Egy tökéletes mese ovisoknak, akiket nem érdekelnek a tanulságok
„Tudja valaki, milyen nap van ma? - Kérdezte Valér a többieket.
- Augusztus akárhanyadika - mondta Bélabá.
- Az nem tegnap volt? - nézett rá bizonytalanul Fityirc.
- Ma zsiványadika van.
- Nem inkább puhányadika?
- Nem - rázta fejét Hilda. - És ez bizony azt jelenti, hogy ma van Titusz születésnapja!
- Már megint?”
Minden estis mesélőként naponta szembesülök kőkemény tanulságokkal. Hogy csak a legevidensebbeket említsem, ha nem fogadsz szót az anyukádnak, és letérsz a kijelölt ösvényről, akkor egyben lenyel egy nagymamának öltözött farkas. Ha a nyarat elhegedálod, elszórakozod, akkor télvíz idején majd kegyetlenül megszopod. De a gyerekekkel könyvtárnyi mesét olvastunk már a fogmosás előnyeiről, a kanalas orvosság hisztimentes beburkolásáról, arról hogy honnan hová megy a kaki, és hová kéne mennie, hogy a kismotort ajánlatos kölcsönadni más gyerekeknek is különben jobban ki leszek közösítve, mint a Nemecsek Ernő.
Nem is kifli. Nem is kukac. Nem is bab, de nem is kavics. Kufli.
Hosszú évek okulása utána a jószerencse, meg a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. elhozta nekünk a teljesen tanulságmentes, viszont tökre vicces kuflikat.
Dániel András könyvsorozatában (ő az írója és a rajzolója is a könyveknek) hét enyhén belassult zacskószerű lény játssza a főszerepet. Bélabá, Pofánka, Hilda, Titusz, Valér, Zödön és Fityirc az elhagyatott réten élnek egy kupacon.
Azt nem merném állítani, hogy a kuflikkal szívszaggató vagy rettenetesen izgalmas dolgok történnek. Tehát nem hagyják el őket a szüleik egy sötét erdőben, és nem akarja élve elégetni őket egy boszorkány, nem mérgezi halára őket a mostohájuk, és nem nyeli le őket egy rettenetes disznósajt, óriási cet vagy bármi hasonló. Leginkább csak fetrengenek, heverésznek, néha hajnalig buliznak, szülinapoznak, jóbogyót szednek, vadmarcipánt nassolnak vagy éppen varázsgombázgatnak.
A kuflik nagyon kedves antihősök, történeteik pedig hasznos antimesék, amikben a lustaság, a léhaság, az együgyűség, a fantáziátlanság sokszor kifizetődőbb, mint a szorgalom, a kreativitás és a pengeéles ész.
Torkos medvegyík
Korábban elképzelni sem tudtam hogy létezhet a világon olyan mese, amiben egy átgondolatlanul befogadott háziállatot (torkos medvegyík) próbálnak lekoptatni, mert az kegyetlenül sokat eszik. Pedig Pofánkával ez megtörtént, és mi nagyot kacagtunk rajta.
Pattog a kufli végig a réten
Az egyik csodásan tanulságmentes epizódban jelmezbálba hivatalosak a kuflik. Mindenki igyekszik valami kreatívat kihozni az otthon talált limlomokból, kivéve Fityircet, akinek nem jut eszébe semmi, és csak egy nyomorult lila gombot képes előbányászni. A jelmezversenyt meglepetésre nem a hiperlelkes, kreatívkodó buzgómócsingok nyerik, hanem az orrán lila gombot egyensúlyozó Fityirc, ugyanis a hülye zsűri azt képzelte, hogy fityirc valójában nem is kufli, csak elkészítette, és felöltötte a tökéletes kuflijelmezt, amit az ítészek azonnal aranyserleggel jutalmaztak.
„Hiába, idén nagyon menő a kuflijelmez” - kommentálta a végeredményt a lábas csiga, aki vagy azért lábas, mert lábai vannak vagy azért, mert lábas a jelmeze, amibe beöltözött. Ezek után a zenekar belecsap a Pattog a kufli végig a réten című nótába, és indul a reggelig tartó mulatozás. Ez már nem is mese, hanem a Tar Sándori értelemben vett kőkemény valóság.
Lánybárány hányt rám
Kezdetben bizalmatlan voltam a Kufli-könyvekkel, mint Bogyó és Babóca az óriáspók barlangjában. Fanyalogtam a erőltetettnek tűnő furáskodás, a sok Hieronymus Bosch-képből kiugrott karakter és szürreális szituáció miatt. (Ami persze nem jelentős szempont. Nem engem kell elvarázsolni, hanem a gyerekeket.) De aztán hamar berántott, ugyanis a könyv teli van szimpatikusan önironikus, öncikizős gesztusokkal, amikben pont erre a direkt túlpörgetett furáskodásra reflektál a szerző. Például így:
A kufli-könyvek talán legerősebb komponensei a minden oldalon felbukkanó vicces rezonőrök, kellemetlenkedő trollok, akik beszédbuborékokban mindenre és mindenkinek beszólogatnak. Samu fiam például pont ezeket a poénokat kedveli a legjobban, és tanulta meg először. Olvasás közben hangosan előre üvölti a fanyar aranyköpéseket, ami egyébként nem könnyíti meg a gördülékeny történetmesélést.
Sosem írtam még mesét, de úgy képzelem, hogy azon túl, hogy biztos nem könnyű érdekes és jól működő mitológiát gyártani, a nyelvezetet lehet a legnagyobb kihívás pontosan belőni. Az ovis mesék legtöbbször vagy túl vannak fogalmazva vagy annyira bután egyszerűek, hogy az már komolyan káros egy fejlődésben lévő agyra. A kuflik nyelvezete pont annyira összetett, hogy attól nem besokall, hanem pont, hogy bepörög a négyéves. Samu például nem ismeri az összes szót, nem érti az összes poént, de annyira jól szórakozik, annyira akarja érteni, hogy folyamatosan kérdez közben.
Mit jelent az, hogy kátrányt hány?
Minden jó humorú, a súlyos tanulságokba belefáradt családnak szívből ajánlom a kuflikat.
A Kuflikból már készül az animációs sorozat. Sőt két rész már nézhető a Youtube-on: