Egy olyan társadalmi-szociális jellegű problémáról vagyok most kénytelen tollat, azaz hogy billentyűzetet ragadni, amelyet, annak égető mivolta ellenére (vagy talán éppen azért) hiába is keresnénk a magyar médiák hasábjain. A Margitsziget mindent ellepő kocogóinak siserehadáról, illetve az általuk okozott korántsem kellemes problémakörről van szó.

A Margitsziget, mint azt tudni illik, a boldog békeidőkben valaha a főváros toronymagasan legkellemesebb helye volt. Finom úriemberek, elegáns dámák sétáltak árnyas fái alatt, hangulatos padjain művelt beszélgetések folytak irodalomról, zenéről, fennkölt és tudós dologkról, olyasmikről, amikről ma már, a valóságsók, a drogok és a techno „zene” korában senkinek sem jutna eszébe beszélgetni, mert műveltség, intelligencia és tárgyi tudás megfelelő ismeretanyaga híján nem is tudna mit mondani.

Ebbe az idillbe rondított bele annak idején Kun „Kohn” Béla, aki külvárosi proletárgyerekek barbár hordáit eresztette rá a Műveltség, Finomság és Intelligencia valaha volt szigetére.

A mai kor modern kunbélái a nyugati médiák és hollywoodi filmesek, akik a fitnessfasizmus agymosó ideológiáját okádják a világra, és ennek következményeként a sziget megtelt úgynevezett kocogókkal, a modern proletárgyerekekkel, akik esztétikusnak legkevésbé sem nevezhető látványukkal és kellemetlen szagukkal is csökkentik fővárosunk fényét.

Sajnos a mai magyarokra, illetve sokukra jellemző ez a kritikátlan Amerika-majmolás, pedig könnyű belátni, hogy a sziget körüli futkározás valójában összeegyeztethetetlen a magyarság nemzeti karakterével.

Hát hova jutottak volna Árpádék tornacipőben, idétlen csillogó gatyákban? Kiröhögték volna őket Vereckénél az avarok!

A kocogásőrület mára túllépett minden egészségesnek nevezhető határt, és a Frankel Leó utcától a Jászai Marianna térig a sziget környékét ellepték az ízléstelen, erkölcstelen ruhákba öltözött, fertelmes izzadságszagot árasztó “sportolók”.

Ne értsenek félre, engem a legkevésbé sem lehet sportellenességgel vádolni. Alkalmanként, például nyári olimpiai játékok vagy más színvonalas, rangos világverseny idején, magam is megtekintek egy-egy izgalmas atlétikai viadalt, és mi tagadás, olykor magával is ragad egy-egy kidolgozott izomzatú, zömében néger versenyző esztétikus, ízléses, élményszámba menő mozgása.

De ezek a szigetiek? Hát némelyik úgy csámpázik, mint valami Donáld kacsa, az egyik ritmustalanul üget, a másik csoszog, alig emeli a térdét, a harmadik a karjával kalimpál, mint valami gibbon, a negyedik szabálytalan ütemben, horkolva kapkodja a levegőt. Ezeket, kérem, esztétikusnak vagy élményszerűnek a legkocogáshívőbb hozzáértő sem nevezhetné.

És ha már esztétikum, akkor apropó! A főváros áldozatos munkával (még Demszky Gábor kezemunkáját dicséri az igyekezet), hatalmas költséggel gyönyörűen fölújíttatta a Margit hidat, hogy békebeli régi fényében ragyogjon újra a felújítást követően. Ezt az igyekezetet, az adófizetők milliárdjait teszi vizuális és mindenféle értelemben tönkre a szakadt pólókban, ocsmány, színes testhezálló dresszekben rohangáló tömeg.

Ugyan, mi szükségünk van arra, hogy leányaink a leglomposabb útszéli, már elnézést a vulgáris szóhasználatért, örömlánynak öltözve tegyék közszemlére testrészeiket a hídon közlekedő tisztességes polgárok őszinte botránkozására?

A minap is szembe jött egy derékon alul s fölül is bízvást mondhatom átlagon felüli méretekkel megáldott hölgyemény, melltartónyi felsőben, amiből majdnem kibuggyant jobbra-balra-föl-le és minden irányba kilengő tartalma, hatalmasan rengő hátsójára második bőrként feszülő elasztikus nadrágban...

No komment.

Ha egy televízió sugározna hasonló képeket korhatár-besorolás nélkül, a hatóság nyomban és joggal tekintélyes summára büntetné.

Tényleg ezt kell bámulniuk éjt nappalá téve a gyerekeinknek?

Arról meg nem beszélve, amikor egy-egy ilyen csatakos, szagló nőcske vagy férfiú fölszáll a tömött hatosnégyes kombínóra! Na, azt nem kívánom senkinek, akinek egészséges szaglószerve van! Ennél még a hajléktalanok is torelálhatóbbak. Legalább szerencsés esetben nem nedvesek.

A korábbiakban már megszólított nyugati médiák fitnessnáci ideológiája azon a tudományosan sosem bizonyított tévhiten alapul, miszerint a kocogás segít az egészséges életmód megőrzésében. Erre azonban semmilyen tudományos bizonyíték nincs. A testmozgás egészségessége olyan „tudományos” babona, mint a védőoltások vagy a darwinizmus.

Winston Churchill, a XX. század méltán egyik legnagyobb elméje például büszkén vallotta, hogy sosem kocogott, szájában szűnni nem akaróan ott lógott ikonikussá vált szivarja, amit csak akkor vett ki onnan, ha kortyolt egy kis jóféle skót viszkit, és mindezzel együtt kilenc híján száz évet élt! És mennyivel többet tett le az asztalra, mint a Margitszigeten köröző agymosott nyomorultak együtt összesen!

És azt például nem szokták tudományosan kimutatni a nyugati média által pénzelt tudósok, hogy vajh az agyra milyen hatással van részben az állandó rázkódás, részben a fizikai megerőltetés miatt fölszabaduló kábítószerhatású hatású hormon, az endorfin, amely a legsúlyosabban káros drogokkal, az ópiátokkal mutat rokonságot számos jellemzőjében.

Elég csak egy pillantást vetni a szigeten köröző elbutult arcokra, hogy nyilvánvaló legyen: a drog rossz.

Talán az sem véletlen, hogy Orbán rohadt rendszere a sportot erőlteti minden józan határon túl: rohangáljon az a gyerek, fussa szét az agyát, rúgja azt a hülye labdát, csak ne gondolkozzon!

Egyébként alighanem ugyanezt célozza a dohányzás és a dohányzók elleni értelmetlen hajtóvadászat. Valaha az illatos dohányfüstbe burkolózó úriember az elmélyült gondolkodás, a belső béke és az intellektuális teremtőerő szimbóluma volt. A mai valóságshowvilág idolja az izzadt, margitszigeti köröző és a szétgyúrt, herevasalt izomagyú.

Tessék választani!

A legnagyobb kérdés azonban, amely társadalmilag nyugtalanít, hogy ugyan hétköznap délelőtt, miként tudnak ezrek futkározni és látványukkal, szagukkal provokálni a tisztességes embereket?

Nincs ezeknek munkájuk?

A boldogult hetvenes években, amelyeket talán nem véletlenül kíván vissza a magyarok túlnyomó többsége, ha így cél nélkül kolbászolt az ember fényes nappal, bizony könnyen ott termett egy éber járőr, és udvarias, ám határozott fölszólítással elkérte az iratait, amelyek alapos átvizsgálása után megkérdezte azt is, hogy ugyan miért nem tartózkodik munkaidőben a munkahelyén. És bizony könnyen bekerült a személyi igazolványba (vagy ahogyan akkoriban tréfásan emlegettük: a flepnibe) a KMK bejegyzés! (Fiatalabbak kedvéért: a KMK a „közveszélyes munkakerülő” rövidítése.)

A fentiekből világosan látható, hogy megálljt kell parancsolnunk a margitszigeti kocogóknak a morális többség védelmében, mert ez az egész nem vezet sehova.