Hány dolog történt az utóbbi évtizedekben, amire mindenki pontosan emlékszik, minden körülményével együtt? Megszakad a Kacsamesék Antall József halála miatt, szeptember 11., őszödi beszéd, nagyjából ezek a klasszikus példák, amiket mindenki álmából felmond, hol volt és mit csinált akkor.

Az utóbbi két hétben legalább még egyszer ennyivel bővült ez a lista.

Pontosan emlékezni fogsz, hol voltál és kinek a nyakába ugrottál, amikor Szalai belőtte az osztrákok elleni első gólt. Évtizedek múlva is részleteiben fel fogod tudni idézni, hol ért az egyenlítés Izland ellen. És nincs az az isten, hogy ne tudd majd elmondani, milyen körülmények között tomboltad végig a Portugália elleni meccs második félidejét. Ezek mostantól a kollektív emlékezet kitörölhetetlen részei.

Amire pedig tényleg nem volt még példa: boldogság és életöröm áramlott az utcákon. Olyan hirtelen történt, hogy fel sem kaptunk a fejünket rá, de

két héttel ezelőtt nem olyan hely volt Magyarország, ahol háromnaponta sokezeres népünnepély állítja le a forgalmat egy kilencvenes évekbeli partihimnuszt énekelve.

Ebben a két hétben ez volt a lehető legtermészetesebb, még ha nem is volt mindig makulátlanul szép.

Ha már a dal: annyi sportcikk szövegébe szőtték bele a az éjjel véget nem érését, hogy alig fértek el mellette a végén mindig győző németek, olyan sokszor indult az utazás, hogy szinte szót sem kapott a labda gömbölyűsége. A szerelem szárnyán való repülésre viszont kevésbé kaptak rá a sportújságírók, pedig legalább olyan találó, bármilyen távolinak is tűnik ez a légies finomság az óbégatás világától.

Amikor a nap legváratlanabb pillanataiban jut eszembe egy Nagy Ádám-passz, egy Kádár-mentés, egy Kleinheisler-nekilendülés, és annyira megörülök, hogy muszáj azonnal visszanéznem, az nem különbözik olyan nagyon egy másik fajta zsongástól. Amikor a meccs utáni reggel a napsütésben sétálva csak arra tudok gondolni, hogy mikor látom megint, az is ismerős egészen máshonnan. És ahogy Szalai beugrott a szurkolók közé az első gól után, annál érzelmesebb jelenetet focipályán még nem sokat láttam. Abban benne volt Szalai személyes története, a csapatból kirobbanó feszültség, és több évtized megalázottsága, megcsalása, árulása, szenvedélye és szenvedése a magyar fociban.

De bármilyen sokáig velünk maradnak, ezek csak érzelmek. Ahhoz, hogy ezeket érezhessük, az értelem diadalára volt szükség.

Három évvel ezelőtt a magyar foci abszolút mélypontja, az 1-8 után Szalai kiállt, és egy kemény beszédben elmondta, elég egymás hülyítéséből.

“Jöjjön már egy edző, aki belénk veri, hogy mit kell csinálni.”

Innen jutottunk el három év alatt odáig, hogy Kleinheisler az Eb-csoportkör válogatottjába kerül, a magyar csapat szervezetten támad, és még a kiesés is sokkal méltóbb, mint évekkel ezelőtt a győzelmek voltak.

Ami közte történt, arról épp most születik rengeteg elemzés, nekem a legpontosabban mégis a Még ötven perc egyik jelenete foglalja össze:

“Ne okoskodjatok bele, azt csináljátok, amit kértem, az jól működik.”

És megcsinálták, először amit Dárdai, aztán amit Storck mondott, két ember, akik egy egészen másik közegből, egészen más hozzáállással vették kezükbe az irányítást. Pont, amiről Szalai beszélt. Nincs annál igazságosabb fordulat, mint hogy ezek után az a Szalai lőtte a történelmi első gólt, aki a magyar foci, és sok szempontból a magyar viszonyok nyomorúságát a legtisztábban megfogalmazta. (Aztán csinált láthatatlan mesterhármast Portugália ellen).

Amit az érzelmek adtak, arra évtizedekig emlékezni fogunk. Amit viszont az értelem, arra építeni lehet, nemcsak a vébéselejtezőkön, hanem az élet szinte minden területén.