• Az áprilisi földrengés és az azóta is tartó utórengések hatására hosszú évek után végre konszenzusra jutottak a pártok, megszületett Nepál első alkotmánya és új, női elnököt is választottak.
  
• Ettől egyelőre nem egyszerűbb az élet a világ egyik legszegényebb országában. A legfrissebb adatok szerint eddig 48-an haltak meg és több mint ezren megsebesültek az elmúlt hónapokban az indiai határon zajló tüntetésekben.
  
• Olaj-, gáz- és szokásos áramhiány van, a határblokád miatti gazdasági krízis egyre súlyosabb.
  
• Mindennapok a színes imazászlókon innen és túl.
  

Egykerekű biciklin villog egy rasztahajú nyugati fiatal a Boudhanath sztupa melletti téren, a nagy harang tövében. A helyiek ámuldoznak a mutatványon, ez egy olyan ország, ahol nemigen vannak játékszerek, a gyerekek bicikliabronccsal, vagy ami mostanában nagyon menő, házi készítésű papírsárkánnyal játszanak. Amikor a fiú már a csúcson van önnön érdekességétől, a tömegből kiválik egy öreg szerzetes, odalép a fiúhoz, egy mozdulattal kikapja alóla az egykerekűt és kacagva elrohan vele. A srác arcáról lefagy a vigyor és kétségbeesetten szalad tulajdona után.

Az emberek derülnek egyet a leckéztetésen, a fiú eloldalog, aztán minden visszatér a medrébe: az öreg szerzetes és a többiek köröznek tovább a sztupa körül, a szerzetes néni a bejáratnál áldást oszt, a kutyák hevernek az imamalmok tövében és a galambok is úgy tojnak mindenki fejére, ahogy szoktak.

Ami most mégis más itt, az egy, a téren felállított sátorban zajlik. Huszonegy napon át a négy nagy buddhista vonal lámái tartanak szertartást, hogy megáldják az ország egyik legszentebb építményeként számon tartott sztupának az új, és jelen állapotok fényében igencsak szimbolikus tengelyoszlopát. A mintegy ezerötszáz éve alapított sztupa, mely UNESCO világörökségi helyszín, az áprilisi földrengésben sérült meg, felső részét az elmúlt hónapokban visszabontották, a benne lévő relikviákat biztonságos helyre szállították, míg tart az újjáépítés.

Balesetből tüntetés

Nepálban 2008-ban, Dnyánendra király lemondásával szűnt meg a kétszáznegyven éves királyság, és kezdődött a világi korszak. Az emberek úgy képzelték, végre szabadon minden lehetőségük megvan a fejlődésre, de a vidék és a főváros közti, mindig is meglévő érdekellentétek képtelenné tették a pártokat a konszenzusra, így az alkotmány elfogadására, ami pedig elengedhetetlen volt a továbblépéshez.

A politikai feszültség évről évre nőtt, a tüntetések mindennaposak voltak, akár egy sima közlekedési baleset is tömegdemonstrációba csapott át. Közben az áramellátás akadozott, a befektetők elkerülték az országot, nem volt munka, az árak egyre emelkedtek, az egészségügyi és szociális ellátás siralmas volt. Egy valami virágzott, a korrupció.

Ebben az állapotban érte az országot idén április 25-én a 7,8-as erősségű földrengés, majd két hét múlva újabb hasonló erejű, melyekben több mint kilencezren vesztették életüket és kilencszázezer otthon semmisült meg vagy károsodott súlyosan. A lemezek odalent ugyanúgy egymásnak feszültek, ahogy az érdekek odafent.

Ez a rengés nagyon hosszúnak tűnt

Egy, a Bouddhanath sztupa melletti kávézó teraszán ülünk Rosellel, és turistáknak készített maffint majszolunk. Amikor a szomszédos épületben lehúznak egy redőnyt, a hatvanas éveiben járó német hölgy összerezzen. Mint mondja, a földrengés óta mindenki nagyon érzékeny a hirtelen zajokra.

Rosel évek óta tavasszal és ősszel több hónapot tölt Nepálban és Tibetben. A sztupa melletti harmadik emeleti lakásában volt áprilisban, mikor az első rengés történt.

„Egy átlagos rengés maximum fél percig tart, ez viszont legalább másfél percig, ami nagyon hosszúnak tűnt, és ami még félelmetesebbé tette, hogy nem csak a megszokott horizontális irányú mozgás volt, hanem váltakozva vertikálisan is mozgott minden.” Amikor az ablakából látta az asszony, hogy a sztupa csúcsán lévő aranyozott lemez leesett, úgy döntött, lemegy az utcára, ahonnan egyre hangosabb kiabálás hallatszott.

„Az összegyűlt emberek egy idő után elcsendesedtek. Volt a levegőben valami feszült izzás, mint mikor bombáznak egy várost. Mi sem tudtuk, lesz-e folytatás. De lett, napokig folyamatosan rengett a föld.”

Tíz nappal az első rengés után az asszony hazament Németországba. „A repülőn elaludtam és azt álmodtam, hogy otthon vagyok, de ott is reng a föld. Felriadtam és megnyugodtam: csak egy kis turbulencia volt.”

Az ötven körüli, tibeti születésű Sonam egy katmandui kolostor ügyintézője. Felesége Kanadában dolgozik ápolónőként, míg Sonam három gyerekükkel Katmanduban él. Mint mondja, csak a fővárosban minimum kétezren vannak, akik még ma is sátrakban élnek, mert lakhatatlanná vált az otthonuk. Két ilyen, bambuszrudakból és fóliából összetákolt sátortábor van közvetlenül a Hyatt hotel mellett is, előtte egy megkopott táblán valami hirdetés: „Secured future”.

Sonam szerint jellemző volt az országra, hogy az építkezésekből „kispórolták” a mérnököt. „Az elmúlt két évtizedben duplájára nőtt Katmandu lakossága, gyorsan kellettek a lakások, és sokan úgy gondolták, egyedül is fel tudnak építeni bármit. A házaknak nem kis része statikailag elhibázott, ezért sérült vagy omlott le olyan is, ami stabilnak tűnt.” A katasztrófából tanultak a helyiek, ma már hajlandók megfizetni a mérnököt, és az állam is szigorúbban ellenőrzi az építési engedélyeket.

Olivér, a magyar segítő

Olivér, a középkorú magyar férfi szintén visszajáró vendég Nepálban, a rengésekkor is itt volt. A katasztrófa után több helyre küldött pénz, és volt, ahová személyesen ment el tárgyi adományokkal. Egy faluba alumínium hullámlemezeket, úgynevezett zasztákat vitt, ezekből építették a leomlott otthonok helyett az alkalmi házikókat. (Érkezésünkkor a repülőből is ezeknek a lemezeknek a csillogása tűnik fel először, mint változás.)

Annyira hálásak voltak a helyiek, hogy búcsúzóul egy tradicionális, amolyan felelgetős dalban (dhori) köszönték meg a segítséget. Ezek a dalok hagyományosan a szerelemről szólnak, de ezúttal átköltötték, és arról énekeltek, hogy Olivérék eljöttek segíteni, és hogy ők ezt mennyire köszönik.

A férfi hallott egy Borong nevű tamang faluról, ahol mind a háromszáz ház összedőlt. A helyiek négy órát gyalogoltak lefelé az első településig, ahol fel tudták tölteni a telefonjukat. „Ott egy óra várakozás, hogy sorra kerüljenek, ha épp volt áram, majd megint négy óra vissza, szóval kilenc óra egy feltöltésért! Kaptam némi pénzsegélyt, amiből mobil, napelemes telefontöltőket vettem nekik. Azért nekik küldtem, mert két hét elteltével se ment még oda senki. Azóta, úgy hallottam, maguk újraépítették az összes házat, abból, amilyük helyben volt.” Csakhogy, ha ugyanúgy építik fel a házakat, ahogy előtte voltak, egy következő rengés újra mindent lerombol. A rengésbiztos ház viszont megfizethetetlen a helyieknek.

Olivér szerint a nyugati segítők hamar belátták, hogy a nepáli kormányon és a helyi NGO-kon keresztül nehézkes az ügymenet, így, aki csak tudott, közvetlenül ment segíteni egy-egy faluba, illetve a nyugati világ állampolgárai közül is sokan inkább helyismerettel bíró honfitársaikat bízták meg, hogy elvigyék az adományt.

Az epicentrum közelében, összesen hat körzetben a házak hetven, de inkább kilencven százaléka összedőlt. Lama Norbu is egy ilyen kis hegyi faluban éldegélt feleségével és három gyerekével. Az első nagy rengés levitte a házuk felső szintjét, a második pedig teljesen lerombolta az épületet. Zasztából épített viskóban laktak, az államtól mindössze ötszáz - de házanként maximum háromezer rúpia, azaz ezerötszáz-kilencezer forint - segélyt kaptak.

A lámának volt néhány nyugati ismerőse, tőlük kapott segítséget a maga és a faluja számára. Aztán augusztusban a család úgy döntött, elköltöznek, ugyanis arrafelé folyamatosak voltak az utórengések. Az új faluban is egy, a láma által épített aluházban laknak, amiben függönyökkel vannak elválasztva a terek, de legalább a föld nem mozog alattuk.

Búcsúzóul a láma egy képet és egy tibeti imát ad, a képen egy négykarú istenség, aki kezeiben a négy elemet tartja, ő védelmez a földrengésektől is. Azt mondja a láma, tegyük ki az épület falára, ahol lakunk.

Katmanduban mostanában csak ritkán és apró utórengéseket érezni, viszont április óta szerte az országban összesen négyszázöt, a Richter skála szerinti négyesnél erősebb utórengés volt a nepáli Nemzeti Szeizmológiai Központ adatai szerint.

Alkotmány alulnézetből

Az Amerikai Geológiai Intézet becslése szerint 1-10 milliárd dollár körüli kárt okoztak a földrengések Nepálnak, ami akár évtizedekkel visszavetheti az ország egyébként is pangó gazdaságát. A rengésekben falvak tűntek el, autóutak, gyárak, erőművek rongálódtak meg. Az újjáépítés évekig tarthat, míg a turisták távolmaradása megadhatja a kegyelemdöfést az országnak, jósolták.

Ami az összbenyomást illeti, a főváros, Katmandu most tisztább és rendezettebb, mint a földrengés előtt, nyilván a romeltakarítás során az évtizedes szemét- és törmelékkupacok is eltűntek. Habár az esős évszak elmúltával, azaz szeptember végétől egyre nagyobb számban vannak jelen a turisták, a Thamelben, a bevásárló negyedben még érezhetően kisebb a forgalom. Nem mindenki szeret egy továbbra is földrengésveszélyes országban nézelődni, másrészt a látványosságok jelentős része is megsérült vagy megsemmisült.

Úgy látszik, a katasztrófa és utána a mentés nemzetközi összefogással, megmutatta a nepáli politikusoknak, hogy ha nem képesek bizonyos kompromisszumokra és együttműködésre, akkor semmi nincs, csak szenvedés. Az alkotmányozó nemzetgyűlés szeptember 16-án végre elfogadta az ország első alkotmányát. Az alaptörvény Nepált egy hét éven át tartó átmeneti időszak után hindu királyságból világi köztársasággá változtatta.

Majd az alkotmányban előírtak szerint miniszterelnök-választást tartottak, amelyen az Egyesült Marxista-Leninista Párt (UML) elnöke, a 63 éves Khadga Prashad Oli kapta a legtöbb voksot a parlamenti képviselőktől. A másik jelölt, Szusil Koirala eddigi miniszterelnök, a Nepáli Kongresszus Párt (CPN) vezetője volt. A két politikus pártja korábban egymással koalícióban kormányzott, ez a felállás az új kabinetben is megmaradt, és csatlakozott hozzájuk a Maoista Párt, valamint több kisebb párt, akik az új elnököt szavazatukkal támogatták. Oli azt nyilatkozta, hogy az ország jelenlegi nehéz helyzetében nincs más lehetőség, csak hogy valamennyi párt egységesen lépjen fel.

Október 28-án a parlament megszavazta az ország első női elnökét, Bidya Devi Bhandarit. Az elnökasszony az UML helyettes vezetője, és hosszú ideje kampányolt a nők jogaiért és azért, hogy női politikusok is legyenek az országban. Neki is köszönhető, hogy az alkotmány rögzíti például az egyedülálló anya fogalmát, ami nagy szó errefelé, emellett többféle női kvótát is előír. Bhandari úgy nyilatkozott, hogy az ő kinevezése nagy lépés Nepálnak, ahol egészen a közelmúltig a nők semmilyen komolyabb szerepet nem tölthettek be.

Most viszont rajta kívül még ketten igen fontos pozícióba jutottak: házelnöknek és a legfelsőbb bíróság elnökének is nőt választottak. És hogy még színesebb legyen a kép, Bhandari elnökasszony helyettese egy volt maoista gerillaparancsnok, Nanda Kishor Punt, alias Pasang lett.

Az új miniszterelnök, Oli kormányára vár, hogy a földrengésből újjáépítse az országot – az otthonokat, a megrongálódott ipari létesítményeket és a műemlékeket. Az ősi építmények rekonstrukciója fontos a turizmus újraélesztése miatt, de amíg még százezrek fóliasátrakban és aluházakban élnek, nyilván nem ez az első megoldandó feladat. Az újjáépítést fél évvel a katasztrófa után sem kezdték még el, egyrészt az esős évszak, másrészt a politikai tehetetlenség miatt.

Most viszont, hogy vége a monszunnak, és van új kormány, igen gyorsan, még a tél beállta előtt el kell kezdeni a helyreállítási munkálatokat, továbbá el kell juttatni az élelmiszereket, gyógyszereket és meleg ruhákat mindenekelőtt azokba a magasan fekvő, a földrengésben súlyosan sérült falvakba, amelyek a havazások után már megközelíthetetlenek lesznek.

A The Kathmandu Post újságírója az Euronewsnak azt mondta, számos civil szervezet dolgozik a terepen, de a politikai vákuum miatt az elmúlt időkig nem volt, aki koordinálja az újjáépítést. „Mindenki teszi, amit a legjobbnak vagy legsürgősebbnek gondol.” Az újságíró úgy tudja, Katmandu a felajánlott külföldi segélyeknek egyelőre csak egy kisebb részéhez jutott hozzá, „mert még mindig nem állt össze egy átlátható elosztási rendszer, és nincsenek meg a konkrét projektek, amelyekre a nemzetközi felajánlásokat el lehetne számolni.”

Nem hivatalos blokád

Az új vezetőkkel a szervezés sínre kerülhet, ám ezt a nem kis feladatot komolyan hátráltatja, hogy a kormánynak megoldást kell találnia az ország déli, Indiával határos részén élő etnikai csoportok körében az alkotmánnyal szemben támadt elégedetlenségre. Az alaptörvény a huszonnyolc millió lakosú országot hét szövetségi államra osztotta fel, az elosztás módja miatt a madési népcsoport tagjai hónapok óta tüntetnek délen, az indiai határnál a legutóbbi hírek szerint eddig 48-an meghaltak és több ezren megsebesültek.

A fő probléma, hogy az alkotmány elmélyítette az ellentétet a síkvidéki földműves és a magasabb kasztokba tartozó hegyvidéki, de főleg a fővárosi lakosság között. A hegyvidékiek, mondják az elégedetlenek, úgy osztották fel a körzeteket, hogy a régóta mellőzött vidéki emberek továbbra se tudjanak kellő politikai hatalmat gyakorolni.

A síksági területek - ahol a lakosság mintegy fele él - politikai pártjai ezért bojkottálták az alkotmány szeptemberi megszavazását. India is a vidékiek mellé állt, mivel a madési kisebbség etnikai gyökerei Indiába nyúlnak vissza. Újdelhi és a helyi pártok szerint etnikai, nem pedig földrajzi és gazdasági alapon kellene felosztani a körzeteket. (Amelyek úgy lettek kijelölve, hogy azokban egy-egy kisebbség nem jelenik meg többségként.)

Válaszul, hogy mellőzték a nepáli alkotmányra tett javaslatait, szeptember végén India, mint egyedüli szállító, a déli határ lezárásával elvágta az üzemanyagellátást Nepál felé. A blokád aztán nemcsak az olajszármazékokra (benzin, dízel, kerozin), hanem a palackos háztartási gázra, élelmiszerekre, ruházati cikkekre, gyógyszerekre – egyszóval mindenre, ami a hétköznapi életben szükséges, és aminek nagy részét Indiából szokta Nepál beszerezni – kiterjedt, ennek következményeként két hónapja többszáz teherautó vesztegel a nepáli-indiai határállomásokon.

Jelenleg hivatalosan benzint csak a buszok, az állami autók és korlátozott mennyiségben a motorok és a taxik kaphatnak. Közben azért virágzik a feketepiac is, csak kannákkal át kell menni Indiába és jó pénzért eladni a benzint Nepálban. Az üzemanyaghiány miatt a nemzetközi segélyszervezetek szállítmányai – élelem, ruha, újjáépítéshez szükséges építkezési anyagok – is akadozva jutnak el a lerombolódott falvakba.

Nepál kormánya azzal vádolja Indiát, hogy blokád alá vette, és saját politikai akaratát akarja gazdasági eszközökkel rájuk kényszeríteni, konkrétan, hogy több politikai jogot szerezzen a madési kisebbségnek. India kormánya viszont ezt tagadja, szerinte a teherautósofőrök az erőszakos tüntetések miatt egyszerűen nem mernek átkelni a határállomásokon.

Októberben aztán a tiltakozó madésieket képviselő párt általános támogatásáról biztosította az Oli vezette újonnan alakult kormányt, miután az bejelentette: szakértői fórum bevonásával hajlandó felülvizsgálni a szövetségi határok kérdését. Ezen elvi megállapodás nyomán a kormány delegációja október 21-e óta folyamatosan tárgyal a kisebbségeket képviselő pártokkal. Ugyanakkor a madési párt kemény fél, bejelentette: míg megoldás nem születik, magasabb fokozatra kapcsolnak a sztrájkban. A nyugati sajtó szkeptikus, mondván, a korrupció és a hozzá nem értés régóta a nepáli politikusok vérében van, ezért elhúzódhat a megegyezés.

Közben a nepáli vezetők hivatalos tárgyalásokat kezdtek a nem hivatalos blokádról az indiai kormánnyal is. November 2-án a határmenti tüntetésekben a rendőrök lelőttek egy fiatalembert, akiről kiderült, hogy indiai állampolgár. Az incidens alkalmat kínált Újdelhinek, hogy javasolja Nepálnak a zavargások sürgős kezelését, de a tüntetések egyelőre csak durvulnak, pár napja például egy áthaladó buszt dobáltak meg kövekkel a tiltakozók, ketten meghaltak, többen megsérültek, de ugyanezen a napon az indiai biztonsági erők is átlőttek nepáli területre, több nepáli lakost megsebesítve.

Október vége óta a civil szervezetek humanitárius krízisre figyelmeztetnek a határzár miatt.

Újra indulnak a kis büdös Suzukik

Végül a komány megegyezett Kínával az üzemanyagszállításról, így a benzinhiány valamelyest csillapodott, de a mennyiség még mindig nem elegendő, legalábbis ahhoz, hogy az az elképesztő korábbi forgalom, a sok lepukkant kis büdös Suzukival visszaálljon. E lépéssel mindenesetre megszakadt a négy évtizedes indiai olajmonopólium, Kína ugyanis kijelentette, csak akkor hajlandó azonnal üzemanyagot szállítani, ha a nepáli kormány megerősíti szándékát egy hosszú távú kereskedelmi kapcsolatra.

November 2-án futottak be a fővárosba az első tankerek a kínai olajszállítmánnyal (útközben volt még egy kis hóakadály a Himalájában, de megoldották), és a nepáli olajtársaság még aznap bejelentette: három napon át a magán gépjárműveknek is juttat üzemanyagot, második alkalommal a szeptember 23-án kezdődött blokád óta.

A korlátozás a mai napig érvényes, csak nagyritkán osztanak benzin civileknek. Sonam egyébként sem túl lelkes, azt mondja, a kínai benzin sokkal sűrűbb, nem tudni, hogy reagálnak majd a hígabb indiaihoz szokott járművek. Mindenesetre a benzinosztás előtti napokon a fővárosban már kilométeres sorok kígyóznak a kijelölt kutaknál.

Egy biztos, a határblokád immár két hónapja tart, nincs vagy csak nagyon ritkán beszerezhető nemcsak az üzemanyag, hanem a mindenki által használt palackos gáz is. Az emberek otthon és az éttermekben is elektromos rizsfőzőkben főznek (már ha épp van áram), vagy a háztetőn, a ház előtt összerakott alkalmi tűzhelyeken. Ennélfogva a tüzelőfa is egyre drágább, sőt, az élő fákat is elkezdték megnyírbálni. A patikákban egyre kevesebb a gyógyszer, és a kórházakban műtétekhez szükséges anyagok hiányoznak.

Ahogy a gazdasági krízis mélyül, az indiai kormány egyre konkrétabb követeléseket fogalmaz meg a nepáli alkotmány módosítására (továbbra is kizárólag a határmenti tiltakozókra hárítva a blokádot), csakhogy a nepáli kormány és nép egyre elszántabb az ellenállásban. Pénteken diákok, tanárok és szülők huszonhét kilométeres élő láncot alkottak a Katmandu völgyi Ring Roadon tiltakozásul az indiai blokád ellen, és ha már kivonultak, egyúttal követelték a fiatalok tanuláshoz való jogának biztosítását.

A miszterelnök Oli kijelentette: „fel kell építenünk egy önmagára támaszkodó gazdaságot”. Valóban, egyre több szakértő, politikus arról beszél, hogy Nepálnak ki kellene dolgoznia egy stratégiát, amolyan menekülési tervet, amivel önálló lábra állhatnának, hogy ne legyenek folyton kiszolgáltatva a szomszédos Indiának, vagy majd Kínának. Ez persze igen összetett ügy egy ilyen elzárt és fejlődésben megrekedt vidéken. Alternatív energiaként a biogáz jön itt szóba, és az eddig elhanyagolt vízierőmű-fejlesztéseket is egyre többet emlegetik a politikusok.

Belső béke

Először csak azt tűnt fel, hogy olyan kellemesen füstös az étel íze. Pár napra rá megtudtuk, a háztartási gázhiány miatt az udvaron felállított fatüzelésű zsámolyon főznek nekünk. A benzinhiány első napjaiban még csak nehéz volt taxihoz jutni, aztán ahogy telnek a napok, egyre drágábban is adják magukat. Az alapesetben is túlzsúfolt buszokra pedig már esély sincs feljutni, a tető is teli, így végül marad a gyaloglás.

Egyébként mindenki úgy viselkedik, mintha a benzin- és gázhiány valami természetes dolog. Nepálban ugyanis nem az a megszokott, hogy minden adott.

„Lehet, hogy a benzinhiány pár hétre nehézséget okoz a katmanduiak életében, de a vidékiek élete mindig nehéz” – mondja egy taxis, aki vidéken nőtt fel, de most a fővárosban dolgozik. Szerinte nem csoda, hogy a fiatalok elmennek az országból tanulni, dolgozni.

Tíz százalék megy Amerikába, Kanadába, a nagy többség Malájziába, Thaiföldre, Dubajba, Katarba, valamennyien Európába. Ezek a külföldön dolgozó fiatalok oldják meg az állam helyett a munka nélkül tengődő családok és az idősek ellátását is. Nyugdíja a lakosság túlnyomó részének nincs, külföldről küldik haza a pénzt a gyerekek, unokák, az idősgondozást pedig az itthon maradt családtagok végzik.

A férfi szerint a mai szülők már látják, hogy a legfontosabb a képzettség, így a gyerekek nyolcvan százaléka jár iskolába. Sonam egyébként szereti Nepált: „...jó benne például, hogy vallásszabadság van. A nepáli ember alapvetően boldog, nincs túl nagy egója és nem veszi olyan nagyon komolyan az életet, mint a nyugatiak.”

Olivér erre azt mondja, ő is épp eme tulajdonságok miatt szeret Nepálba járni: „A nepáli ember természetes módon kedves, és van benne egy, a dolgok elfogadásából fakadó belső béke, ami egyfajta tartózkodással párosul. Ám a földrengés óta a nepáliak megmutatták egy másik arcukat is, a félelem hatására belőlük is jobban előjött az ember önző, túlélésért küzdő énje. Ugyanakkor a katasztrófa óta mintha még nagyobb alázatot és életkedvet látnék bennük”. A helyi tanulság: „mindennél fontosabb a tudat, hogy egy csoporthoz tartozom. Együtt félni, együtt túlélni, együtt újrakezdeni, ez a lényeg. Ezért is lenne fontos, hogy a közös munkában, a dolgok megszervezésében fejlődjön ez az ország.”

A huszonegy napos szertartással a lámák és a szerzetesek megtették, ami tőlük telik, így pár nappal ezelőtt a helyére került a Boudhanath sztupa új tengelyoszlopa.