Különben dühbe jövünk (1974)
Hol is tartana ma a mozgóképgyártás, ha nem született volna meg a Metropolis, A hetedik pecsét, a Ben-Hur vagy a 2001: Űrodüsszeia? Ebben a sorozatban a filmművészet legnagyszerűbb darabjai előtt tisztelgünk, minden este egyet-egyet bemutatva, amihez a kritikai elemzését is közöljük.
„Bárki bármit is gondol, a legnehezebb dolog eljutni a könnyedségig.” (Alain Resnais)
A Különben dühbe jövünk Bud Spencer és Terence Hill legkorábbi nem western műfajú munkája, ami mégis számos spagettiwestern-jegyet hordoz magán. Ennek ellenére ez a könnyed akció-vígjáték szintén hatalmas sikert aratott, nem utolsó sorban a stílusok parádés kombinációjának köszönhetően.
Merítés
A Különben dühbe jövünk Szergej Eisensteintől Leni Riefenstahlon át John Fordig mindenből a legjobbat vette át. A mozi addigi történetének egyik legpörgősebb autós üldözésével kezdődő filmben első osztályú kaszkadőrök törik össze a kocsikat és magukat, az akciójelenetekben pedig Buster Keaton-i koreográfia teszi érdekessé a naiv stílusú ökölvívást. Valószínű, hogy az erdei motorozás ihlette a Jedi visszatér hasonló jelenetét is, a bokorban elbújó vadász pedig a Benny Hill Show előtti tisztelgés lehet.
A Lugossy-hatás
Az – egyébként sajnos rendre rossz beállításokat választó – operatőr vidám, meleg színekkel operál, még a főgonosz is bohócpizsamát hord. Mégis, talán ebben a műben a legerősebb a társadalmi kritika: a szervezett bűnözés királya, a mindenre elszánt oligarcha a vidám cirkuszi kavalkád helyére felhőkarcolót építene.
Jobbkeze, Doktor (Donald Pleasence), a német pszichiáter, a Dr. Strangelove náci tanácsadóját idézi. A gonoszság hideg, számító mérnöke, akinek a fasizmusa felől nincs kétség, hiszen répát eszik, és tejet iszik. Könnyen lehet, hogy Tarantino a Hitler-karakterének asztalcsapkodásához innen vette az ötletet. A technokraták bérgyilkost és környezetszennyező motorosokat is bevetnek a szivarfüstre is allergiás Ben (Bud Spencer) és társa, Kid (Terence Hill) ellen.
Paganini, a ‘31-es Drakulára emlékeztető bérgyilkos olyan, akár egy James Bond-film másodhegedűs gonosza, mégis tompít a jelenete hangulatán, hogy miközben próbálja megölni a főhősöket, végig az ártatlan, vidám kórust halljuk énekelni.
Kognitív disszonancia
Az olasz művészpáros egyik későbbi közös filmjében sem volt ilyen kiegyensúlyozott: a két karakter nagyjából hasonló, keveset beszélnek, de a motivációjuk és a szellemi képességük közel azonos, bár Terence Hill már itt is sokat manipulál, és neki köszönhetően keletkezik Bud Spencer karakterében az a kognitív disszonancia, ami miatt újra és újra szembeszáll a gengszterekkel.
A két színész játéka viszont szikárabb, mint a legtöbb filmben, ami nem csoda, hiszen Marcelo Fondato rendező itt dolgozott először és utoljára egyszerre kettejükkel. A karakterek múltjáról nagyon kevés derül ki, egyedül az árulkodó, amikor Kid az Attila nevű verőembert integetéssel hergeli fel, és ekkor arra a kérdésre, hogy „Muszáj volt integetned neki?”, azt feleli: „Nekem is volt gyerekszobám.”
Pusztításkultusz
A történet vezetése lineáris, a feszültség egyre nő, de a film a megfelelő pillanatban a zenével vagy a mimikával mindig a komédia talaján marad. Pedig a középpontban a vér színére festett autó áll, aminek jelentőségéről máig vitatkozhatnának a pszichológusok. A néző akarva-akaratlanul is érzékeli a filmet végig uraló pusztításkultuszt, a baltákkal ripityára tört bártól a végső csatajelenet szüntelenül kidurranó léggömbjeiig.
A végkifejlet is filozofikus: az erőszak megszüli a gyümölcsét, a történet mégis visszatér a kiidulóponthoz, és a problémát már nem is oldják fel, hogy a néző ne tudja könnyen elengedni a látottakat.