„Sapienti sat”

Idestova több mint harmad éve látott napvilágot látott fontos, okos írásom saját tollamból (Ki parancsol megálljt a kocakocogóknak; in: 444.hu), amely, talán szerénység nélkül mondhatom, elsőként emelte büszkén magasba az olifaktórius nemzetvédelem zászlaját, olyan, széleskörben közismert, ám a médiákban bűnös módon elhallgatott problematikagócot körbejárván, mint a Margitszigetet folyvást összekocogó, mind vizuális látványukban, mind penetránsan átható szagukban a polgári értékrendszer ellenében disszonanciát keltő dzsoggingfutók.

A cikk kristálytiszta érvelése, bátor szókimondása, kompromisszummentes értékközpontúsága talán sokakat meglepett, de egyszersmind kár volna eltitkolnom, hogy igen széles körben talált pozitív előjelű fogadtatásra, sőt, mondhatjuk, hogy elindított egyfajta közös gondolkodást egy pozitívebb jövőkép, a megtisztulás irányában. A szellem palackból történő kiengedése tehát immáron kétségtelen tény.

Úgy érzem, itt az ideje, hogy ennek problémarendszernek most egy másik, a kocogáshoz mérhetően súlyos, sőt, sok tekintetben súlyosabb elemét vegyük górcsövünk alá.

Természetesen a biciklisták lassan minden határon túlmenő kerékpározásáról van szó.

Kiindulópontunk kísértetiesen hasonlít a margitszigeti kocogók valós motivációit és negatív társadalmi hatásait leleplező írásunk némely tételére.

Egyrészről itt is a kommersz média agymosása által sulykolt “egészséges életmód” áll a háttérben, ezúttal megspékelve a “környezetbarátság” még halmozottabban áltudományos babonájával.

Mindannyian jobban járunk, ha rögtön az elején föltesszük a kérdést: kinek áll vajon érdekében, hogy nemzetünk jobbra, többre érdemes polgárait nap mint nap illetlen és esztétikumában is megkérdőjelezhető öltözetben, kultúrember számára méltatlan pozícióban (lásd még: “majom a köszörűkövön”), csatakos büdösen lássuk és/vagy ne adj isten szagoljuk naphosszat?

Miért érzik úgy fiaink és/vagy lányaink, hogy egyrészről, tisztesség ne essék szólván LMBTQ-nak illetve útszéli örömlánynak “öltözve”, testhez feszülő, színes ruhákban, izzadtan, büdösen, sexualisan kihívó, mindenbe betekintést engedő pózban tekerve (itt hívom fel a figyelmet, hogy a kerékpárosok “tekerése” és a “könnyű” drogot fogyasztók “tekerése” valószínűleg nem véletlenül ugyanaz a szó!) valami egészséges és környezetbarát dolognak a részesei?

Korunk talán legeredetibb politikai gondolkodója, Tóth Gy. László még engemet is csaknem három évvel megelőzőleg a Magyar Nemzetben közölt parádés cikkében állította szembe az intellektuálisan és morálisan szilárd, kifogástalanul öltözködő, személygépjárművel közlekedő úriembert és a fűszívó, szakadt, kommunista hippi biciklistát. A társadalmilag hasznos, normakövető viselkedést az ellenkulturális provokációval, az LMBTQ-szerű magamutogató, individualista álerkölccsel.

Ez a mi gondolatmenetünknek is centrális, hovatovább immanens részét képezi. A biciklis ellenkultúra egyfajta neohippiánus antipolgári kultúraként határozza meg magát mind narratívájában, mind kontextusában, mind konnotációit tekintve,

amitől szinte karnyújtásnyira van az ördögbotozás, a raszta haj, a drogozás és az LMP. Sőt!

A kerékpárosok ápolatlan büdössége eltörpül amellett a környezeti kár mellett, amit valójában okoznak. Az emberi izomerővel meghajtott kétkerekű környezetbarátsága épp olyan tudománytalan legenda, mint az egészséges életmód és a testmozgás összefügggése, a darwinizmus, a kvantummechanika vagy a globális fölmelegedés.

Számoljunk csak utána! A kerékpározás antiszociális felforgató barátai legfőbb erkölcsi érvként az autók levegőbe engedett állítólagos környezetszennyezését használják legggyakrabban arra, hogy morálisan aládúcolják bűnös szenvedélyüket.

Nézzük! Egy modern, az EURO-5-ös kibocsátási szabványt teljesítő, átlagos teljesítményű 100-130 lóerős, 1600-1800 köbcentiméteres benzinmotor például kilométerenként 120-150 gramm szén-dioxidot juttat a levegőbe. Ezzel szemben egy felnőtt kerékpáros több mint 900 gramm szén-dioxidot lélegez ki egy nap alatt. Egy autó a városban ritkán megy 10-15 kilométernél többet, és nem is minden nap használjuk az autót! Egy biciklista viszont egész nap, szakadatlanul lélegzik, minden áldott nap, szünet nélkül, még akkor is ha alszik, akkor is, ha beteg! Hozzávehetjük még, hogy a biciklista légzése a fizikai igénybevétel miatt fölgyorsul, szervezete több oxigént vesz föl, több szén-dioxidkibocsátással, minimum napi 1200 grammal számolhatunk. Ez azt jelenti, hogy nagy átlagban egy biciklista semmivel sem kevesebb szén-dioxidot ereszt a száján keresztül a levegőbe, mint egy autó! Ha egy autóban több személy, nagyobb teher is van, máris az autó a nyerő a fajlagos környezeti terhelést tekintve.

Ráadásul a biciklistának nem ez az egyetlen kibocsátása. A bélgázok is távoznak szervezetéből, ezek nagyobb része, körülbelül hetvenöt százaléka hidrogén, metán, szén-dioxid, az utóbbi kettő üvegházgáz, az előbbi pedig mérgező, robbanásveszélyes. Ezekből büdös kerékpárosunk napi minimum másfél liternyit (!!!) ereget a levegőbe undort keltő módon.

De más anyagok kibocsátása terén is az autó rendelkezik kedvezőbb mutatókkal. Mi az autó üzemanyaga? Benzin vagy dízel. Miből lesz a benzin és a dízel? Kőolajból. Micsoda a kőolaj? Elrohadt állatok nedve. Súlyosan mérgező, szennyező anyag, amely a föld alatt található, ott veszélyezteti a felszín alatt élő állat- és növényfajokat valamint az ivóvízkészletet. Az autózás során ebből a súlyosan veszélyes anyagból egy semleges, viszonylag tiszta, veszélytelen gáz lesz. Tiszta nyereség.

Ezzel szemben a biciklista állatokat és növényeket gyilkol le, azt tömi magába, hogy ezekből az aranyos és szép dolgokból undorító, büdös és fertőzésveszélyes, tehát súlyosan környezetszennyező anyagot, úgynevezett fekáliát állítson elő.

Az elfogulatlan, objektív tudományos számítás tehát igazolja, hogy a kerékpár semmivel sem környezetkímélőbb az autónál. Sőt. Itt az ideje tehát tiszta fejjel, józanul átgondolni az fentiekkel kapcsolatos közlekedéspolitikát. Hogy ennek apropóján azt már meg se említsük, hogy a mindennapi közlekedés kapcsán milyen bonyodalmakat, sőt, súlyos baleseteket okoznak az úton is antiszociális módon viselkedő kerékpárosok!

Az autóipar minden fejlett társadalom büszkesége, egy-egy márka szinte országok jelképe, százmilliók vágyának tárgya, a fejlettség szimbóluma. De minek a jelképe a kerékpár? Egy-egy túlnépesedett, nyomorgó kommunista államnak. Mi melyiket választjuk?

(A fennálló társadalmi rendre, közérdekre veszélyes csoportokat bemutató cikksorozatunk következő részeiben az alábbiakat vesszük vitriolos górcső alá:

– hátizsákosok
– kutyatartók
– buszon fülhallgatóval hangosan zenét hallgatók
– tinédzserek
– színesbőrűek
– nők.)