Albániába alapvetően három okból megy nyaralni az ember: mert közel van, mert olcsó és mert egzotikus. Egzotikus alatt magyar ember Albánia esetében azt érti, hogy Európa segglyuka, ahol vérbosszú van és férfiként élő nők, a bazárokban imámok csencselnek, a hegyoldalak tele vannak bunkerekkel, és a lakosság jelentős része az egészségesnél közelebbi viszonyt ápol a birkáival.

Az első sztereotípiát már azelőtt elvetettem, hogy megérkeztem az országba:

Albánia nincs közel.

Amióta megszűnt a Malév, nincs közvetlen repülőjárat Tiranába. Aki túl akarja bonyolítani a dolgot, az elrepülhet az olasz csizma Achilles-ínében található Bariba, majd onnét átkompozhat az albániai Durresbe, aki viszont az egyszerűbb megoldásokat szereti, az összeszorítja a fogát, beül a kocsijába, és elindul a végtelenbe. (Nyáron a Wizzarinek van Budapest-Korfu járata is, onnan tényleg csak egy rövid kompút Dél-Albánia - a szerk.)

Budapestről Tiranába 15 óránál kevesebb idő alatt csak nagy szerencsével és váltott sofőrökkel lehet eljutni. Az útvonaltervezők sem kecsegtetnek 13 óránál jobb eredménnyel, de ezeket nyugati emberek fejlesztették, akik nem hallottak dél-balkáni útépítésekről és határőrökről. Az autós nyaralásnak cserébe megvan az előnye, hogy a saját járművel nagy szabadság jár, viszont az a hátránya is, hogy egyes látnivalókból az ember utólag nem feltétlenül magára a látnivalóra emlékszik, hanem például arra az izgalmas esetre, amikor Berat várába felfelé tartva kocsija lefulladt a szűk, csúszós márványkövekkel kirakott emelkedőn, majd milyen kálvária volt visszafordulni és parkolóhelyet találni. Nekem végül 16 órámba tellett eljutni egyik fővárosból a másikba, és valahol Shkoder városa és Tirana közt egy kamion mögött lépésben zötykölődve meg is esküdtem arra, hogy az életben soha többé nem megyek ilyen távolságra autóval nyaralni.

Az, hogy egy albán nyaralás jelentős részben autóvezetésről szól, nem annyira gond, mint alkalmazkadás a helyi viszonyokhoz: Tiranában mint a tiranaiak. Még nem találkoztam néppel, amely olyan bensőséges, szeretetteljes viszonyt ápolna gépkocsijaival, mint az albánok. Lehet, hogy régen a juhaikat szerették, de hogy

most a Mercedes Benzekhez vonzódnak kórosan,

az egészen biztos.

Az albán autópark a magyarnál jóval fényesebb. Néhány Smarton és új Minin kívül alig vannak kis autók, cserébe minden nap látni Hummert és Porschét, valamint a legkülönfélébb nyugati felső kategóriás járműveket, de a Mercedesek, Mercik, Merdzsók és Mergák trónját semmi nem veszélyezteti. Gyakran előfordult, hogy tíz szembejövő autóból hat volt Mercedes, és háromnál kevesebb szinte soha. Ennyi autóhoz sok benzin kell, Albániába pedig a nagy cégek még nem tették be a lábukat, így benzinkútból is annyi van, mint a világon sehol.

A rekord egy 10 kilométeres szakaszon 11 kút volt.

Mivel pedig az albán utak nem tartanak lépést az járműparkkal, gyakori jelenség például a semmiben végződő szabályos autópálya, szervízből is annyi van, mint a szemét.

Az albán ember nem azért vette azt a drága Mercedest, hogy szégyenkeznie kelljen a hiányos úthálózaton rárakodó porral, ezért az ország leggyakoribb kisvállalkozása a Lavazh, az autómosó. Meg sem merném becsülni, mennyi lehet belőle az országban, de nem lepne meg, ha mind a 3 000 000 lakosra jutna egy. És mindig, mindegyik nyitva van, és éppen mosnak is benne egy nyugat-európai rendszámú luxusautót.

Bár léteznek albán rendszámú kocsik is, a nyugati származásúak tömege - különösen nyáron, amikor sok vendégmunkás hazalátogat - egészen mellbevágó. És ezekből lehet a legjobban megérteni, hogy miért nem igaz a másik előítélet Albániával kapcsolatban:

az ország se nem különösebben egzotikus, se nem a kontinens segglyuka,

ahogy többek közt a rendszerváltás előtt, Enver Hodzsa maoista remeteállamáról szóló történeteken szocializálódott magyarok képzelik.

A tévképzetet tovább ferdíti, hogy a közvélekedés szerint az albánok muszlimok, és így alapvetően mások, mint mi, közelebb állnak Isztambulhoz, mint Rómához. Pedig éppen az ellenkezője igaz, minden szempontból. Például mert albánok százezrei nem Törökországba, hanem Olaszországba mennek vendégmunkásnak. És mert bár történelmileg az albánok nagy része - egy jelentős keresztény kisebbség mellett - muszlim volt, Enver Hodzsa erőszakosan kihirdetett ateista államának hozadékaként

Albániából szinte teljesen kiveszett az, amit a nyugat keletinek tart.

Tirana így közel sem olyan “keleti” város, mint mondjuk Szarajevó, és Albániáról általában is elmondható, hogy a volt jugoszláv tagköztársaságok közül nem Boszniára hasonlít a legjobban, hanem sokkal inkább a mediterrán-délszláv Montenegróra és Horvátországra. Igen, Albánia sokkal szegényebb ezeknél, de ebből nem sok látszik egy nyári szombat estén Tirana központjában az egykor magas rangú kádereknek fenntartott Blloku negyedben, ahol ma jóval több étterem és kocsma van, mint a budapesti VII. kerületben.

Ahogy Magyarország egészére sem lehet következtetni a belső-Erzsébetvárosból, úgy persze Albánia sem húsz háztömbből áll. A vidéket járva bőven látni olyan szegénységet, amilyet Kelet-Európában máshol nem nagyon. Tirana szélén sátorvárosokban, az országban pedig mindenfelé konkrét szemétégetőkön cigányok élnek embertelen körülmények közt. Ezek sokkal közelebb vannak a latin-amerikai bádogvárosok nyomorához, mint Tiszabőhöz.

A társadalom alján tengődők, a posztszocialista világban is kiemelkedően alacsony nyugdíjak és közalkalmazotti bérek ellenére azonban

Albániában mégsem a reménytelenség az uralkodó közhangulat,

már amennyire azt egy rövid nyaralás alatt meg lehet ítélni. Valamennyire pedig igenis meg lehet. Az például egyértelműen látszott, hogy Tirana nem olyan szétlőtt, a háború után még mindig szédelgő nagyváros, mint Szarajevó. És az albán vidéken sem érezni azt az elkeseredettséget, mint mondjuk Bosznia szerbek lakta, Ratko Mladics-graffittikkel tarkított kisvárosaiban. Vagy éppen a szomszédos Koszovóban, ahol kevesebb a Mercedes, kevesebb a benzinkút, és mintha mindenki arra várna, hogy végre történjen már valami. És ez a valami lehetőleg Nagy-Albánia legyen.

A görög, német, svájci, osztrák, francia, olasz, belga, holland, angol, dán, svéd, luxemburgi és liechtensteini rendszámoknak köszönhetően Albániában nemcsak a felszín kozmopolita, hanem az egész ország az, Kelet-Európában egészen páratlan módon.

Albániában és Koszovóban összesen körülbelül 4 millió albán él - a két országon kívül pedig még nagyjából 3. Ezek egy része a volt Jugoszlávia területén, de csak Görögországban vannak félimillióan, Nyugat-Európában pedig nagyjából egymillióan. És akkor még a Belushi-családot nem is számoltuk. Ezek a számok ráadásul folyamatosan változnak. Van, aki az albán rendszerváltás után kiköltözött Baselbe, a gyereke pedig svájci válogatott futballista lett, más viszont csak néhány évre vállalta a vendégmunkás-létet, aztán hazatért. És persze vannak az ingázók, akiknek Mercedeseit csak július-augusztusban lehet látni kis albán hegyi falvak keskeny utcácskáin terpeszkedve.

Hogy az albánok jelentős része legalább egy ideig élt Nyugat-Európában, igazi áldás az országba érkező turistának.

Egyrészt mert a lakosság többsége legalább alapszinten beszél valami idegen nyelvet, ami vendégként elég is arra, hogy angol-német-olasz keveréknyelven mindenhol lehessen vacsorát rendelni és megérdeklődni, hogy kinél van a templom kulcsa. De sokan ennél jóval magasabb szinten is bírják a világnyelveket, egészen eldugott vidéki benzinkút alkalmazottai között is akadt olyan, aki kifogástalan angolsággal magyarázta el, hogy mi, mennyi, merre.

A külföldi vendégmunkán összegyűjtött pénzecskéből hazai vállalkozásba fogó albánok pedig nagyon sokat emelnek az idegenforradalom színvonalán. Aki egy athéni étteremben vagy római kávézóban mosogatva kuporgatott össze egy kis tőkét, miközben látta, hogy hogy is kell egy ilyen helyet működtetni, az nem fogja elfelejteni otthon sem a fortélyokat, ha a saját lábára áll. Mind az albán szálláshelyeken, mind az albán éttermekben jóval magasabb a kiszolgálás színvonala, mint Magyarországon, és a minimális árszint feletti éttermekben az is jobb, ami a tányérra kerül.

Ráadásul a töredékéért annak, ami akár Magyarországon, akár az Adria-menti országok közül a többiben megszokott.

Tirana-külsőn, a helyi felső tízezer által látogatott étteremben sem sikerült két főnek 7000 forintnál többet elverni, és a felkapott tengerparti üdülőhely legelitebb étterme is csak minimálisan volt ennél drágább. Albániában jól enni fele, de inkább harmada annyiba kerül, mint néhány országgal északabbra, és a szállások árai is hasonlóan alakulnak. Nyáron a tengerparton nem, de az ország belsejében királyi lakosztályokat lehet megszerezni esténként 13 000 forintért.

És Albániában jobb az ország belsejében maradni. Télen eleve minek menne az ember a tengerpartra, nyáron pedig tényleg akkora a tömeg, hogy az szinte mindenhol élvezhetetlenné teszi a nyaralást. Albániának nincs annyi szigete, mint Horvátországnak, néhány száz kilométeres partszakaszának jelentős részét pedig nagyvárosok és azok közvetlen szennyezett vonzáskörzete foglalja el. A kétségbeejtően fellengzősen Albán Riviérának nevezett déli, már a Jón-tenger által mosott szakasz szép ugyan, de itt meg annyira meredeken emelkednek ki a hegyek a vízből, hogy a fennmaradó nagyon kevés strandon fürtökben lógnak a Mercedeseikből kipottyanó albán családok.

A kevés élvezhető partszakaszt ott lehet megtalálni, ahol nincs a strandra közvetlenül bekötött aszfaltozott út, de egy ilyenen sem éreztem, hogy Albániába érdemes lenne tengerparti élményekért utazni. Az ország belsejéért viszont simán.

Azt viszont fontos tudni, hogy Albániába a természetért, nem pedig az emberiség nagy alkotásaiért érdemes utazni.

A ritkán lakott, hegyes, elmaradott vidéken eleve nem épültek soha olyan nagy dolgok, ami pedig véletlenül igen, azt vagy az erre vonuló hadseregek, vagy a múlttal és főleg a vallással szakítani igyekvő kommunisták szinte kivétel nélkül lerombolták.

Vannak ugyan az országban ókori romok, bizánci templomok és közepesen régi mecsetek, de ezek közül mindegyik műfajban lehet a környező országokban sokkal jobbat látni. A kivételt a jellegzetesen albán városkák jelentik, amelyekből néhány meg tudott maradni érintetlenül, a rendszerváltás utáni állapotmegőrzés pedig csak javított rajtuk. Ezeket jellemzően meredek hegyoldalra építették, hatalmas, komplett klánoknak otthont adó, esetenként kifejezetten nagypolgári házakkal. De ezeknek sincs esélyük versenyezni az albán táj szépségével.

Albániában kétféle táj van: kopár hegy és nem annyira kopár hegy. Minél közelebb van az ember a déli, görög határhoz, annál kopárabb a táj, de bujának nevezhető növényzet északon is csak a magasabb hegyek közti völgyekben van. Aki már járt Dalmáciában vagy a görög szigetvilágban, annak ismerős lesz a látvány, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az albán vidék hozza azt a bukolikus idillt, amit az ott élő földművesek nyilván szívesen lecserélnének egy új traktorra, turistaként viszont csak pluszt jelent.

Albánia közepes méretű városainak foghíjtelkein is lehet legelő tehenet látni, vidéken pedig egyértelműen a mezőgazdaság és az állattartás az úr. És a közhiedelemmel ellentétben nemcsak birkát tartanak, hanem gyakorlatilag minden elképzelhető haszonállatot, különös tekintettel a pulykára, amely Közép-Albánia egyes vidékein a gazdaság motorjának tűnt. Odáig nem mennék, hogy benzingőzben fulladozó, félkész családi házakkal és omladozó közintézményekkel teli albán városokat elbűvölőnek nevezze, de ezeket leszámítva szinte valamennyi településnek volt valami bája, elsősorban a mindenhol tobzódó teraszos vendéglátóhelyeknek köszönhetően.

Az albán vidék olyan, amilyennek egy amerikai turista Kelet-Európát elképzeli:

vidám kisfiúk libákat, fejkendős nénik pedig hercig szénakazlakat terelgetnek, miközben a teljes férfilakosság kávézókban trécsel. A hegyeknek köszönhetően pedig a díszlet mindenhol minimum szép, az igazán magas hegyek közt pedig lenyűgöző.

Ízlés kérdése, hogy valaki hegyekért vagy alföldekért rajong, de az albán hegyvidék a maga műfajában világszínvonalú. A Dinári-alpok legdélebbi nyúlványa ott fekszik, ahol az egykori Jugoszlávia utódállamai és Albánia találkoznak, a földrajzi és történelmi elszigeteltségnek pedig turistaszempontból csak jót tett a vidéknek. Albániában nemzeti sport a szemetet kivágni a száguldó Mercedes ablakán, de itt, a 2500 méteres hegyek közt simán lehetett egy teljes napot kirándulni úgy, hogy egy darab eldobott műanyaggal se kelljen találkozni.

A második tál, pasztőrizálatlan tejből készült csodálatos joghurt közben itt kezdtem el azon gondolkodni, hogy az albán hegyvidék kicsit közelebb van Budapesthez, mint Tirana, és hogy ha az elkövetkező években egy kicsit fellendül a balkáni útépítési hullám, akkor akár 12 óra alatt is el lehetne ide jutni. És hogy akkor majd vissza kellene jönni mindenképp, az nem távolság.

AZ ÖT LEGJOBB HELY ALBÁNIÁBAN

Tirana

Hiába Enver Hodzsa minden igyekezete, az ország fővárosa nem lett a múlttal szakító, kommunista metropolisz. Ahogy az egy mediterrán városhoz illik, éjfélkor még kisgyerekes családok vacsoráznak, és bár a helyiek közül nem mindenki engedheti meg magának, hogy élvezze az életet, a többiek mindent megtesznek az ügy érdekében.

Gjirokaster

Egyértelműen a legszebb albán kisváros, amelynek óvárosa gyakorlatilag úgy néz ki, mint 150 éve. Ez relatíve sok turistát vonz, de az összkép még így is bőven élvezhető, köszönhetően az olyan kényelmi szolgáltatásoknak, mint a színvonalas szálláshelyek és éttermek.

Gjipe

Egy az albán tengerpart kevés olyan strandja közül, ahol nincs tömeg. Köszönhetően annak, hogy csak gyalog vagy a tenger felől közelíthető meg. Fél óra sétát megéri rászánni a nyugalomra.

Leusa

A számtalan birkás-szamaras-tehenes albán faluból érdemes nem találomra választani, hanem azt, ahol esetleg van valami hozzáadott érték is. A csak gyalog megközelíthető Leusában ez egy ikonokkal és freskókkal teli templomocska. A nem túl távoli Labove hasonló intézményével kombinálva ez már egész napos megmerítkezés az albán vidéki létben.

Valbona

Albániában a hegyek a legjobbak, és az albán hegyeket ebben a völgyben lehet a legjobban élvezni. Tökéletesen jelölt, mégis teljesen érintetlen ösvényeken kirándulni egész nap, aztán hatalmas adag bárányt enni joghurttal - ettől érzi az ember, hogy Albánia nem európai kuriózum, hanem világszínvonalú úticél.