Ülök kicsi balatonfölvidéki házam tornácán, óarany napsugaracskák festik a rozsdálló természetet. Hamis piktor ez, érintése langyos, elkel a pulóveren a kabát. Hol van már rekkenő ragyogása? Pedig izzasztott az, nem volt régen, néhány lapozás a kalendáriumban, rükvercben csupán.

Kicsi feleségem idézte, szinte kisleány volt még, mikor a popénekes is izzadtan közelített. L. András csapzott volt a Kiss Pálról elnevezett együttes hangversenye után, és kezét mélyen a nadrágjába túrta, önmagát látványosan markolászta, majd tenyerét az érdeklődő tinédzserlányok arcára borította. Ilyen az őszinte rock and roll, gondolhatnók, ha a szexualitás és mámor romantikájának motorbiciklijére kívánnánk ülni. Én inkább azzal nyugtázom mindezt, hogy november van a Balaton fölött, és ez a realitás.

És kora reggel, hogy felkapcsolom az internetet (zöld lámpáskák villannak a sarokban, hamisan kacsintó szentjánosbogár valamennyi) hát a tegnapi számban mit kell olvasnom. Hogy az örökre feloszlott, hangsúlyosan búcsúzott, önmagát méltó manírral sírba helyező kompánia mégiscsak együtt bazsevál, újfent. Kiss Pál az oly divatos zombikat mímelve élő halottá változott, a hantjának rögjeit szertehányja, nincs kegyelet.

Most lett elég.

Szétszaggatnám a világhálót, mint a pókok ragacsos selymét pincémben kikeletkor szoktam. Lenyelni ezt már nem bírom, ahogy a hurutos ősz reggeli slejmét sem, köpni kell, pfű. (Tudok én ellenkulturális utalásokkal is operálni, értek én mindent, bár nem gondolom, óh nem, hogy enyém a világ.)

Böszmeség fenekedett az országra, mintha nyolc év is elmúlt volna azóta (pedig csak hét), a hazugság professzionális agendává hízott. És csak jöttek, jöttek még az őszi hajnalok ködét hozó böffenetek, hogy most már semmi sem látszik. Az igazság csarnokában minden oszlop csak hajlékony nyírfa. Nyírfa-ügy, hol vagy már! Amikor azt se érti boglári barátom, K, hogy a megrendelt pénztárgép alkotmányos-e. Videóra veszik egymást, ahogy hazudoznak, és azt terjesztik.

De ha már a közhivatal viselésébe morálisan megrokkant osztály a következmények nélküli haza hazugságspiráljába gabalyodott, és a sarokkövek elkoptak, a zsinórmértékek szétszakadtak, a fékek gázneműek lettek, az egyensúlyok pedig folyékonyak, akkor mégis, ki mutasson tartást a szorongó ifjúságnak?

Az elektromos trubadúrok fekszenek kézen. Nincs más, én sem örülök ennek, de az ő torzított ordenáréságuk még eljut a fiatal fülekbe. Olvasom, divat a fesztiválozás, oda még tódulnak a srácok és a lányok. És akkor ott is csak azt kapják, amit a pártoskodó hivatásosak süketelnek füleikbe?! A nagy hazugságot. Hogy a fekete fehér, a béke háború. Hogy ami nincs, az mégis van.

Most lett tele a bürökpohár. Nincs remény, nincs tétje semminek. Az utolsó napsugár elsápadt a csupasz tőkén. Megfogom, és az arcotokat borítom be tenyeremmel. Ne lássatok már semmit, mert már semmi sem igaz.

Homoki-Szabó Attila, Balatonfölvidék, 2013. november 6.