Magyarországon bizonyos körökben divat lett rajongani a kapitalizmusért. Sőt, nemcsak divat, hanem az ellenállás szimbóluma, amit lelkesen tűznek zászlajukra azok, akik jelezni szeretnék, hogy ők mások, nem a posvány részei, nem is a posványon dülöngélő kompországé, hanem Nyugat-Európa, sőt, Nyugat-Amerika polgárai. Szomorú fejlemény ez.

A jelenség okait nem kell nagyon keresni. Egy olyan országban, ahol valamennyi parlamenti párt deklaráltan szabadpiac-ellenes, gazdasági kérdésekben mélyen baloldali, társadalmiakban pedig konzervatív, aki ezekkel az erőkkel nem akar semmilyen közösséget vállalni, érthető módon a másik oldalra helyezi magát. Meg hát egyébként is: a világban számos gazdaságpolitikai iskolának van létjogosultsága, de aki úgy gondolja, hogy egy magyar politikusok által működtetett magyar államnak engedni kell a belefolyást az élet bármelyik területébe, azt évtizedekre kellene eltiltani hazánk közügyeitől.

Mint ezt a hazát őszintén szerető, annak mindig a javát akaró, felelős állampolgár, P.J. O’Rourke híres mondásával vallom, hogy egy magyar kormánynak pénzt és hatalmat adni olyan, mint pálinkát és kocsikulcsot nyomni kamaszfiúk kezébe. Csendes államellenes szabotázsakcióim, a magánynyugdíjpénztári tagságom, a magyar parlamenti választások következetes bojkottálása, a makacs ragaszkodás az egészségemhez, és így a körzeti rendelő elkerülése, mind szépen illeszdnek szabadság- és piacpárti hitemhez.

Olyan ostoba viszont nem vagyok, hogy rajongjak a kapitalizmusért. Két lehetséges megoldás van arra, hogy az idea, amire a kapitalista berendezkedés, a liberális társadalom gazdasági alapja épül, egyáltalán micsoda: vagy ideológia, vagy univerzális természeti törvény. Azonban akármelyik a helyes válasz, a rajongók egyaránt szégyellhetik magukat.

Ha a kapitalizmus alapja csak egy mesterséges ideológia, egy vélemény a sok közül, egy olyan vélemény, amivel vitatkozni lehet, rajongói különösen rémisztőek. Pontosan, mint minden egyéb ideológia nagyhangú, kételyek nélkül térítő hívei a kommunizmustól a kereszténységig.

Viszont még nagyobb a baj, ha a kapitalizmus az anyatermészetre vezethető vissza, a piaci versengés a túlélésért, a szaporodásért folytatott harcra. Milyen ember az, aki ismert világunk kötőszövetéért rajong? A gravitációért? A víz forrási pontjáért? Bolond, nyilván.

Az én megfejtésem szerint egyébként a kapitalizmus se nem ideológia, se nem természeti törvény, hanem a fárasztó rokon, akivel együtt kell élni. A sertéstelep amit mindenki utál a városban, mert borzasztóan büdös, de mindenki tudja hogy nélküle nem lenne kolbász az asztalon. Milyen egy sertéstelepért rajongani? Legalább valamennyire punk. A kapitalizmusért viszont egyszerűen csak szánalmas.

Ismerik azt a viccet, hogy honnét tudod, ha valaki vegán? Szól az majd magától! Így van ez a fanatikusan lelkes kapitalistákkal is, akik nem bírják ki, hogy véleményükkel szóban és írásban ne árasszák el a világot. A legrosszabb pedig az, amikor csillogó szemmel munkáról és termelékenységről papolnak. Ilyen ostobaságokat legutóbb akkor kellett végighallgatnia a világnak, amikor a munka hőse, Alekszej Sztahanov 1935-ben egy 5 óra 45 perces műszak alatt, 14-szer túlteljesítve az előírt kvótát, 102 tonna szenet bányászott ki.

Sztahanov annyit nem bányászott, de legalább tényleg volt csákány a kezében. A kapitalizmus rajongói ezt nem mondhatják el magukról, sőt, a magyarok még azt sem, hogy legalább egyszer kockáztatták volna saját vállalkozással a pénzüket, ami nélkül a kapitalista olyan, mint a negyvenéves szűz. Ők, mint az egykori kommunista pártfunkcionáriusok, arról szeretnek beszélni, hogy másnak mennyit és hogy kellene dolgoznia. Nem a munkát, mint az önmegvalósítás eszközét istenítik, nem arról beszélnek, hogy milyen jó érzés képet festeni, gyárat alapítani vagy befuttatni egy boltot, hanem csak a fárasztó számokat sorolják, humor és emberség nélkül.