„Ami Magyarországon egyszer elromlik, azt soha a büdös életben nem javítja meg senki. A Sziget fesztivál most ennek a végleges elromlásnak a határán billeg. Egy-két éven belül el fog dőlni, hogy menthető-e, vagy le kell mondanunk a Magyarországot a világhoz kötő egyre kevesebb szál közül egy újabbról.”Ezekkel a mondatokkal kezdte aggódó írását (Léci, Sziget, ne csesződj el!) egy évvel ezelőtt Bede Márton. Tessenek (akár újra) elolvasni, tök pontos helyzetkép, minden mondata áll. Bede akkor még nem tudhatta, csak érezte, hogy a Sziget mennyire közel sodródott véghez. A 2013-as, katasztrofálisra sikerült fesztivál veszteségeit a cég alig tudta kinyögni, belefutott még egy teljesen felesleges, ám annál nagyobb buktába: a Szaharába próbált meg homokot eladni, Bécsben rendezte meg a Fridge extrémtélisport-fesztivált. Hiába volt nyereséges a Balaton Sound és a Volt, a Sziget minden korábbinál súlyosabb anyagi helyzetbe került.

Alig fél évvel a Bede-cikk megjelenése (illetve a 2013-as fesztivál) után Gerendai Károly, a Sziget többségi tulajdonosa, „főszervezője” bejelentette, hogy a szervezőiroda létszámát jelentősen csökkenti. Tucatnyi emberétől vált meg, olyanoktól, akik kihagyhatatlan és kirúghatatlan csapattagnak számítottak korábban. Minden dolgozó számára rögtön világossá vált: a 2014-es Sziget lehet az utolsó. Sőt, néhány pillanatra még az sem látszott biztosnak, hogy az ideit meg tudják szervezni. A céget komoly belső ellentétek is feszítették, az adósságok a plafonig értek.

Vannak még csodák

Talán már maga Gerendai is úgy gondolta, hogy csak a csoda segíthet. És tavasszal, csodák csodája, elkezdődött a csodálatos csoda: a szokásosnál előbb összeállt a program, a nyugat-európai hetijegyeladások pedig jobban pörögtek, mint valaha. Nyár elején pedig olyasmi történt, ami addig még soha:
az összes hetijegy elfogyott.Az igazán nagy presztízsű európai popfesztiválok már tavasz elején meghirdetik a nyári programjukat, és ezután egy-két napon belül eladják az összes jegyet. (Sőt, Glastonbury már ősszel elkezdi a jegyárusítást.) A Sziget teljesen máshogyan működött. Itt soha nem volt olyan erős a line-up, illetve Magyarországon olyan erős a piac, hogy el lehessen adni előre az összes jegyet. Amíg elsősorban a hazai közönség járt a fesztiválra, a bevétel nagyobb részét adták a napijegyek. (Ezért is zseniális helyszín a Hajógyári sziget, amint arra később V. László is rájött.)

A végeredményt hat napja tudjuk: 2014-ben a Sziget nem csak hogy túlélt, de váratlanul új erőre kapott. Az új erő az exportpiacról jött. Lehetne itt egy kicsit gazdaságielemezni: még tart a szerény európai konjunktúra, pörög az export, gyenge a forint, Budapest kifejezetten olcsó és éppen menő is egy kicsit satöbbi.

A lényeg: látványos látogatottsági csúcs, megmenekülés, a remény visszatérése.Sőt. A 2014-es Sziget lett a hazai turizmus történetének egyik legnagyobb eseménye: ötven-hetvenezer külföldi vett jegyet a fesztiválra. Pontos számot nehéz mondani, negyvenezer hetijegyet és huszonkilencezer napijegyet adtak el külföldön (azt nem tudjuk pontosan, hogy ezt a napijegymennyiséget hány ember vette meg), és itt, Magyarországon is több ezer külföldi vett belépőt. Összehasonlításképp: a Forma-1-re körülbelül huszonötezer külföldi jött. A Sziget hetére gyakorlatilag betelt Budapest, nem nagyon maradt szabad szálláshely a városban. A külföldi fesztiválozóknak csak a fele lakott kint, sátorban. Megbízható statisztikákat nem találtam, de lehetséges, hogy a 2014-es Sziget volt az a rendezvény, amelyre a legtöbb külföldi érkezett Magyarországra. Valaha. De hogy top10-ben van, az biztos.

A szegény nyugat-európai ember Glastonburyje

A fent idézett Bede-cikkben felsorolt problémák persze még nem oldódtak meg. A Sziget a holland/francia/német/belga/satöbbi alsóközép-osztálybeli fiatalok Tesco-gazdaságos fesztiváljává vált. Zenei programja nem versenyezhet a nagy európai fesztiválokkal, de már nem is akar. A Sziget nem lesz Glastonbury-konkurens, ahogy Magyarország sosem lesz a popkultúra fellegvára vagy micsodája. (Bár, ha igazságosak akarunk lenni: a Sziget még jobban áll Glastonburyhez képest, mint a hazai popipar a brithez képest. Vagy akár a magyar gazdaság a brithez képest.) Ha pedig a fesztivál specializálódna egy műfajra, akkor sok látogatót veszítene. A szervezők nyilvánvalóan nem akarnak ebbe az irányba menni.
Tehát marad az árverseny és a vurstli.A Szigetnek a kezdetektől megvolt a KISZ-táboros, vurstlis hangulata, és tetszik, nem tetszik – ettől lett egy kicsit egyedi. (Hogy ne mondjam: ezért is szerettük.) Az elején még tényleg a nyáritáboros „közösségi élmény” adott egy kis lelki-érzelmi pluszt, aztán ahogy a rendezvény nőtt, a közösségi élmény helyét szép lassan átvette az úgynevezett vásári forgatag.

Ebben a vásári forgatagban aztán vannak kifejezetten kínos és fölöslegesnek tűnő dolgok, mint a NAV-sátor vagy a Civil sziget megmagyarázhatatlan attrakciói; vannak nem túl eredeti, nem túl szellemes, de népszerű helyszínek és produkciók, mint az óriáskerék vagy a nagyszínpados strandlabdadobálás, buborékfújás, festékszórás; és vannak olyanok is, amikről az ember tényleg nem gondolná, hogy működnek, és mégis: az Operaház sátrában teltházas előadások mentek éjszakánként, amit láthatóan élveztek a színpadon lévők és a nézők is, és legalább ennyire népszerű volt a Cirque de Sziget akrobataszínháza.

A magyar kapitalizmus zsákutcaizodálódása kicsiben

A Sziget története egy kicsit a magyar kapitalizmus története. A rendszerváltáskor felnőttkorba lépett generáció hozta létre és lelkesen, nagy reményekkel tolta egy évtizeden át. Akkorra a rendszerváltás késő-tinédzsereiből középosztálybeliek, beérkezett harmincasok lettek, a Sziget egyre bátrabban építhetett a pénztárcáikra, sőt már a gyerekeikre is. Ahogy a magyar gazdaság bajai egyre nyilvánvalóbbakká váltak, ahogy a középosztály lendülete megtört, úgy került veszélybe a Sziget is.

Fogytak a szponzorpénzek, a látogatók, miközben a fesztiválpiac egyre nemzetköziesedett, egyre drágultak a fellépők, a technikák. A Sziget nem azt a stratégiát választotta, hogy hozzázsugorítja rendezvényeit a töppedő magyar piachoz, hanem megpróbált exportcéggé válni, tehát külföldön akarta eladni legfontosabb termékét, az óbudai-szigeti fesztivált.

Az átmenet nem volt egyszerű, a külföldi terjeszkedés nehezen indult. Az export nem olyan, hogy na, elkezdem, aztán hasít. Meg kell tanulni a piacokat, hogy kell eladni valamit egy franciának, egy németnek, egy belgának. A Szigetnek viszont nem volt sok ideje tanulni, itthon gyorsan fogyott körülötte a levegő. Már 2006-ban is hasonló helyzetben volt, mint az idei fesztivál előtt: nem nagyon látszott a jövő. Gerendai ekkor (2007-ben) adta el a céget az Econetnek. Ez a húzás ugyan néhány évnyi laufhoz juttatta a céget, de aztán katasztrofálisnak bizonyult: 2012-ben a csődközelbe jutott, az omladozó Econetből alig tudták kimenteni, visszavenni a Szigetet.

Újabb két év botladozás után most úgy tűnik, föl tudtak állni.

Nem a Sziget menti meg a magyar popot

Amit a Sziget biztosan és úgy tűnik végleg elveszített: nem lesz már sosem a magyar könnyűzene doppingszere és mentsvára vagy micsodája. Másfél évtizeden át valami ilyesmi volt ugyanis. Év közben ötven emberek előtt prüntyögő zenekarokra itt több ezren őrjöngtek nyaranta. Komplett műfajok egy-egy éven át eléldegéltek abból a lendületből, amit a Szigeten kaptak.

Ahogy a Szigetből exportcikk lett, úgy szorultak ki a kisebb, aztán a nagyobb magyar zenekarok is, a végére csak helyi íznek maradt néhány. Baj ez? Ha fölidézek magamban néhány nehezen feledhető, hajnali Smoke on The Watert a kilencvenes évekből, akkor hajlamos vagyok azt mondani, hogy nem. (De 2014-nek is megvannak a Smoke on The Waterei, persze, csak már nem egy pusztaszabolcsi amatőr zenekar játssza, hanem konzervből szólnak, MP3-lejátszóról: valamelyik Guetta vagy Avicii, esetleg az I Gotta Feeling.)

Az idei kínálatot és az utóbbi évek trendjét elnézve jövőre már Budapest Soundnak is hívhatnák a Szigetet.Az elelektronikusodáson, eldiszkósodáson, elpoposodáson is szoktak sírni mindenféle ismerőseim, dehát most mi lenne helyette? A nagy progresszív, kifinomult zenei ízlésű és hipertrendérzékeny fiatalok hajszálvékony rétegére nem lehet építeni itthon. (Lásd: nem leszünk a pop Mekkája.) Metál? A kutyának nem kellett. Vagy maradjunk a nyolcvanas évek soha el nem múló undergroundjában? Hát nem éppen az a legnagyobb bajunk, hogy ebben az országban egész megyék, iparágak, műfajok rekedtek meg 1995-ben? Vagy 1985-ben? És milyen baromi hülyén nézne ki egy fesztivál, ahol 40-50 éves emberek rúgják a port.

Popfesztivált tizen- és huszonéveseknek kell rendezni, és az ő zenéjüket kell játszani. Kész.

A Sziget ezt az utat választotta: bandukol fél lépéssel az európai mainstream után. Most, 2014-ben úgy tűnik, hogy ez a startégia – bár izgalmasnak, eredetinek vagy éppen előremutatónak nehezen nevezhető – működhet. Nem tűnik stabil, fenntartható modellnek, de ha néhány év még lehet benne, addig ráér a Sziget, hogy kitaláljon megint valami mást.

Gerendai Károlyt tizennégy vagy tizenöt éves kora óta ismerem. Ötven méterről, az arcszínéről meg tudom állapítani, éppen hogy áll anyagilag a Sziget. Ilyen nyugodtnak 2001 óta nem láttam.