Ezt nézd - mutatja a kurd férfi a mobiltelefonján lévő videókat, miközben a Keleti főbejárata előtt ülünk a földön, szemben a mostanra már megszokott rendőrsorfallal. A telefonon a kurd fegyveres szervezet, a YPG győzelmi felvételei vannak, aztán jönnek a klasszikus viccesvideók, arab férfi táncol, felrúgja egy kecske, ilyesmi. Többször felnevet. A férfi Észak-Szíriából, a kurd Kobaniból érkezett, a városból, ami sokáig hősiesen tartotta magát az ostromló ISIS ellen, sőt, sikerült is visszaverni őket - az viszont, hogy mennyi maradt belőle, itt megtekinthető. Én is megmutogatom neki a telefonomon lévő videókat, aztán betesz valami kurd zenét, és csak bambulunk a Keleti épületére, a rendőrökre meg a Baross téri neonokra.

Mindez csütörtök éjjel történik, körülöttünk több ezer ember tölti az éjszakát a pályaudvar környékén, amiből lényegében menekülttábor lett. A legtöbben az aluljáróban és a folyosókon alszanak, sokan pedig egyszerűen kint a szabadban.

A tábor lakói feszült napon voltak túl. Miután kedd reggel kizárták őket a Keletiből, és rendőrsorfal állta el az útjukat, hogy felszálljanak a jellemzően Németországba tartó vonatokra, szerda estig semmit sem tudtak arról, miért történik mindez. A türelmetlenség, a fáradtság és a bizonytalanság pedig egyre feszültebb jelenetekben csapódott le. Aztán szerda este többé-kevésbé elmondták nekik egy rendőrökkel védett autó mélyéről, hogy mindez lényegében csak az uniós szabályok betartását jelenti, és egyelőre nem tudnak elutazni, ettől pedig sokat csillapodott a hangulat. Bár biztosan nem mindenkihez jutott el a schengeni övezetről szóló, elég általános fejtegetés (pláne, hogy őket nem ez érdekelte, hanem hogy mikor mehetnek tovább), önmagában attól, hogy mondtak nekik valamit, sokkal jobb lett a helyzet.

Éjszaka egy szír ikerpár egyik tagja például tőlem próbálta megtudni, miért nem mehetnek be az állomásra. A 15 éves, családjával utazó, Idlib városából, Észak-Szíriából érkező lány azt mondta, Magyarország jó hely, de azért Németország még jobb, inkább oda szeretnének menni. A három tizenéves nővér és anyjuk még késő éjszaka is beszélgettek a rendőrök előtt ülve, egy plüsstakaró alatt, a mérnök apa ekkor már mélyen aludt. A háború elől jöttek el - de ezt nem ilyen unalmasan fogalmazták meg, hanem (azzal együtt is, hogy egész jól beszéltek angolul) azt mondták a városukra, hogy bumm bumm. És valóban, Idlibben is volt bumm bumm. Azt is mondták, hogy nem szeretik Bassár el-Aszadot. Viszont német iskolába szeretnének járni, és matematikát tanulni Münchenben, ahol már élnek barátaik. Az út idáig nagyon veszélyes volt (”Törökország volt a legrosszabb, nem adtak vizet”), és már napok óta ülnek a Keleti előtt, de így is tiszta, csinos öltözetben.

Ami a cikk elején idézett jelenettel együtt talán választ ad két népszerű menekültellenes mémre. Az egyik, gyakran előforduló “érv” szerint ugye mit sírnak azok, akiknek még okostelefonjuk is van. A másik ugyanez, csak szép ruhával, Nike cipővel, ilyesmivel.

Na de ha valaki a XXI. században városi életet él, majd egyszercsak rátámad az utóbbi évtizedek legpusztítóbb és legaljasabb világvégeszektája (ez lenne az ISIS), akkor mégis miért kellene eldobnia a telefonját is? Nem lett attól más ember, hogy az életét tragédiák veszik körül. És ha egy szír mérnök családja a helyi viszonyokhoz képest tisztes jómódban él, mégis miért kellene attól máshogy öltözködniük, mert egy gyilkos diktátor és a Közel-Kelet egyik legkegyetlenebb háborúja pokollá tette az életüket otthon?

Egészen más annak a szintén 15 éves afgán fiúnak a helyzete, akivel először Hegyeshalomnál találkoztam hétfőn, aztán visszafordult Budapestre, és azóta is minden nap összefutottunk. Csütörtök éjjel örömmel mutatta, hogy szerzett egy Tisza pulóvert, amire éjszaka már nagy szüksége volt. Az ő példája mutatja, hogy a menekülteknek lehetnek ugyan számunkra szinte elképzelhetetlen történeteik a múltból, de ennél is ijesztőbb tud lenni a jövő. A fiút azzal a feltétellel hozták el a csempészek, hogy egy éve van megkeresni a pénzt a kamatokkal együtt az út árára, különben a Kabulban maradt családja bánja. És ez benne is van a szemében amikor minden nap megkérdezi, mikor mehet végre tovább.

Az éjszaka tényleg csípős volt, az önkéntesek szerint messze takaróra és matracra (polifoamra) volt a legnagyobb szükség. Amikor a Migration Aid éjjel takarókat osztott, ki is tört a verekedés.

Amikor pedig azt hallja az ember, hogy migránsok verekedtek a Keletiben, ijesztő dolgot képzel el. És részben nem is lő mellé ezzel. Ahogy az egyre elkeseredettebb emberekből elő-elő tör a feszültség, az egyáltalán nem megnyugtató látvány. De nem ez a teljes kép. Egyrészt azok, akik éjjel összeverekedtek, jellemzően csak a családjuknak akartak takarót szerezni. A dulakodás néhány pillanatig tartott, az ütések után ugyanúgy állnak tovább együtt. És közben alig néhány méterrel arrébb kendős asszonyok rezzenéstelen arccal tartották tovább a kezükben a gyerekeiket. Több ezer ember pedig ügyet sem vetett az egészre.

A szerda este legerősebb jelenete pedig egyértelműen az volt, amikor az alagsorban az önkénetesek felszereltek egy vásznat, és Tom és Jerry-epizódokat vetítettek a gyerekeknek, akik örömmel nézték. Ez tipikusan olyasmi, ami az interneten keresztül túlzó giccsnek tűnik. De csak egészen kicsit kell belegondolni abba, hogy ezeknek a gyerekeknek a nagy része olyan traumákon ment keresztül, hogy az a néhány perc, amíg leköti őket egy rajzfilm (vagy a krisnások zenélése, esetleg a magyar punkok haja), egészen mást jelent nekik.

A traumák pedig sokaknak még nem értek véget. Miután szerdán voltak olyan menekültek, akiket már elvittek a táborokba, akár tíz szétszakított család is maradhatott a Keletiben. Éjjel az önkéntesek Debrecenből küldött fényképek alapján keresték az elveszett családtagokat a folyosókon.