Micóka jól van? Elégedetten terül el a könyvespolcon, mancsával unottan taszigálva a Jánostól, a diplomata rokontól kapott Ming-korabeli vázát a polc széle, vagyis a biztos pusztulás felé? Vagy éppen 73 perce bámulja átszellemülten az üres szobasarkot? Esetleg az a ritka pillanat van, amikor kedvesen, tíz, borotvaéles és tűhegyes karmát a hasadba mélyesztve dagasztani kezd?

Ugye, hogy milyen ellenállhatatlanul cuki?

Akkor is így gondolnád ha tudnád, hogy testvéreivel együtt, csak az Egyesült Államokban alsó hangon is évente 7,6 milliárd madarat és kisebb emlőst pusztítanak el, a vadabb becslések szerint pedig akár 25 milliárdot is? Úgy, hogy belőlük nagyjából százmillió lehet, vagyis fejenként 76-250 állat elpusztításáért felelősek.

A faj, amit pont azelőtt fedeztek fel, hogy az utolsó példányát felfalta egy macska

Hogy teljes fajok kipusztításáról ne is beszéljünk. A macskák tömeggyilkos hajlamáról szóló tanmesék legnépszerűbbike a Stephens-szigeti álfakuszé, amit Walter Rotscild majd száz évig cáfolatlan feltevése szerint a szigetre épített világítótorony őrének egyetlen macskája pusztított ki. Bár erről 2004 óta tudjuk, hogy nem igaz, az tény, hogy a szigetre 1894 februárjában megérkező és pillanatok alatt elszaporodó macskák 1895-ben egyetlen nyár leforgása alatt eltűntették a Föld színéről a rendkívül szórakoztató nevű álfakuszt.

A macskák különös hatással vannak az emberekre. Britt Peterson az Atlantic decemberi számában megjelenő, "Vádirat a macskák ellen" című cikke szerint amikor a brit felfeldezők, hajóik fedélzetén a rágcsálópopuláció kordában tartásáért felelős macskákkal megérkeztek a polinéz szigetvilág addig macskamentes szigeteire, a helyieket egyből lenyűgözték a csinos gyilkosok. "Szenvedély támadt a macskák iránt, amiket minden lehetséges módszerrel igyekeztek megszerezni" - írták egy Szamoán kikötő hajó hajónaplójában az őslakosság reakciójáról. Mark Twain 1866-os hawaii beszámolójában pedig már arról írt, hogy a szigetre alig 90 évvel korábban Cook kapitány hajóján megérkező macskák addigra már meghódították a szigeteket. Twain útileírása szerint addigra már "macskaszakaszokat, macskaszázadokat, macskaezredeket, macskahadseregeket, macskasokaságot" figyelt meg.

Azóta ezek a macskák aktívan tizedelik a világtól elzárt szigetek veszélyeztetettállat-populációját a viharmadaraktól a hawaii lúdon át a gyakorlatilag csak Hawaii-n élő Laysan-albatroszokig. Ausztráliá 23 milliós - az ausztrál lakossággal azonos számú - macskapopulációja pedig több bandikutfaj teljes kiirtásáért felelős. A tudomány mai állása szerint a behurcolt macskák pusztították ki a csendes-óceáni szigetvilág hűllő-, madár- és emlősfajainak 14 százalékát, összesen 33 állatfajt, írja Peterson.

Észnélküli harc

A problémát - bár ha a cikk elején emlegetett Micókát kieresztené az ajtón, jó eséllyel pusztítana el bármit, ami óvatlanul mozdulni mer a közelében - alapvetően a kóbor macskák okozzák. A 23 milliós ausztrál macskapopulációból például csak hárommillió házikedvenc, a maradék 20 millió szabadon él és szaporodik exponenciálisan. Mégis, amikor az ausztrál kormány felvetette kétmillió egyed, a teljes populáció mindössze tíz százalékának kiirtását, Morrissey-től Brigitte Bardot-ig hírességek sora kezdett tömeggyilkosságról sivalkodni. Ugyanők a párhuzamosan futó patkányirtás miatt már nem sivalkodnak.

A macskák trükkös állatok. Bár inkább társutasok, mint valódi társak, ennek ellenére vagy épp ezért lenyűgözik az embereket, akik 9500 éve nemhogy megtűrik, de egyenesen keresik a társaságukat. Ebben persze nagy hasznukra lehet egy biológiai fegyver is. Most nem igazán mennék bele a toxoplazmózist okozó amőbaszerű parazita, a Toxoplasma gondii csodálatos és rejtelmes képességeibe, mert arról aztán tényleg órákat lehetne beszélni. Legyen elég annyi, hogy a csak Toxónak is becézett, csak macskák bélrendszerében szaporodó és macskaszarral terjedő parazita képes feltétel nélküli vonzalmat ébreszteni a gazdaállatban (emberben) a macskák iránt.

Persze az is hátráltatja a megoldást, hogy az ellenoldal, bár ellentétes érzelmi alapon, de a macskabarátokhoz hasonlóan irracionálisan áll a kérdéshez. Ők, mint például a The Lion in the Living Room című könyvet jegyző Abigail Tucker, vagy a Cat Warst jegyző Peter Marra és Chris Santella - előbbi ornitológus, akik a macskák pusztító tevékenysége miatt határozottan macskaellenesek szoktak lenni - legszívesebben még az írmagjukat is kiirtanák.

Ezzel el is jutottunk a valódi problémához. A két szembenálló oldal irracionalitásánál és dühénél is nagyobb probléma, hogy a helyzet gyakorlatilag kezelhetetlen. Marráék preferált megoldása a csendes-óceáni szigetvilág világtól elzárt szigetein még csak-csak kivitelezhető lenne - bár ott is okoz némi nehézséget, hogy elég nehéz, és még annál is költségesebb minden egyes sziklarésbe benézni egy ügyesen rejtőző kölyökmacska után -, olyan, kontinensnyi országokban, mint az USA vagy Ausztrália ez gyakorlatilag is kivitelezhetetlen.

A humánusabb megoldások is bukásra vannak ítélve. A szaknyelvben csak TNR-nek (trap-neuter-return; csapdába ejtés-ivartalanitás-visszaengedés) nevezett ivartalanitási akciókat Christopher Lepczyk konzervációs biológus egy tanulmányában (.pdf) találóan ahhoz hasonlította, mintha a lakásukban macskák tucatjait felhalmozó macskás nénik hirtelen a szabad ég alatt kezdenének macskacsordákat tartani. A TNR lényege ugyanis az állomány nyomon követése, vagyis gyakorlatilag a kóbormacska-csapatok kapnak egy felelőst, aki rendszeresen gondozza és eteti őket, hogy időről időre az állomány egy részét ivartalanítsa.

Hogy mi a tanulság?

Semmi.

Hacsak az nem, hogy az emberiségnek, ami maga is élen jár a fajpusztításban, önmagával párhuzamosan sikerült egy másik, rendkívül alkalmazkodóképes és pusztító fajt rászabadítania a természetre, hogy aztán irracionális rajongásával megakadályozzon minden megoldási kísérletet. És ezt megrögzött macskarajongóként mondom.