• Barack Obama eddig nagyon ódzkodott attól, hogy harcba szálljon az IS-szel.
• Jó oka volt erre: Irakban a vállalhatatlan Núri al-Malikit kellett volna támogatnia, otthon pedig a háborúkba belefáradt közvéleményt kellett volna meggyőznie.
• De Maliki megbukott, James Foley kivégzésével pedig az IS felébresztette az amerikai közvélemény bosszúvágyát.
• A politikai akadályok elhárultak, most már csak az őrületesen bonyolult hadi helyzeten kéne úrrá lenni.
• És közben valamit Szíriával is kezdeni kéne.

Nehéz lesz fenntartani a közvélemény támogatását a folyamatban lévő légi háborúhoz, ha Obama elnök nem magyarázza el nagyon sürgősen az amerikaiaknak, hogy milyen veszélyt jelent az IS szövetségeseinkre és ránk, írta augusztus 17-én a Time-ban megjelent publicisztikájában Sandy Berger, Bill Clinton egykori nemzetbiztonsági tanácsadója.

Barack Obama nincs irigylésre méltó helyzetben. Elnöksége egyetlen valódi külpolitikai sikerének az iraki kivonulás tűnt, amit 2008-ban kampánya központi elemévé tett. Így amikor idén júniusban az IS (a korábban ISIS néven futó, azóta magát Iszlám Államra átkeresztelt, Szíria és Irak egy részét megszálló nemzetközi dzsihádista brigád) mindenki meglepetésére előbb elfoglalta Irak második legnagyobb városát, Moszult, majd egy huszáros rohammal egészen Bagdadig nyomult, útközben megszállva Szaddám Huszein szülővárosát, Tikritet is, Obama határozottan elzárkózott az amerikai haderő bevetésétől.

Amikor végül augusztus 7-én az IS kurdisztáni előretörését megakadályozandó, az ott dolgozó amerikaiak és a jazidi kisebbség védelmében korlátozott légicsapásokat rendelt el, akkor is tartózkodón nyilatkozott. "Nem lesznek amerikai bakancsok a földön" - mondta határozottan.

Jó oka volt erre:

• Egyrészt az amerikai közvélemény tényleg beleáradt az egy évtizede tartó kétfrontos háborúba.
• Másrészt Irakban még mindig az a Núri al-Maliki volt a kormányfő, akinek a szunnitaellenes politikája nagyban hozzájárult az IS előretöréséhez.

Azóta történt két nagyon fontos dolog

• Augusztus 13-ra Irán támogatásával sikerült kiszorítani Malikit a hatalomból, és megválasztani a helyére Haider al-Abadit, akitől azt remélik, hogy visszanyerheti a Maliki szektariánus uralma alatt az IS-hez pártolt iraki szunnita törzsek támogatását.
• Augusztus 19-én az IS brutális kegyetlenséggel kivégezte James Foley amerikai újságírót.

Bár ez utóbbi akcióval elméletben az amerikai légicsapások leállítását akarták elérni, legalábbis további túszaik kivégzésével fenyegetőzve ezt követelték, az ellenkezőjét érték el.

Most már nem kell meggyőzni az amerikai közvéleményt arról, hogy az IS-t meg kell semmisíteni.

Ezzel elhárult a két legnagyobb politikai akadály az IS elleni katonai csapás elől. Maliki bukásával egy amerikai katonai akció már nem tűnne egyoldalú beavatkozásnak az iraki síiták oldalán, a szunniták ellenében. Foley halála óta pedig az amerikai kormány retorikája durván megváltozott, már-már a 2001. szeptember 11. utáni napokat idézi.

Obama például, aki a 2012 szeptemberi bengázi terrortámadás után, amiben négy amerikai, köztük a líbiai nagykövet vesztette életét, még úgy fogalmazott, hogy az elkövetőket bíróság elé kell állítani. Foley halála után finoman eltolódott a hangsúly:

Bengázi után a "bring to justice" kifejezést használta. Most azt mondta, "do justice".

Szó sincs bíróságról. Igazságot kell tenni.

Ha csak ennyi lett volna a probléma, már kapcsolhatnánk is a CNN-re, és nézhetnénk az éjjellátó kamerák zöldesfekete képén a felvillanó robbanásokat.

De nemcsak ez a probléma, hanem az is, hogy egy a rohadt nagy elefánt van a szobában

ha az Egyesült Államok tényleg le akarja győzni az IS-t, akkor azzal a Szíriával is kezdeniük kell valamit, amit eddig kétméteres bottal sem akartak piszkálni.

Az IS nem a semmiből lett. A 2000-es évek közepén még úgy hívták: az iraki al-Kaida. A névadó terrorszervezettől idővel függetlenedő csoportot Obama első elnöki ciklusában sikerült kiszorítani Irakból a szunnita törzsek segítségével. A szomszédos Szíriában találtak menedéket, ahol 2011 óta véres polgárháború dúl, amire a Nyugat már-már érdektelenségnek tűnő távolságtartással reagált, így a kezdetben széles népfelkelésnek indult lázadás mostanra százfrontos szektaháborúvá alakult, aminek egyelőre pont azok a mérsékelt csoportok a legnagyobb vesztesei, akik a Nyugat természetes szövetségesei lehetnének:

A nyugati emigrációból szervezett Szabad Szír Hadsereget előbb az al-Kaida helyi leányvállalata, az al-Núszra front verte tönkre, amit aztán az al-Kaidával látványosan szakító IS szorított ki, hogy aztán Szíriát bázisként használva idén nyárra Irak északi és nyugati tartományait is megszállja. Mostanra pedig ember legyen a talpán, aki követni tudja, hogy a több száz fegyveres frakcióból éppen ki van kivel.

A lényeg, hogy ha a cél az IS megsemmisítése, akkor Szíriával is kezdeni kell valamit,

még ha adott esetben ehhez olyan, amúgy nem túl szimpatikus csoportokat is támogatni kell, amik egyszerre ellenségei az IS-nek és Aszad rezsimjének.

És akkor el is jutottunk addig, hogy:

Igenis kellenek bakancsok a földre

Bármennyire szeretné az ellenkezőjét az amerikai kormány, az IS megsemmisítéséhez a légierő kevés lesz. Bár az első és a második iraki háború, illetve a koszovói kampány azt bebizonyította, hogy hagyományos hadseregekre lehet csak levegőből döntő csapást mérni, a második iraki és az afganisztáni háború azt is megmutatta, hogy

a nem hagyományos harcmodorban küzdő ellenfél megsemmisítéséhez komoly szárazföldi támogatásra van szükség.

Egy tankhadosztályt könnyű miszlikre bombázni. Pár tucat, Toyota pickupokban száguldozó lázadót viszont észrevenni is nehéz. Ezek megsemmisítéséhez szemekre van szükség a terepen: amerikai különleges alakulatokra, amik lenyomozzák a csoportokat, megjelölik a helyzetüket és eltakarítják a maradékot a légicsapás után.

"Ha az IS-nek van tízezer elkötelezett harcosa, akkor az iraki és afganisztáni tapasztalatok alapján több ezer rajtaütésre lesz szükség, jó felderítéssel. Ideális esetben az Egyesült Államok keményen, gyorsan és hamar csapna oda, hogy az ellenségnek ne legyen ideje alkalmazkodni. Ehhez több tucat kommandóra lenne szükség, nagyjából 1-5000 amerikai katonára. És még így is több hónapig tartana az akció intenzív szakasza" - írta a Foreign Affairsben Michael O'Hanlon, a Brookings Institution védelem- és külpolitikai szakértője.

A másik lehetőség még ennél is komolyabb amerikai szerepvállalást feltételez. Afganisztánban az amerikai hadsereg ún. Biztonsági Erőket Támogató Csoportokat (Security Force Assistant Team) vetett be. Ezek tíz-húsz fős alakulatok, amiket az afgán hadsereg zászlóaljaihoz telepítettek. O'Hanlon tíz iraki (vagy kurd) dandárral, dandáronként tíz zászlóaljjal számolt, így legalább száz ilyen csoportra lenne szükség a győzelemhez.

És időre. Hónapokra, akár évekre.

Ha valamikor, talán most, Foley nagy felháborodást keltő kivégzése után lehet esély az amerikai közvélemény és törvényhozás meggyőzésére arról, hogy megint hosszú időre háborúba küldjék az amerikai hadsereget. És hogy legalább a törvényhozás támogatása megszerezhető, azt tán az is bizonyítja, hogy már Foley kivégzése előtt is két képviselő, ráadásul két iraki veterán, a republikánus Adam Kinzinger és a demokrata Tulsi Gabbard is ezt követelte. (Címlapkép: Alex Wong / Getty Images)