Ez mifelénk mindig így megy

legyintett a katasztrófavédő, amikor azt kérdeztem, hogy miért ácsorgunk közel 2 órája tétlenül, homokzsákok helyett ásványvízzel, szendviccsel vagy cigivel a kézben.

Pedig a start még egészen ígéretes volt

Reggel 8 órára hirdették meg a gyülekezőt az önkénteseknek. Kb. ötvenen verődtünk össze, a papírmunkát (saját felelősség, anyja neve, stb.) dicséretes gyorsasággal levezényelték. Volt ott vöröskeresztes, fitneszedző, zh-t ellógó diák, politikai elemző, református önkéntes, meg egy félig gárdistának öltözött valaki.

Senki nem akart szakérteni, mindenki korrektül végighallgatta az eligazítást. 8:20 környékén munkáskesztyűt húztunk, és elindultunk a mindenféle hatóságok vezetésével megvédeni a szigetet.

Olyan érzésem volt, mint amikor egy nő napokig húzza az agyam, aztán amikor végre feljön, azt mondja, hogy amúgy ő csak barátkozni szeretne.

Lelkes brigádhangulatban értünk a partra, de ott nem volt se homok, se zsák, se lapát. És senki nem tudta megmondani, hogy ezek mikor érkeznek. Majd. Dumáltunk, ismerkedtünk. Azzal ütöttük el az időt, hogy néztük, milyen gyorsan emelkedik a Duna.

Eljön a HOMOKKIRÁLY

9:30 körül végre begördült elénk valami gép, az volt ráírva, hogy Power-Sandking. Érted, a HOMOKKIRÁLY.

Kiderült, hogy ebbe egy másik masinával majd belehányják a homokot, ezután a Sandkingből vízcsaptechnikával porciózható a töltelék a zsákokba. A rutinos árvizesek megfejtették, hogy azért van a csúszás az időben, mert a Sandking Powerrel minden gyorsabban megy majd.

Aha.

Elég volt egy pillanatig nem figyelnünk, és Király nyomtalanul eltűnt. Nem sikerült kideríteni, hogy mi lett vele, nyilván volt rá kereslet arrafelé. Mindenesetre amikor 10:30(!) körül nekiállhattunk a munkának, a zsákokat a klasszikus ásós-lapátos technikával kellett megtömnünk. Mondjuk erre vállalkoztunk, de azért a Királlyal menőbb lett volna.

Kézben vagy kismarkolóval

A zsákokat egy kb. 200 méteres szakaszon kellett cipelnünk. Egyenként olyan 16-22 kilósak voltak, fejenként kettőt vittünk, oda, ahova éppen kellett. Éppen kezdtünk rendbe jönni fejben, aztán hirtelen felbukkant egy kismarkoló, a Bobcat.

Ebbe belehajigáltunk vagy harminc zsákot, azokat meg a bobcates elbobcatelte a kijelölt helyre. Vannak látens luddita hajlamaim, de most áldottam a gépeket.

Csakhogy a Bobcat ahogy jött, úgy ment. Átutazó volt csupán. Legközelebb csak órákkal később szállt be a buliba, pedig sokaknak feltűnt, hogy néha ott rodeózik a sziget belsejében, üresen markolóval. Hogy minek, nem tudom. A katasztrófavédelmisek is csak csóválták a fejüket.

Ez mifelénk mindig így meg.

Kétfajta zsák és döngölés

Nagyjából dél környékén megjelent egy mindannyiunknál nagyobb tudású árvízvédelmi kolléga. Élére vasalt ingben. Összetrombitálta a csapatot, és bevallotta, hogy az van, hogy ő nem tudta, hogy „fentről” két fajta zsákot küldtek. Kicsit meg nagyot. A zsákoknak szakmai alapon harmadig kell lenniük homokkal, ezért azt kéri, hogy a nagyobb típusúakba mostantól több kerüljön, különben túl levegősek lesznek. Amiket eddig lefektettünk, azokat már nem bontjuk ki, reméljük, nem lesz baj.

Aztán ott voltak a DÖNGÖLŐK. Hárman. Ezekkel a szerszámokkal kell lelapítani a gát minden rétegét, rétegből pedig hatnak kell lennie. Így aztán három ember mindig a zsákokat püfölte, centiről centire, izzadásig.

A katasztrófavédelmisek és a tűzoltók egyébként vicces emberek.Teljesen barátságosak, miközben folyamatosan oltották egymást, meg bennünket.

Egy Dunában filozofáló gólyát is kimentettek a vízből, miután az ad hoc etológiai és ornitológiai bizottság megállapította, hogy a gólyák nem tudnak úszni.

Az ötödik ott töltött óra környékén valamelyikük elkiabálta magát, hogy KÁVÉ! Erre mindannyian odacsődültünk. Megvárta, míg mindenki odaér és közölte, hogy ő csak annak örült, hogy KÁBÉ kész a gát.

Aztán döngöltünk tovább.

Az írást Matyitól kaptuk, és köszönjük neki!