Boldoggá tettem valakit, amitől én is boldog lettem, amit most gyorsan elmesélek, hogy mások is olyan boldogok lehessenek, mint amilyen hittanos koromban voltam, amikor rájöttem, hogy Máté evangelista a kisfiúk legjobb haverja, hiszen leírta, hogy

a mosdatlan kézzel való evés nem fertőzteti meg az embert.

A boldoggá tétel egyébként úgy történt, hogy tudósítani szerettem volna az üldözött keresztények megsegítéséért felelős helyettes államtitkárság nemzetközi think tank találkozójáról. Előzmény nélküli új kormányszerv első nagy akciójáról volt szó, amin a külföldi meghívottak mellett előadást tartott a legjobb névjeggyel rendelkező kormánytag, vagyis Török Tamás, az üldözött keresztények megsegítéséért felelős helyettes államtitkár.

Hiába töltöttem életem első 18 évének nem kis részét római katolikus templomokban és rendházakban, pont a Központi Papnevelő Intézetben, ahol a rendezvényt tartották, sosem jártam még. Emiatt is vidáman léptem be a kapuján, meg amiatt is, mert alig ismerek személyesen olyan embert, aki ne gúnyosan kacagott volna a keresztényüldözésügyi államtitkárság létrehozásakor, és elképzeltem, hogy mennyire meg fog nyúlni az arca ezeknek a tömjént sosem szagolt okostóniknak, amikor elolvassák a cikkemben, hogy kár volt nyeríteni, mert keresztényüldözés tényleg van a világon.

Hogy mindezt megvalósíthassan, be kellett jutnom az előadóterembe. Az előtérben felállított sajtópultnál épp felirattam a nevem. A 444 nevét hallva odalépett hozzám egy közelben álldogáló felöltős fiatalember, mint kiderült, a sajtós lányok főnöke, és megkérdezte, honnan is jövök. Megismételtem, mire megkérdezte, hogy előzetesen regisztráltam-e magam. Mondtam, hogy nem - többek közt mert nem küldtek meghívót, az eseményről az MTI programajánlójából értesültünk). Ilyen konferencia típusú eseményeknél ez teljesen általános sajtógyakorlat. A fiatalember erre mosolyogni kezdett, méghozzá olyan csúfondáros, elégedett, naerrevarrjálgombot mosollyal + arckifejezéssel, mint a macska, aki most kapta meg a Nemzeti Tejfölbolt koncesszióját, majd közölte, hogy nem mehetek be. Annyira boldog volt, hogy egy szempillantás alatt barokk festménnyé alakította át a papi szeminárium előterét, amennyiben az arcából előtörő fény szabályosan bevilágította azt. Annyira meglepődtem, hogy először fel sem fogtam, mit mond. Aztán baromi jó kedvem lett, hogy nincs még fél kilenc és én máris ekkora örömet tudtam okozni egy embertársamnak. És milyen kis erőfeszítéssel! Nem mertem elárulni neki, hogy valószínűleg semmi mással nem tudott volna akkora örömöt szerezni nekem, minthogy nem enged be órákon át jegyzetelni. Amúgy is nagy első alkalom volt életemben, hogy így ne engedjenek be bármilyen sajtóeseményre. Irtó vicces volt, hogy ő mennyire nyíltan, gyermekien örül annak, hogy nem engedett be, aminek én igazából mennyire örülök. Gratuláltam és megkönnyebbülten távoztam.

Egyedül azt sajnálom egy egészen kicsit, hogy a 444 olvasóinak egy része esetleg továbbra is azt gondolja majd, hogy a keresztényüldözésügyi kormányszerv áltevékenységet végez, hiszen nem engedték, hogy meghallgassam a veszélyzónákból érkezett, vallásuk miatt üldözött keresztényeket. De ez már legyen a Sugárzó Arcú Boldog Ember baja.