• Itt a vége, lement a True Detective nyolc része.
• Arról, hogy mit kell tudni a sorozatról, korábban itt írtunk.
• Azóta sokan találgatják, mi értelme volt ennek az egésznek.
• A cikket, bár konkrétumokat nem árul el a történetről, főleg akkor érdemes elolvasni, ha már láttad az utolsó részt.

Katartikus csavar helyett filozófikus párbeszéddel, és a szálak meglehetősen nagyvonalú elvarrásával ért véget a True Detective. Nagyjából úgy, ahogy a sorozat írója, Nic Pizzolatto korábban megígérte.

“Senkinek sem akarunk túljárni az eszén. Tényleg az történik, amit a nézők látnak. Miért gondolják az emberek, hogy át akarjuk verni őket?”

- mondta Pizzolatto, mégis alig volt, aki hitt neki. Pedig az erőltetett fordulatokkal és csavarokkal terhelt tévésorozat-bizniszben ennél kevés szimpatikusabb dolgot mondhatott volna.

A sorozat végén így akár saját cinizmusával is szembesülhetett, aki fogékony volt erre. Hogy bármennyire nem hittük, tényleg van, aki nem hazudik a nézőnek, csak pókerarccal elmeséli, amit akart.

És persze felmerül a kérdés, hogy ha az egész ilyen sima volt végül, nem volt-e értelmetlen vadabbnál vadabb elméletekkel teleírni az internetet az epizódok között (amiből mi is kivettük a részünket)? Nem volt-e felesleges spekulálni és jeleket keresni minden egyes képen?

A legkevésbé sem.

Induljunk ehhez olyan messziről, mintha az egyik főszereplő, Rust Cohle mesélne. A Cink True Detective-búcsúposztjában pontosan leírta, hogyan vezetett a technológiai fejlődés a tévésorozatok megváltozásához. A HD-felbontás elterjedése egy évtizeddel ezelőtt és annak lehetősége, hogy a műsorokat adás közben is vissza lehet tekerni, komoly hatással voltak arra, hogyan volt érdemes tévésorozatokat készíteni. Ilyen feltételek mellett már érdemes volt a képekbe apró jeleket elrejteni, amiket a nézők megállítottak, kinagyítottak, elemeztek, és darabokra szedtek az interneten. A Lost nagyban épített is erre, és volt is szerepe abban, hogy a tévézés passzív befogadásból a néző részvételével zajló játékká is változzon. Ezzel nagyjából egyidőben a sorozatok aranygenerációjának tagjai a Wire-től a Deadwoodon át a Sopranosig bebizonyították, hogy a műfaj bármelyik másik filmes műfajjal egyenrangú lehet.

Művész, alkotás és befogadó viszonyát talán Hemingway írta le a legszebben Az öreg halász és a tengerben. Ez az a harc, aminek végén a műből az alkotás nehézségein, a kritikusok marcangoló kezein és a nézők szűrőjén keresztül végül csak egy csonk marad. De mi van, ha ez fordítva is lehet?

Mióta az előbb leírt tényezők miatt a tévésorozatok lényegében a tömegkultúra csúcsműfajává váltak (sőt, bizonyos szempontból már túl is vannak a csúcson), az egyes részeket millió miszlikre tépő, képenként kielemző közönség sokkal inkább hozzáad a művekhez, mintsem elvenne belőlük. Egyszerűen azért, mert hétről hétre próbálják továbbgondolni, ami alapvetően más, mint kész műveket (például filmek esetében) utólag értelmezni. Amíg egy sorozat tart, benne vagyunk a játékban, és sokkal inkább motiváltak vagyunk, hogy a szálak végére járjunk.

Erre persze egyre több sorozat játszik rá, és rejt el jeleket a részekben, de előfordul az is (mint  a True Detective esetében), hogy a nézők olyasmikre kezdenek rájönni, amik a szerzők szándékai alapján nincsenek is ott. A lényeg mégiscsak az, hogy nemcsak, hogy játék, de közösségi élmény is lesz az egyszerű nézésből, ami ugyanúgy a produkció része.

A jó tévésorozatok ma már nemcsak szerzői művek, hanem egy kicsit népmesék is, legalábbis amíg tartanak. Mindenki hozzáteszi a saját értelmezését, továbbgondolja és megmagyarázza, és a végére ugyan lesz egy kanonizált változat, de amíg el nem jön a záróepizód, ezek a változatok egymás mellett élnek.

Lustaságból erre szokás azt mondani, hogy hájp.

De ha túllépünk azon, hogy a Facebok-falunkat elárasztják egy sorozatról szóló posztok, a tumblr tele van az ebből származó idézetekkel, és még az irodában is erről beszél mindenki, végül is mi az a hájp?

Egyszerűen annak a jele, hogy valami sok embert érdekel, megfog és inspirál. Felcsigáz és gondolkodásra késztet. Működik, mint a popkultúra része. Logikai játékokkal szórakozni pedig még akkor sem haszontalan, ha esetleg a végén kiderül, hogy a szálak legtöbbje zsákutca volt. Ennél viszont a True Detective esetében többről volt szó.

Az őrült elméletek fejtegetése mellett az emberek az interneten filozófiáról, antinatalizmusról, XIX. századi irodalomról, vallás és racionalitás viszonyáról, a történetmesélés erejéről, férfi-női szerepekről vitatkoztak, miközben elég jól szórakoztak. És ebből nem von le semmit, hogy ezek egy része túlzás, belemagyarázás, vagy simán csak hülyeség volt.

A True Detective vége pedig lehet, hogy ugyanazért volt csalódás, ami a sorozat egyik legnagyobb ereje is volt. Lehet, hogy Pizzolatto nem akart túljárni senki eszén, de a végére mintha nem is tudott volna.

A korábban regényeket író, illetve angol irodalmat oktató sorozatíró egyfelől minden tiszteletet megérdemel az alapvetően egységes, aprólékosan kidolgozott világáért, amit Cary Fukunaga rendezővel együtt felépítettek. A hangulat magával rántotta a nézőt, a sorozat tele volt emlékezetes pillanatokkal, a főszereplőpáros kiemelkedő volt, és mindehhez még világos morális pozíciók is tartoztak.

De egyetlen író nem lehet okosabb az egész világnál. A legtöbb hasonló sorozaton kreatív stábok dolgoznak, de még David Simon is profi krimiszerzőket vont be a Wire írásába egy idő után. Egyszerűen mert több szem többet lát, és amikor minden epizódot több millió szem néz aprólékosan végig, akkor mindenre gondolni kell. Pizzolatto lényegében egyedül írta a történetet, és a végére azt mondta, rengeteg dolgot olvasott az utóbbi hetekben, ami eszébe sem jutott. A nézők a végére mintha már többet tudtak volna, mint maga az alkotó - ez pedig benne van a játékban, ha egyszer közösségi élményről van szó. Néhány nyitva maradt kérdést a példa kedvéért a comment.com posztjában olvasható, és ezek egy része egyszerű forgatókönyvbeli gyengeség.

Azt pedig a sorozat minden érdemének elismerése mellett sem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, hogy néhány elem egyszerűen nem áll össze, mert sokan voltunk, akiket épp ezeknek az elemeknek az összerakása húzott be igazán. Ettől viszont még minőségi és tartalmas szórakozás volt ez a néhány hét.