• Hát eljött.
• Senki sem számított rá, hogy így. Hogy pont most. Hogy pont ő! (Na jó, arra azért igen.)
• Az ilyesminek éppen ez a természete. Hogy lecsap, kérdés nélkül, ellenállhatatlanul.

Szóval megtörtént a dolog a Nemzeti Együttműködés Rendszerében, amit már lehetetlen parodizálni. Ami önmagában annyira tökéletes, hogy már semmilyen viccnek nem hagy teret maga mellett, mert minden, amit hozzátesz az ember, csak elvesz belőle.

Próbálkozott a mindig biztos kezű Szarvas? Hogyne.
Megrajzolta Tinemezeketarobotokatkeresitek Orsi? Persze.
Ezen pörgött a fél internet? Naná.

De vannak pillanatok, amikor be kell látni, hogy nincs esély. Még Gyáni Levente is letenné a lantot.

Ennyi volt

Kerényi Imre eredeti levelénél a Magyar Krónikáról egyszerűen nem lesz viccesebb semmi. Úgy jártunk, mint Eric Cartman a Ha a segged van a fejed helyén című South Park részben. Nem tudunk többé nevetni, mert megtörtént a világ legviccesebb dolga. Valami kiégett.

A tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott teljesen megérdemelten nyerte meg ezt a játékot. Már korábban is majdnem sikerült neki egyszer a felülmúlhatatlan rendőrrohamos festménysorozat producereként. Ott talán még egy hajszál hiányzott.

A korszakos klasszisnak gyakorlatilag egyetlen igazi ellenfele volt: Matolcsy György. Ő tudta még azt, amit csak a legnagyobbak. Hogy akkor tudja kihozni belőle az ember a legtöbbet, ha egyetlen szót sem tesz hozzá, csak leírja pontosan, amit mondott. Akár ősmagyar agysebészekről, akár a magyar gyerekek fenekéről, akár arról volt szó, hogy a világ nem normális.

Amióta jegybankelnök lett, kicsit visszavett a tempóból, így szabaddá vált a pálya Kerényi előtt. Ő pedig élt a helyzettel. Matolcsy így most a lelátóról nézheti egy karrier csúcspontját és egy műfaj betetőzését.

Kisiklott a dilivonat

Igazán legendássá mégis az tette a pillanatot, amikor a Krónika felkért szerzői elkezdtek reagálni. Ezzel a tréfarekord mellett egy másik csúcs is megdőlt - ez volt talán az első olyan lépés a NER történetében, amihez gyakorlatilag senki sem akarta adni a nevét. Valamiért ezzel jött el az abszolút nullpont. Ha most savanyúak akarnánk lenni, azzal jönnénk, hogy azért lett volna még néhány ügy, amikor ez indokolt lett volna. De ez nem az a pillanat. A jót keressük.

Először a Heti Válasz két szerzője, Stumpf András és Ablonczy Bálint közölte diplomatikusan, hogy nem lesznek Orbán szerzőtársai. Ez még nem is volt igazán különös, mert ők ugyan elkötelezett jobboldaliak, de messze nem pártkatonák.

Amikor aztán kijött, hogy Vizi E. Szilveszter sem vállaja, kezdett megtörni valami.

Nem mi voltunk!

Aztán jött Navracsics Tibor, aki “nem kapott felkérést”, a finoman terelő kormánysajtó, és az Origónak nyilatkozó rejtélyes ember, aki még azt sem vállalta névvel, hogy nem vállalja, és lassan kirajzolódott a kép:

a NER szereplői mostanra érzik úgy magukat, mint egy vendég a házibuliban, aki magával vitte egy vállalhatatlan haverját is, akit senki sem hívott meg, de egész éjjel randalírozott, levizelte az összes fogkefét, összekente nutellával a hálószoba falát és meztelenül fényképezte magát a szülők ágyában, és kezdi érezni,  ez annyira kellemetlen, hogy ki kell osonni, mielőtt a házigazda mindent észrevesz, és vele kellene szembenézni.

Kerényi Imre tökéletes mondatai egy napra előhozták ezt a hangulatot. Ebből persze jó eséllyel semmi sem marad, legkésőbb addigra, mire Orbán Viktor megtartja első lapindító értekezletét. És az is szinte biztos, hogy a felsorolt szereplők közül lesz, aki fog még vigyázban állni a kinyíló pitypang mellett.

Megy az utolsó busz

Nem változott semmi, de nem ez a lényeg. Annyi történt, hogy a végzetesen megosztott társadalom egyetlen napra úgy érezhette magát:

gyerekek, hatalmasat ment ez a suttyó házibuli, amiben élünk, de most már mindenki eléggé kivan, jobb lenne hazamenni, aztán holnaptól összeszedni magunkat.

Annál szebb dolog nem történhetne Magyarországgal, mint hogy tízmillióan egymásra nézünk, és mindenki elneveti magát, hogy ezt az egészet, ami itt történt az elmúlt három, vagy akár nyolc, vagy akár húsz évben, ugye senki sem gondolta komolyan.

Ez pedig maga a Kerényi Imre-i értelemben vett jóság.