kihelyezett térfigyelő kamera. Tényleg elképzelhetetlen, hogy valaki megszerezze az így készülő felvételeket?

Mint a technikai fejlődés, a bűnözés, valamint ezek keresztmetszete, ez tényleg elég rémisztően hangzik. És egyben elkerülhetetlennek is. Nem véletlen, hogy a most születő cikkek, például a már említett példány a New York magazinban, szinte a végső elkeseredés hangján kiáltanak fel, és követelik, hogy valaki azonnal csináljon valamit, mielőtt életek és családok milliói mennek tönkre.

A dolgok jelenlegi állása szerint azonban nincs mit csinálni. Muszáj elfogadni, hogy akárcsak életünk egyéb vetületeit, nemi életünket is szinte lehetetlen digitális nyomok hátrahagyása nélkül élni. Nyomokat hagyunk a számítógépünkön, a zsebünkben utazó okostelefonon, bankkártyánk minden egyes használatakor, térfigyelő kamerákon, amikor Ubert vagy taxit hívunk, jobb helyeken pedig még a tömegközlekedéshez szükséges csipkártya használatakor is.

Ezek a nyomok szinte eltüntethetetlenek, és az NSA-botrány után az is világos, hogy adataink védelmét senkire sem bízhatjuk rá.

Így hát teljesen felesleges azt követelni, hogy most már azonnal csináljon valaki valamit, mielőtt újabb adag félrelépést kereső ember viselt dolgai válnak közkinccsé. Ennél sokkal reálisabb célt kell kitűzni: egy olyan világot, amelyben továbbra is mindenki a másik gatyájában matat, viszont mentes a járulékos álszentségtől.

Ez egyáltalán nem utópisztikus elképzelés, sőt, a helyzet valójában most sem olyan rossz, mint ahogy a Tinder és az Ashley Madison miatt született cikkek sugallják. Ezeket a cikkeket ugyanis Amerikában, az álszent prüdéria világbajnokában írják, nem pedig például Franciaországban, ahol egy félrelépés akkor sem olyan nagy ügy, ha egy hivatalban lévő államelnök követi el. Jellemző volt a Tinder védekezése is, amivel a randiapokalipszisen kesergő cikkre válaszolt: képesek voltak azt állítani, hogy appjukat valójában tartalmas kapcsolatok keresésére használják ügyfeleik.

Ez az álszentség azért hihetetlenül káros a technikai fejlődés jelenlegi állapotában, mert teljesen hétköznapi tetteket kiált ki bűnnek.

Mivel digitális nyomaink eltüntetése lehetetlen, és sajnos ezek védelmét sem bízhatjuk már rá jó szívvel semmiféle hatalomra, egyetlen megoldás maradt: világosabban elhatárolni, hogy mi az, ami tényleg bűn, és mi az, amit csak álszent és/vagy prűd emberek képesek annak nevezni.

Ez össztársadalmilag nehezen elérhető cél, hiszen hülyék és bulvársajtó mindig lesznek, az egyén szintjén viszont sima ügy. Ez a két éves, de még ma is nagyon érdekes cikk azt fejtegette, hogy egy mindent látó és ellenőrző államnak milyen előnyei lehetnek. Hazudozni például nincs értelme, hiszen az igazságra mindig van bizonyíték, csak meg kell keresni. Így lesz ez a nemi életünk esetében is.

Ha teljes bizonyossággal tudjuk, hogy le fogunk bukni, teljesen felesleges hazudozni életünk párja előtt. Egy ilyen világban csak két választásunk marad. Vagy nem keresünk az interneten kalandokat, nem töltjük le a Tindert és nem regisztrálunk titkos félrelépést ígérő oldalakra, vagy ha mégis ilyesmire vágyunk, akkor előbb egyeztetünk a környezetünkben azzal/azokkal, akiket az ilyesmi zavarhat. Több őszinteség, több szex, több boldogság.