Emlékeznek még Spiegelmann Laurára?

És arra a híressé vált regénybeli kezdőmondatra, ami úgy indul, hogy

Amikor magamhoz térek, egy fasz van a számban,  felnézek a tulajdonosára, határozott metszésű orr,

majd pedig olyan erős és naturális szexleírással folytatódik, ami minden szempontból kilógott még a kortárs magyar irodalomból is?

Laura meglehetősen szabad szájúan blogolt életéről, szerelmeiről, csalódásokról és a szexuális életéről. Mindezt annyira jól megírva, hogy a Magvető kiadó 2008-ban kötetbe rendezve adta ki Laura posztjait. Ez pedig olyan volt, mintha gigantikus péniszformájú kavicsot dobtak volna a hazai irodalmi élet pocsolyájába: Laura mögött mindenki egy híres kortárs szerzőt sejtett, szórakoztató és tanulságos viták indultak be arról, hogy akkor írhat-e ilyet nő, ki lehet a szerző, meg mi a szerepe a pornónak az irodalomban.

És közben Laura személye mindvégig titokban maradt, bár a legtöbben félreérthető megjegyzései miatt Garaczi Lászlót sejtették mögötte. Egyszer ugyan a Szépírók Társaságának egy hétvégi rendezvényén Laura Gtalk-on bejelentkezett, de akkor is csak annyit tudtak kérdezni tőle az összegyűlt irodalmárok, hogy akkor ő most férfi-e, vagy nő. Pedig lehet, hogy lettek volna ennél fontosabb kérdések is.

Öt évvel később már jóval kevesebben gondolnak Spiegelmann Laurára, amikor egy régóta alkotó és ismert szerző, kabai lóránt új kötetének fülszövegében mintegy mellékesen feltünteti Laura könyvét is korábbi saját művei között. Az utóbbi évek legszórakoztatóbb irodalmi szemfényvesztése ért ezzel véget.

Arról, hogy mi volt ez az egész, levélben kérdeztük kabai lórántot.

Nem, korábban sem, és amennyire ez tervezhető, a későbbiekben sem áll szándékomban álnéven írni.

Nem lehet „elkezdeni” nőként írni, ez szinte véletlenül alakult így, volt az a kezdőmondat, ami egy másnapos ébredést követően sehogy sem akart eltűnni, és amikor leírtam, hozta magával a folytatást

És a szövegben megszólaló figura élni akart, és újabb részletek, fejezetek íródtak — amikor négy vagy öt készen volt, akkor gondoltam, keresek neki végre egy nevet, majd ezzel a lendülettel elindítottam a blogot is, amelynek döbbenetes látogatottsága volt már az első napon.

A „provokatív” első mondat sokakat behúzott. Jöttek is a kommentek szép számban a „basználak”-tól a „van tehetséged”-ig. És viszonylag hamar gyanú támadt néhány kommentelőben, hogy talán mégsem nő írta.

Volt ilyen több is: nem számítottam ekkora visszhangra a blog indulásakor, és igencsak meglepett, amikor a Magvető szerkesztője megkereste Laurát e-mailben azzal, hogy ők szeretnék ezeket a szövegeket kiadni. A durva és ijesztő tapasztalat pedig a könyv megjelenése után az volt, amikor tizenéves lányok blogján találkoztam olyan mondatokkal, mint ez: „így akarok élni”.

Ha valamit nagyon nem kívánok senkinek, akkor az az, hogy úgy éljen, mint a kitaláltam nőfigura mesélte el.

Valóban „siker” az, amiről beszélünk? Szerintem inkább csak egy kicsivel nagyobb figyelem, meg állóvíz-felzavarás volt. Az a fura, hogy a regény valódi témája nem a promiszkuus szex és a különböző függőségek leírása, hanem a trauma és a neurózis — ez meg konkrétan saját szar: bár egy nőt és a szenvedését-szenvelgését írtam meg, mégis csak a saját tapasztalatokat, „élményeket” kellett feldolgoznom. Ami mégis sokkal emlékezetesebb maradt sajnos, az a rengeteg piálás és baszás, holott az csak a felszín. De ezek elég „hálás” témának bizonyultak a blogszférában (is).

Egyszerűen csak felkértek levélben, hogy ha regénnyé vagy elbeszélésfüzérré áll össze az, ami a blogon elkezdődött, akkor adjam nekik, mert szeretnék kiadni. De egészen idén szeptemberig nem nagyon tudhatták, hogy közöm van Laurához, és nem tudom, hogyan reagáltak a tényre. A könyvvel kapcsolatos gyakorlati ügyek intézését a szerzőnő egyik férfirajongója intézte merő odaadásból, egyébként máig nem tudom, ki írta a Dávid szignóval jelzett leveleket, de ő is eléggé kiakadt, amikor a könyv megjelenése előtt nem sokkal megírtam neki, mi a helyzet.

Igen, ez a kérdés valahogy végig túlságosan is hangsúlyos maradt, holott nyilvánvalóan félreviszi az olvasást. Ha felrázni nem is sikerült a közeget (mert kevés kritikus foglalkozott magával a szöveggel érdemben), valamennyire csak megzavarosodott az az említett állóvíz azért. És az is tanulságos, hogy utólag megnézve még sokkal több és látványosabb nyomot hagytam a szövegekben, melyek rám utaltak, hasonló szó- és mondatszerkezetek, sőt egy fejezet esetében az átírás metódusának azonossága gyanút ébreszthetett volna — nem ez történt.

De „belülről” hallgatni a találgatásokat szórakoztató volt, az meg még inkább, amikor egy barátom, nem sejtve semmit, azzal hívott fel egyszer, hogy indítsunk blogot „megbasztam S. Laurát” címmel.

A statisztikai adatokra már nem emlékszem, de az biztos, hogy szép számok álltak ott, a saját blogom látogatottsága jócskán elmarad amögött. A könyveladásról nincs információm (de sőt érdekelne engem is, bár az a gyanúm, hogy az Édeskevésből több példány fogyott, mint az addigi versesköteteimből összesen).

Ha jól emlékszem, Garaczit a Litera kérte föl, hogy „mutasson be”, de ő is csak a szövegeket ismerte, meg néhány levelet váltottunk, semmi megbeszélt nem volt abban, ahogyan ő ezt megírta, majd ahogyan utána működött — őt is csak későn, vagy egy évvel a könyv megjelenése után avattam be Szigligeten, a JAK-táborban borozva.

Amíg írtam a regényt, csak Csobánka Zsuzsa (aki szintén író és költő) tudott a dologról, együtt éltünk akkoriban, és minden szöveget elolvasott, véleményezett, javaslatokat tett, felhívta a figyelmem egy olyan perspektívára, mely számomra, de alighanem majd’ minden férfi számára ismeretlen. Később beavattam a testvéreimet, illetve az idők során még néhány embert.

A hübrisz lehet a dologban… Hogy nem akartam azt sem, hogy soha ne legyen publikus ez a dolog és maradjon örök titok, mint ahogy Jake Smiles esetében történt, de azért nagy hírverésre sem vágytam. Azt gondoltam, hogy a hátsó fülön, a megjelent kötetek felsorolásába behelyezni a regényt épp elég. Hogy mennyire jelent reklámot? Egy olyan könyvről beszélünk, melyet nem támogatott az NKA, és az előfizetőgyűjtés, illetve két magáncég segítségével jelenhetett meg szolid példányszámban. Bár most épp készül az utánnyomás, de arra is úgy kellett kalapolni a pénzt.

Náluk járt először a kézirat, de nem vállalták a kiadását — nem tudom, ha közlöm közben, hogy én találtam ki a Laura-figurát, akkor máshogy döntöttek volna-e.

2009 végéig azt hittem, lesz egy másik történet is, amit Laura elmesél, született is néhány fejezet, de aztán kezdett kissé erőltetettnek hatni. Akkor láttam be, hogy amit ki tudtam hozni ebből a figurából, azt kihoztam, amit el akartam mondani, elmondtam. Innentől nem akartam a hírét/hírhedtségét meglovagolni, inkább úgy döntöttem, elhallgattatom teljesen: töröltem az email-fiókját, a Facebook-profilját, majd a blogot magát is. (Ugyanaznap tettem ki a saját blogomra egy hosszabb Jake Smiles-idézetet, melyben a főszereplő-elbeszélő törli a virtuális személyiségét.

Mért nem válaszolsz, hallod, hozzád beszélek, hozzád, érted? — Épp most lettem öngyilkos, bazmeg.

Amikor töröltem a blogot is, nem tudtam, hogy a törölt blog nevét azonnal átveheti bárki (ahogyan a Gmailnél például a törölt nick sem használható, nem regisztrálható újra), így egy figyelmes ember azonnal lefoglalta és termelői mézet kínál. Egészségére.

Jellemzően meglepettek, rácsodálkozók — és persze jó néhányan azt is elmondták, kikre gyanakodtak helyettem. Kifejezetten dühös vagy fenyegető reakció nem volt, szerencsére.

Említettem, hogy egy olyan perspektívára nyílt rálátásom, melyet aligha ismernék különben — ez nagyon fontos hozadék. A Laura-sztori egyéb tanulságai, melyek például a kritikai életre vagy épp a kortárs magyar irodalmi közéletre vonatkoznak, szintén erős nyomot hagytak bennem. Jó ideje nem írtam verset, inkább kisprózák születtek az elmúlt két évben, van is egy kötettervem már, de még dolgozom az ügyön.

(kabai lóránt avasi keserű című kötete idén ősszel jelent meg a Szoba kiadónál. Spiegelmann Laura álnéven írt Édeskevés című könyve pedig 2008-ban a Magvetőnél)