Nincs kettő négy nélkül (1984)
Hol is tartana ma a mozgóképgyártás, ha nem született volna meg a Casablanca, A muzsika hangjai, a Taxisofőr vagy az Elfújta a szél? Ebben a sorozatunkban a filmművészet legnagyszerűbb darabjai előtt tisztelgünk, minden este egyet-egyet bemutatva, amihez a kritikai elemzését is közöljük.
„Stílus az, amikor önmagunkat utánozzuk.” (Alfred Hitchcock)
Már az establishing shotból kiderül, hogy a Nincs kettő négy nélkül Rio de Janeiróban játszódik. E. B. Clucher talán a Nyomás utánában érezte, hogy abból valami páratlan fog kisülni, ha a magukat gazdag bunkóknak álcázó főszereplők egy külön filmet szentelhetnek ennek a szerepnek.
A történet szerint Eliot Vance (Terence Hill) és Greg Wonder (Bud Spencer) a megszólalásig hasonlít két brazil oligarchára, Bastiano Coimbra de la Coronilla y Azevedóra (Terence Hill) és Antonio Coimbra de la Coronilla y Azevedóra (Bud Spencer), ezért helyettesítik őket egy hétre, cserébe fejenként 1 millió dollárt kapnak, és még felet, ha kiderítik, hogy ki akarja őket megölni.
Identitásdráma
A helyzetkomikum nagy részét vagy az szüli, hogy a főszereplőket összetévesztik az alteregóikkal, vagy pedig az, hogy rangjukhoz méltatlan helyzetekbe keverednek, amitől a mellékszereplők minden esetben zavarba jönnek, azt feltételezve, hogy a két milliárdos került identitásválságba. Közülük is Nadino és Vinicio a legerősebb: talán egy olyan párosból sem hoztak ki olyan méltatlanul keveset, mint a vásznat összesen kb. 2 percig uraló sofőrökből.
Bud Spencer Greget játszva a saját múltjába is bepillantást enged. Azt mondja, korábban már járt Brazíliában, gyémántot keresett a Negro folyó partján. A valóságban 18 évesen másfél évig élt Brazíliában a szüleivel. Ahogy Spencer a Nyomás utánában bemutatta, hogy tud helikoptert vezetni, a Nincs kettő négy nélkülben szaxofonon játszik.
Elfojtott agresszió
Az akciójelenetek kivitelezése korrekt. A végső küzdelemben van der Bosch parancsnokkal és vérebeivel (többek között: Apokalipszis, Vitriol, Kobra, Piton és Anakonda) a filmen végigvonuló kettősség azzal jut el a csúcsra, hogy Antonio és Bastiano is kénytelen verekedni, de nem tudnak – ez a Spencer–Hill-életműben sosem fordult elő.
Amikor viszont Tango rálő Eliotra kaszkadőrködés közben, a suspence-t hibátlanul oldják meg, hiszen csak a néző tudja, hogy Eliot valójában veszélyben van, miközben egy kaszkadőrmutatványra készül.
Az operatőr jellemzően kistotált vagy amerikai plánt használ, és a nagyjából szimmetrikus beállítások jól hangsúlyozzák a fekete-fehér tagolást, ami a civilizált milliárdosok és a barbár alteregóik szimbolikáját követi.
Szubteátrális jelleg
„De ugyanilyen mértékben semmisíti meg a drámai jelleget az ellenkező véglet, a színház áttétele az életbe, amikor »színházat játszunk«, pózolunk, szimulálunk, meghamisítjuk énünket, és a lét önző, kínosan ható komédiásaivá válunk. A híres irodalmi megfogalmazás, »az élet színház«, részben éppen ezt a helyzetet idézi meg. Csakhogy az így értelmezett teatralitásnak nyilvánvalóan preesztétikus, elemi, sőt szubteátrális jellege van” – írta évekkel korábban Adraian Marino román irodalomteoretikus a Drámaiság rehabilitálása című esszéjében, ami a Nincs kettő négy nélkülre is érvényes. Ugyanis az összes szereplőről elmondható, hogy túlságosan színpadias. Bud Spencer például ebben a filmben követi el a karrierje legnagyobb hibáját: az Alfred von Eisenburg professzorral folytatott beszélgetése közben elkezdi szopni az ujját.
Valószínűleg E. B. Clucher érdeme, hogy ennek ellenére (vagy ezzel együtt) nagy sikert aratott ez a közönségfilm is. És amitől igazán időtálló lett ez a klasszikus, az az, hogy Bud Spencer az egyik jelenetben egy női seggel beszélget.