2008 januárjában Burma, azaz Mianmar még sokkal mocskosabb diktatúra volt, mint ma. Meg is lepett, hogy Rangunban, a (csak hivatalosan nem) fővárosban lehetett kapni az Economist brit hetilap aktuális számát. Nem minden újságosnál, de a belváros egyik boltjában annyira nem is volt eldugva a pult alá. Egyetlen cikk volt csak belőle gondosan kitépve: amely az ország muszlim lakosságának sanyarú helyzetével foglalkozott.

Nem volt világos, hogy a valószínűleg Thaiföldről becsempészett hetilapból egy hivatalos cenzor, vagy az óvatos boltos vágta ki a cikket. Diktatúrákban elég rettegésben tartani a lakosságot ahhoz, hogy saját maguk is lelkes cenzorokká váljanak. Öt és fél év alatt a mianmari diktatúra lényegesen kevésbé ijesztő, azonban júniusban egy másik lap, az amerikai Time aktuális számát nem lehetett kapni. Azt, amelyik az ország muszlim lakosságának sanyarú helyzetével foglalkozott.

Mianmar lakosságának többsége buddhista, ám egy jelentős kisebbség muszlim hitű. A hivatalos adat szerint a népességnek mindössze 4 százalékát teszik ki, de egyes becslések szerint akár háromszor ennyien is lehetnek. A különbség oka alapvetően az, hogy bár Mianmarban 135 hivatalosan elismert kisebbség él, pont a talán félmilliónál is több lelket számláló rohingya népességet nemhogy kisebbségnek, de még az ország állampolgárának sem ismerik el.

A rohingyák Mianmar észak-nyugati részén élnek, a bangladesi határ közelében. Nemcsak vallásukban, hanem nyelvükben és kinézetükben is inkább bengáliak, mint kelet-ázsiaiak. Amióta 1962-ben egy katonai junta szerezte meg a hatalmat Mianmarban, a rohinhgyák közül sokan inkább Bangladesbe menekültek - ami azért elég sokat elmond helyzetük reménytelenségéről. Aki otthon maradt, annak folyamatos pogromokkal, szabályos etnikai tisztogatással, felégetett otthonokkal és siralmas menekülttáborokkal kellett szembenéznie. A junta oszd meg és uralkodj-taktikájának fontos része volt az ország számtalan etnikumával kötött különbéke, de a rohingyák ilyennek közelébe sem kerülhettek.

Azonban Mianmarban nemcsak a rohingyák muszlimok. A még Burmaként gyarmatországot a brit urak együtt adminisztrálták a teljes indiai szubkontinenssel, ahonnét sok magasan kvalifikált, muszlim kereskedő és hivatalnok érkezett ide. Az ő leszármazottaik ma is Mianmarban élnek, és a kínaiakkal együtt az ország gazdasági életének fontos szereplői. Ezek a muszlimok nem különülnek el a többségi társadalomtól földrajzilag, mint a rohingyják, hanem szétszórva élnek az ország szívének, az Irrawaddy folyó völgyének városaiban. Így a mianmari muszlim kisebbség egyszerre tud az ország cigánya és zsidója lenni: a rohingyák a lenézett csóringerek, a többiek pedig az irigyelt, idegen gazdagok.

Amikor 2008 elején Economistot nem lehetett kapni, Mianmar még a világ Észak-Korea mögötti legsötétebb diktatúrája volt. Ekkor még nem lehetett tudni, és az országot járva sem lehetett érezni belőle semmit, de ez pont az a néhány hónapos békés időszak volt, amely előtt és után történő események ha le nem is bontották, de megrendítették a katonai junta uralmát.

2007 nyarán a diktatúra váratlanul megemelte az üzemanyag árát, aminek eredményeként húsz éve nem látott tüntetések törtek ki az országban. A demokráciát (valamint olcsó benzint) követelő demonstrációsorozat az ezeket vezető buddhista szerzetesek lepleinek színéről (valamint a jobb eladhatóság érdekében) a “Sáfrány forradalom” fantázianevet kapta, és első körben nem járt sikerrel. Néhány hét után a junta mindenkit erőszakkal hazazavart, több száz tüntetőt pedig megölt. A helyzet tarthatatlanságát érezve azonban hamarosan népszavazást írtak ki az alkotmányról, és parlamenti választásokat is beígértek - egyik sem volt úgy demokratikus, ahogy azt Hollandiában értik, de a lépés így is figyelemre méltónak tűnt.

Néhány nappal a 2008 májusára kitűzött népszavazás előtt azonban a Nargis ciklon lecsapott Mianmarra. Az ország történetének legsúlyosabb természeti katasztrófájában közel 150 ezren haltak meg, a legtöbben az Irrawaddy alacsonyan fekvő deltájában. A katonai junta nem volt felkészülve a katasztrófára, nevetségesen rosszul kezelte az utána kialakult helyzetet, és előbb nem akart semmiféle külföldi segélyt beengedni az országba, aztán amikor igen, minden bizonnyal jó sokat lopott belőle. A ciklon után Mianmarban mindenkinek végképp elege lett a juntából, amely megérezhette, hogy ha nem akarja állampolgárainak újabb tízezreit lemészárolni, muszáj lazítani a pórázon. Minden bizonnyal erre buzdította őket az országot a háttérből irányító nagyhatalom, Kína is.

2010 novemberében többpárti választásokat tartottak Mianmarban. A szabálytalanságokkal és nyilvánvaló csalásokkal tarkított voks eredményeként a junta jelöltje, a korábbi miniszterelnök Thein Sein lett az ország elnöke. A csak részben véres kezű gyilkos, inkább technokrata vezető Sein első intézkedései közt volt a mianmari ellenzék vezetőjének, az évtizedes ellenállás szimbólumának, Ang Szán Szú Csínak (Aung San Suu Kyi) szabadon engedése. Szú Csí az előző 21 évből 15-öt házi őrizetben töltött, közben megkapta a Nobel-díjat, és Nelson Mandela szabadulása óta ő volt a világ legismertebb politikai foglya.

Szú Csí szabadon engedésének Mianmar és a világ együtt örült, a politikai foglyok széles körű amnesztiájának köszönhetően azonban nála kevésbé madárcsontú és galambelelkű rabok is hazamehettek. Így például az a Viratu (Wirathu) nevű buddhista szerzetes is, akit még 2003-ban csukott le a junta 25 évre, a vallások közti béke megzavarásáért. Viratut alig engedték szabadon, máris folytatta tovább a vallások közt a demokratizálódó országban egyre törékenyebb béke megzavarását.

Viratu nem fogja magát vissza. Szívesen nevezi magát a buddhista bin Ládennek. Népszerű Youtube-videóiban olyanokat mond, hogy: “A muszlimok olyanok mint az afrikai ponty. Gyorsan szaporodnak, nagyon erőszakosak, és a saját fajtájukat is megeszik. Bár ők itt a kisebbség, mi szenvedünk alattuk. Meg kell védenünk nemzeti vallásunkat.” Meg hogy: “Amint ezek a muszlimok átveszik felettünk a hatalmat, nem fogják engedni, hogy gyakoroljuk a saját vallásunkat.” És hogy: “A muszlimok azért gyűjtenek annyi pénzt, hogy fiatal buddhista lányokat szerezhessenek maguknak”.

A fentiekhez hasonló kijelentésekkel a világon bárhol lehet találkozni, csak ki kell cserélni az érintett vallási/etnikai csoportok nevét. Viratu és követői, a 969 Mozgalom azért kerülnek be minden nyugati sajtótermékbe, a Time címlapjáig bezárólag, mert a nyugati fejekben valamiért az a tévképzet él, hogy a békés és jámbor buddhizmus alapjaira nem lehet gyűlöletet építeni. Pedig mint minden vallási vagy egyéb hazugságra, erre is simán. Az 1962 óta hatalmon lévő junta zavaros ideológiájának egyik alapja éppen a buddhizmus volt.

Nyugaton azt sem szokás érteni, hogy szerzetesek, furcsa ruhákba tekert, meditáló emberek miért ilyen aktívak politikailag. A buddhizmus Mianmarban legnépszerűbb ágában, a theravada tradícióban azonban nemcsak mindenki lehet szerzetes, hanem hosszabb-rövidebb ideig az ország szinte teljes férfi lakossága az is. Már az is nagyot lép a megvilágosodás és a nirvana felé, aki csak egészen rövid ideig él leborotvált fejjel valamelyik kolostorban, de sokan évekre bevonulnak - kisfiúktól az öregemberekig. A 2007-es tüntetésekkor tehát nem feltétlenül vallási vezetők álltak az utcai demonstrációk élén, hanem olyan fiatalok, akik akkor éppen szerzetesi idejüket töltötték.

Viratu viszont olyan szerzetes, aki egész életére az szándékozik maradni, és így nyugodtan nevezhető társadalmi és vallási vezetőnek. Mianmarban mindig voltak pogromok és tisztogatások, amelyeknek az ország muszlimjai voltak a célpontjai, ahogy azonban lazult a diktatúra, Thein Sein elnöksége alatt ezeket már nemcsak a központi hatalom vezényelhette le, hanem a Virathu-félék követői is.

A pokol 2012-ben akkor szabadult el először, amikor Rakhine államban, ahol a legtöbb rohingya él, valakik megerőszakoltak és kiraboltak egy rakhine nemzetiségű, tehát buddhista nőt. Az állam buddhista lakossága rohingyákat vádolt, és napokon belül a két vallás követői polgárháborús állapotokba taszították Rakhine-t. Mindkét oldal gyújtogatott, gyilkolt és fosztogatott, a rövidebbet azonban természetesen a rohingyák húzták, hiszen nem őket támogatta, legalábbis hallgatólagosan, a központi hatalom. A százezer menekült döntő többsége is közülük származott. Sokuk a mai napig nem térhettek vissza otthonukba, több városból mára egyszerűen törvényileg kitiltották a muszlimokat.

Miközben északnyugaton ez folyt, nemcsak a rohingyák, hanem az ország közepén élő, jobb módú muszlimokat is elérte a buddhista gyűlölet. 2013 márciusában a Meiktila nevű városban, egy muszlim aranyműves boltjában vitatkoztak össze különböző vallású helyiek, aminek eredményei több muszlimellenes pogrom, néhány tucat halott és porig égetett városrészek lettek. Virathu azóta sem moderálta gyűlölettel teli szónoklatait.

2008-ban még csak Thaiföldről becsempészett Coca-Colát lehetett kapni Mianmarban, és nemcsak ez, hanem nemzetközi elszigeteltség is sújtotta az országot. 2011-ben aztán Mianmarba látogatott Hillary Clinton, egy évvel később Barack Obama, idén pedig palackozó üzemet nyitott a Coca-Cola. Az ország gazdasága nyugati befektetők nélkül soha nem fog talpra állni, és a szomszédos Thaiföldhöz hasonló idegenforgalmi potenciál kiaknázásához is nagy szükség lenne rájuk.

Ehhez pedig béke kellene, ám mintha a háttérből még mindig mindent kézben tartó katonák nem lennének ebben olyan nagyon érdekeltek. Minden rendszerváltás társadalmi feszültségekkel jár, és az ország muszlimjai, a rohingyák és a gazdag boltosok egyaránt, kiváló szelepnek tűnnek, amin ki lehet ereszteni a gőzt. És a katonáktól talán az a gondolat sem áll távol, hogy megmutassák a népnek, valójában csak ők tudnak rendet tartani egy etnikailag ennyire megosztott országban.

Ennél is szomorúbb, hogy Szú Csí asszony, minden mianmari kedvence, akit az ország hosszú házi őrizete alatt csak The Lady-ként emlegetett, eddig egyszer sem állt ki egyértelműen a muszlim kisebbség mellett. Voltak az erőszakot elítélő megnyilatkozásai, de a nemzet egysége, mindenki egyenjogúsága mellett nem szólalt fel. Pedig valószínűleg a nyugatos műveltségű nő tudja, hogy ezt kellene mondania, csak fél, hogy az alatta összefogott, ezerarcú ellenzék széthullana, mielőtt ő esetleg tényleg hatalomra juthat. Virathu szobájának faláról pedig gyorsan lekerülne a fenti képen látható, Szú Csí fényképével díszített naptár.

Thein Sein kormánya ennél is messzebbre ment. A Time ominózus lapszámának megjelenése után nemcsak betiltották annak forgalmazását, hanem egy errefelé ritka hivatalos közleményben a 969 mozgalmat békésnek, Wirathut pedig “Buddha gyermekének” nevezték. Ez kifejezetten rossz hír az ország muszlimainak, hiszen az üzenet egyértelmű: a vadászat folytatódhat.

(A cikk forrásai személyes élményeken túl elsősorban az Economist és a Time cikkei voltak.)