• A kormány sikerpropagandájának fontos eleme a közmunka.
• Állításuk szerint ezzel tömegeket sikerül visszavezetni a munka világába. 
• Egy friss kutatás szerint viszont erről szó nincsen. Sőt, a legtöbb közfoglalkoztatásról hangoztatott állításnak pont az ellenkezője tűnik igaznak. 
• A Költségvetési Tanács megbízásából az MTA Közgazdaság-tudományi Intézete készített átfogó kutatást a közmunkaprogramról.
• A tanulmány szerzői közül Molnár Györggyel és Cseres-Gergely Zsomborral beszélgetünk.

Az egész nem most kezdődött

Ahhoz, hogy megérthessük a helyzetet, messziről kell indulni. A két kutató szerint a probléma évtizedek óta jelen van, Magyarországon tartósan alacsony az alacsony iskolai végzettségűek foglalkoztatottsága. A foglalkoztatáspolitika a rendszerváltás óta állandó tűzoltómódban van, a sokkszerű privatizáció után rengeteg munkahely szűnt meg, a kormányok pedig nem átképzési és rehabilitációs kísérletekkel próbálkoztak, hanem úgy döntöttek, hogy kiszívják a munkanélkülivé vált embereket a munkaerőpiacról. A korkedvezményes- és a rokkantnyugdíjazás lett a megoldás.

E mellé pedig nem társult kellő hatékonysággal működő munkaügyi ellátórendszer, ami létezik, annak a funkciója elsősorban a pénzbeli juttatások kifizetése lett, a kivezetést segítő eszközök alkalmazása háttérbe szorult.

Molnár György szerint az eddigi döntési hibák legfőbb oka az volt, hogy a kormányok döntő többsége mindig azt gondolta, hogy az alacsony iskolázottságú emberek alacsony foglalkoztatottsága kizárólag a kínálati oldal problémája, azaz a probléma csak a munkanélküliek oldalán van, ezért a keresleti oldalon nem is kell beavatkozni a rendszerbe. Az Orbán-kormány pedig erre a magyarázatra dobott rá még egy nagy lapáttal.

„Annak ellenére, hogy a dolgok elég rémisztő irányt vettek az utóbbi időben, nem arról van szó, hogy most kiűzettünk volna a Paradicsomból, és előtte minden remek lett volna. Hanem az történt, hogy iszonyatosan magas labdát kapott most az a kormány, amin belül láthatólag vannak olyanok, akiknek zsigerileg van problémájuk a szegényekkel, és azt gondolják, hogy mindezt erőből kell megoldani.”

- mondja Cseres-Gergely Zsombor, aki szerint nagyon hosszú évek mentek el kényelmes, langyos semmittevéssel, amikor a kormányok nem gyűjtöttek információkat a valós viszonyokról és a meglévő szolgáltatásokat sem működtették megfelelő színvonalon.

És Cseres-Gergely szerint is lehet amellett is érvelni, hogy a kínálati oldalon van a probléma, csak hogy az okokat nem a lustaságban kell keresni. Kormányok óta meghatározó az az álláspont, hogy aktiválni kell a munkakeresőket, mert lusták, mert beleragadtak egy élethelyzetbe. De ez egy ennél jóval összetettebb kérdés, aminek megértéséhez figyelembe kell venni a kínálatot befolyásoló közvetlen és áttételes költségeket is: például el tud-e utazni valaki egy állásinterjúra, tudja-e fizetni munkakeresés közben a lakhatását és az egyéb felmerülő költségeket, illetve megvannak-e az elemi képességei ahhoz, hogy mindezt alapos segítség nélkül megtegye?

Az, hogy a mostani kormány 22800 forintra csökkentette a foglalkoztatást helyettesítő támogatást, azt eredményezte, hogy amikor nincs éppen elérhető közfoglalkoztatás, a tartósan munkanélküli emberek elképesztően rossz anyagi körülmények között kell éljenek.

A 2011. évi Háztartási Költségvetési és Életszínvonal Felvételen (HKÉF) végzett számítás eredményei alapján a munkaerőpiac peremére jutott emberek jelentős része súlyosan deprivált. 35-40 százalékuk nem tudja megfelelően fűteni a lakását, közel 70 százalékuk nem jut legalább kétnaponta húshoz, egyáltalán nincsenek tartalékaik, felüknek jelentős lakhatással kapcsolatos tartozásai vannak. Több mint negyedük nem tudja kiváltani saját vagy gyermekei gyógyszereit. Keveset és egészségtelenül étkeznek.

Ilyen helyzetben pedig gyakorlatilag lehetetlen a munkaerő újratermelése

A munkaerőpiac peremén lévő 1-1,5 millió ember puszta élethelyzete az akadálya annak, hogy kilépjenek ebből az állapotból. És nem is olyan luxusdolgokról van szó, mint hogy vegyenek egy ruhát, amiben el lehet menni állásinterjúra vagy hogy megcsináltassák mondjuk a fogaikat. Hanem hogy egy buszbérletet megvegyenek, amivel eljárhatnak állásinterjúkra.

„Ahhoz kell a megélhetésnek egy minimális biztonsága, hogy valakinek egyáltalán esélye legyen, hogy munkába állhasson.”

- mondja erről Cseres-Gergely, aki szerint az az elv, hogy a kínálati oldalon keressük az alacsony foglalkoztatás okait, az érthető, de az alapkérdés megmarad:

„Azt gondoljuk-e, hogy ott fejleszthető emberek vannak, akiknek még lehet kiutat kínálni, vagy pedig úgy állunk hozzá, hogy ott vannak, akiknek mindegy már.”

Molnár szerint hosszabb távon erre a helyzetre az oktatás reformja kínálhatna megoldást. Ugyanakkor szerinte ezen a területen most pont az ellenkező irányban mennek nálunk a dolgok, mint kellene. De rövid távon is léteznek beavatkozási lehetőségek. Molnár Köllő János egy kutatását hozta fel, amiben a norvég módszereket vizsgálták. Norvégiában az alacsony végzettségűek képzése a munkafolyamatba integráltan történik, komoly sikerekkel.

Ez az út járható lenne itthon is, a kutatók is azt tapasztalták a Kiútprogram során, hogy emberek, akik már el voltak könyvelve olyannak, mint akikkel már semmit nem lehet kezdeni, abban a pillanatban, hogy valami értelmes feladatot és lehetőséget kapnak, elkezdik megtanulni, hogyan lehet azt elvégezni.

Cseres-Gergely szerint bár Magyarországon is létezik munkába ágyazott képzés, de nem ez a jellemző. Ráadásul ezt is sokféleképpen lehet csinálni, és a fejlettebb országokban már látják, hogy ahhoz hogy ez hatékony legyen, rengeteg idő és energia kell. Kevés ember kell jusson egy segítőre, hosszú időn keresztül együtt kell dolgozzanak, és a tanácsadóknak az élet minden területén segítséget kell nyújtania, a gyerekek iskoláztatástól az egészségügyig.

„Komoly aprómunkát végeznek ezekben az országokban, és ez tényleg drága. De van olyan módja, ami olcsóbb tud lenni, mint a közfoglalkoztatás.”

- mondta erről Cseres-Gergely.

Magyarországon magas a szociálisnak nevezett újraelosztás aránya, de szemben a gyakori vélekedésekkel ez az újraelosztás elsősorban nem a szegényeket célozza. A keret nagy részét a nyugdíjak és a gyermekgondozási támogatások viszik el. Molnár szerint ha szűken, csak a munkanélkülieket célzó segélyeket nézzük, azok aránya egyáltalán nem magas, a munkanélküliek számához képest pedig kifejezetten alacsony.

A legfelső három jövedelmi tizedbe tartozók több szociális támogatást kapnak, mint a legszegényebb három tized.

Az pedig az OECD országok közül csak Magyarországon fordult elő, hogy az aktív korúak támogatására fordított kiadások mértékét komolyan csökkentették volna.

Rengeteg téves sztereotípia

Közben pedig a társadalomban olyan elképzelések alakultak ki a közmunkáról, amiket valójában nem támaszt alá semmi.

Molnár szerint az egyik legelterjedtebb téves percepció, hogy itt alapvetően a romák ügyéről lenne szó. Ez van a köztudatban és a döntéshozók fejében is, és ez határoz meg implicit módon politikai döntéseket is. Pedig a közfoglalkoztatásban érintettek többsége nem roma. És többségük nem is elzárt zsákfalvakban él, hanem népes városokban.

A másik, hasonlóan elterjedt sztereotípia, hogy itt olyan emberekről van szó, akik születésük óta nem láttak munkát, senkit a családjukból, aki dolgozott volna. És bár tényleg léteznek ilyen családok, de ők egy nagyon kis részét teszik ki az érintetteknek.

„Minden adat azt mutatja, hogy ezeknek az embereknek a jelentős része iszonyú sokat dolgozik. Napi tíz-tizenkét órákat, legtöbbször feketén. Ahol az igazi tét az, hogy egyáltalán kifizetik-e őket a végén.”

- mondja Molnár, aki szerint szó nincs arról, hogy ezek az emberek ne tudnának dolgozni, hanem arról van szó, hogy nincs olyan munkalehetőség, ahol az ő képzettségükkel egy értelmezhető jövedelmet termelhetnének maguknak.

Kialakult az a percepció is, hogy itthon a foglalkoztatáspolitikára meg a segélyekre csak dobjuk ki a pénzt, és nincs semmi haszna az egésznek. És Cseres-Gergely szerint ez nem csak a Fidesz vélekedése, sokan, akik régóta foglalkoznak ezzel a kérdéssel szakmaszerűen, szintén ezt gondolják. Pedig egyszerűen nem tudunk eleget a rendszer működéséről, nem készülnek megfelelő vizsgálatok. 

Amikor egy munkanélküliek számára kitalált programról van szó, kell egy mérőszám, ami alapján vizsgálni lehet a sikerét, például megnézni, hogy hányan dolgoznak egy program lejárta után bizonyos idővel rendes munkahelyen. A különféle programokat eszerint össze is lehet hasonlítani, melyikre mennyi pénzt szántak.

„Vannak országok, amik annyira elvetemültek, hogy ezt folyamatosan nézik, és akár meg is változtatják a rendszert, és a rossz programokra kevesebbet költenek egy idő után. Ez az ami itthon nem történik meg.”

- mondja erről Cseres-Gergely. Molnár szerint a legutóbbi, elérhető adatokat nézve az látszik, hogy 13 százalékra csökkent azoknak a száma, akik közfoglalkoztatás után fél évvel a közfoglalkoztatáson kívüli állásban tudott dolgozni. Ez egy időben romló tendencia, és a kutatásból következik még egy fontos megállapítás is:

Ahogy múlik az idő, egyre kisebb esély van kilépni a közfoglalkoztatásból, és durván rontja a kilépési esélyeket, ha valaki nem először vesz részt közmunkában.

A kutatók szerint ennek a beleragadásnak több magyarázata is lehet. Egyrészt a már említett anyagi helyzetük miatt, amikor épp nincs közfoglalkoztatás, sok ember nincs abban a helyzetben, hogy munkát keressen. Másrészt ha ilyen volumenű a közfoglalkoztatás, akkor annak az esélye, hogy valaki betölthessen egy közmunkás állást, ötször akkora, mint annak, hogy rendes munkát talál. És bár ha munkát találna, több pénzt kereshetne, de ez a jövedelemkülönbség messze nem kompenzálja az esélykülönbséget.

„Ilyen felállásban az elmélet és a józan paraszti ész szerint is az a racionális döntés, ha arra hajtok, hogy elnyerjem a közfoglalkoztatást. Arra megy el az energiám, és az már legtöbbször nem fér bele, hogy mellette állást is keressek.”

- mondja Molnár, de hozzáteszi, hogy ismerni olyan eseteket is, amikor hiába keresne valaki rendes állást a közmunka helyett, nem engedik neki. A Szegénységellenes Hálózat kutatásából derült ki az, hogy sok helyen akadályozzák a közmunkásokat az álláskeresésben. Nem engedik el őket állásinterjúra, nem telefonálhatnak állásügyben munkaidőben.

Ráadásul a mostani közmunkások ötöde nagyjából olyan ember lehet, aki most ugyanazt a munkát végzi, amit korábban nem közmunkásként végzett. Őket az önkormányzatok egyszerűen kirúgták, majd visszavették őket alacsonyabb bérért. Ők végleg beleragadtak ebbe a helyzetbe, hiszen eleve úgy tekintenek minderre, hogy van egy állásuk.

Az adatokat elemezve feltűnő volt az is, hogy sokkal nagyobb arányban helyezkednek el azok, akik menet közben megszakítják a közfoglalkoztatottsági jogviszonyt. Ennyiből hasznos lehet, ha a közmunka valahol máshol zajlik, ahol a közfoglalkoztatott köthet új ismereteket és szerezhet munkát. Éppen ezért van az, hogy az önkormányzatok által szervezett közmunkákból messze a legrosszabbak a kilépési esélyek.

„És a közmunkák kétharmadát önkormányzatok szervezik.”

Ez a mechanizmus inkább elfele visz a munkaerőpiacról. És mivel segély helyett adják, szociálpolitikai szerepet is betölt, a kutatók szerint ezzel pedig törvényszerűen kioltja a munkaerőpiac szempontjából releváns szerepét.

„Az a politikai állítás minderről, hogy a közfoglalkoztatás visszavezet a munkaerőpiacra. De a tapasztalat az, hogy ennek épp az ellenkezője az igaz.”

- mondja Molnár, aki azt is elmondta, hogy az összes kutatás szerint az érintett réteg számára az elsődleges munkaerőpiacra alapvetően a feketemunkán keresztül vezet az út. És ezt a mostani törvény egyre inkább lehetetlenné teszi.

Korábban volt mód arra, hogy valaki akár csak egy napra elmenjen napszámba. Erre már nincs lehetőség, most már mindent be kell jelenteni, ezért most rengeteg múlik a település polgármesterén, és azon, hogy ő hogyan áll ehhez a kérdéshez.

A kutatók találkoztak olyan polgármesterrel, aki igyekezett a falubeli szegények jövedelmét maximalizálni, ezért ha például kapott valaki párnapos meggyszedési lehetőséget, akkor arra a pár napra nem hívta be közmunkába. De van olyan hely is, ahol mindez fordítva működik, és megpróbálják feudális alávetettségben tartani az érintetteket. Itt a falu vezetői kifejezetten utaznak arra, hogy még csak véletlenül se tudjanak a szegények feketén dolgozni, és az, hogy éhen halnak-e vagy sem, csak a polgármestertől függjön.

„Ebben a rendszerben az a rémes, hogy újraépít egy feudális struktúrát a kis és közepes településeken.”

- mondja erről Molnár, Cseres-Gergely szerint pedig eléggé úgy tűnik, hogy abban a megállapodásban, ami a kormány és az apró önkormányzatok között zajlott, mindez egy elég nagy konc volt, amit odadobtak az önkormányzatoknak, cserébe az iskolák, a jogkörök, a pénz elvételéért.

Viszont ez a helyi kitettség komoly veszélyekkel jár, a közmunkások teljesen ki vannak szolgáltatva a helyi vezetők jóindulatának. Ráadásul úgy, hogy a közfoglalkozatás teljesen ki van véve a Munka Törvénykönyve alól, mindössze pár oldalnyi nem túl konkrét szöveg szabályozza, hogy mit szabad meg mit nem. A Szegénységellenes Hálózat kutatásából éppen az derült ki, hogy amikor a munkakörülményeiket értékelhették a közmunkások, az volt a jellemző, vagy egyszerre sok, halmozottan jelentkező problémát tapasztaltak, például hogy nincs mosdó, ivóvíz, pihenőidő és hasonló problémák, vagy pedig nem voltak problémák szinte egyáltalán.

Azaz a jelek szerint minden attól függ, hogy a közmunka szervezői képesek és akarnak-e normális körülményeket teremteni a munkához, vagy pedig emberszámba sem veszik a közfoglalkoztatottakat. A rendszer maga nem garantál semmit, mindent a helyi vezetők kénye-kedvére bíz.

És a kutatók szerint miközben a Belügyminisztérium rendszeresen előáll példákkal olyan falvakról, ahol remekül működik a közmunkaprogram, nem készül olyan nagyszabású szegénységkutatás, amiből reprezentatívan lehetne látni, hogyan működik egészében a rendszer. Ezért erről jelenleg csak a lokális tapasztalatokból történő általánosítás és hitvita zajlik. Pedig miközben csinálták a kutatásukat, akkor minden szükséges adatot gond nélkül megkaptak. Azaz nem arról van szó, hogy ne lennének meg a releváns adatok az államigazgatásban és mesterséges akadályokat sem gördítettek eléjük. Egyszerűen csak nincs meg az idő, a lelkesedés és a szándék, hogy mindebbe az állam belevágjon.

Nincs egyszerű megoldás

Molnár szerint azt kéne megértenie mindenkinek, hogy ennek a helyzetnek nincsen egyszerű megoldása. Sok munkát igénylő megoldások vannak, de azt már látni, hogy a tömeges méretű közmunka kifejezetten ellentétes irányba hat, mint amit a kormány állít róla. Csapdahelyzetet teremt, ahol a foglalkoztatáspolitikai és a szociálpolitikai célok egymással szemben hatnak. Hiszen a segélyezés, ha valaki nem nyugdíjas kor közelében van, mára gyakorlatilag megszűnt. Közmunka van helyette, ennek segítségével biztosítaná a kormány a minimális megélhetés lehetőségét a munkaerőpiac peremére szorultaknak. De így az a feladat, hogy mindez vezessen át a munkaerőpiacra, teljes képtelenséggé válik.

A közmunkára szánt költségvetési számokból is látszik a változás a kormány politikájában. 2010-ről 2011-re felére esett vissza az éves kiadás, ekkor indult be az átalakítás, aminek a célja volt, hogy az általuk dologtalannak bélyegzett rétegeket visszavezessék a munka világába. Lecsökkentették a munkanélküli támogatás időtartamát, a segély mértékét, a közfoglalkoztatási bért a minimálbér alá vitték, de a közmunka mennyisége is csökkent. Abban bíztak, hogy a segélyek megvonásával majd tömegek helyezkednek el, de nem így történt. Nagyon válságos helyzet alakult ki 2011-re.

Molnár szerint a kormányzatnak két lehetősége adódott, vagy belátják, hogy a szabályok nincsenek jól kitalálva és megváltoztatják a rendszert, vagy elkezdik megnövelni a közfoglalkoztatás mértékét.

Nem meglepő módon a második verziót választották, egy év alatt, 2012-re megduplázódott a program kerete, azóta pedig az előirányzott számok alapján folyamatosan növekszik. Viszont az is látszik, hogy az egy főre jutó havi költség továbbra is százezer forint körül van. Ebben benne van a bér és a járulékok, ezen felül viszont már szinte semmi nem fér bele. És nehéz hatékony munkát úgy elképzelni, hogy nem teszünk hozzá semmit, hogy nem fektetünk bele eszközökbe. Modern gazdaságban értéket előállítani nem lehet befektetett eszközök nélkül.

És közben ott van a kormányzati szöveg, hogy mindez csak egy átmeneti állapot, ami kivezet a munka felé. De nem látni, hogy a kivezetést hogyan gondolják el, miközben a legalapvetőbb infrastrukturális feltételek is hiányoznak.

Mert rendben, hogy ott a Bosch-gyár, ahova felveszik azt, aki bejár reggel fél ötre és rendesen dolgozik,

„de amikor ott voltam Kántorjánosiban, onnan Volán-buszból van kettő egy nap, azzal eljutsz Nyíregyházára, onnan vársz még hosszasan vonatra, és kész, ennyi volt a közlekedés aznap. Ezt Budapestről elképzelni se lehet. Ezért iszonyatosan bonyolult dolgok ezek.”

- mondja Cseres-Gergely,  aki szerint a rendszer jelenleg azt az üzenetet közvetíti, hogy ha munkanélküli leszel, akkor ha érsz valamit három hónapon belül biztosan lesz állásod. De erről tudni, hogy nem igaz. Nagyon sokszor nem lehet a támogatás három hónapos időtartama alatt olyan munkát találni, amibe az ember szívesen beleugrana. Aki teheti, kínai mintára a hosszabb munkakeresés alatt magát finanszírozza.

Olyanokat is beszív a közmunka, akiket nem kéne

De sokan nem tehetik meg, ezzel pedig olyan embereket is a közfoglalkoztatás felé terel a rendszer, akik idő rászánásával találhatnának rendes munkát is. Azaz túl korán, túl sok embert terelnek be a közmunka világába, közben pedig a rendszer úgy van kialakítva, hogy egy idő után megéri benne maradni.

„Miniszocializmus épül. Az embert ellátják, nem hal éhen, el lehet lenni ebben, de közben nem történik vele semmi és nem is vezet ki semmi a valódi munkaerőpiacra.”

- mondja Cseres-Gergely, aki szerint mindez azért is problémás, mert minden társadalomban hatalmas érték, hogy mozognak benne az emberek. Fentről le és lentről fel. Mind a két mozgás nagyon fontos egy egészséges társadalom működéséhez. Minden makroökonómiai modell legfontosabb kritériuma is éppen az, hogy ne legyen nulla az esélye annak, hogy valaki a legtetejéről alulra zuhan, vagy fordítva, legalulról feljut a rendszer tetejére.

„Egy olyan világban, ahol ez a két esély nulla, ott nagyon nagy bajok vannak. Ott még a legegyszerűbb makromodell is ripityára törik. És sajnos pont ezt a helyzetet figyelhetjük meg most itthon.”

Molnár szerint mindez kétféle kérdést is felvet. Egyrészt kérdés, hogy egy társadalom megteheti-e, hogy azt mondja 1-1,5 millió embernek, hogy titeket végleg kizárunk a munkaerőpiacról, és ezzel a társadalomból. A kormány most egy szegmentált munkapiacot hoz létre, ahol nincs átjárás a két szféra között, és rengeteg ember egyszerűen beleragad ebbe a stukatúrába.

„Ez egy fontos etikai kérdés, és én egyértelműen azt gondolom, hogy nem engedheti meg magának ezt egy társadalom.”

- mondja Molnár, de szerinte a kérdésnek van egy gazdasági oldala is. Egyre több kutatás szól arról, hogy mindennek milyen hatása van a növekedésre.

Sokáig az volt a szakma többségi véleménye, hogy a szegények javára történő újraelosztás növelése árt a gazdasági növekedésnek. De Molnár szerint egyre inkább úgy tűnik, hogy miközben rövid távon lehet ilyen hatás, a szegények tartós leszakadása és a szegmentált (egymástól elválasztott részekre bontott) munkaerőpiac döntően befolyásolja, hogy milyen hosszúak egy gazdaság növekedési periódusai. Minél nagyobb és tartósabb a leszakadás, várhatóan annál rövidebbek a gazdasági növekedés időszakai.

Azaz erősen összefügg a növekedési időtartam hossza azzal, hogy mennyire erős a mobilitás, mennyire szegmentált a munkaerőpiac, mennyire létezik átjárás, növekedési időszakban mennyire érhető el tartalék munkaerő.

„És most persze mondhatja a kormány, hogy beindult a növekedés, de hát egy ekkora válság után nyilván megindul a növekedés, nem ez a valódi kérdés. Hanem hogy milyen mértékű lesz és mennyi ideig tart.”

- mondja erről.

Nem próbáltunk ki mindent

Cseres-Gergely szerint az egyik leggyakoribb tévedés, ami e téma nyomán előjön, az az, hogy a kormányok már kipróbáltak mindent, de semmi nem működött, ezért radikális eszközökhöz kell nyúlni.

De ez egyszerűen nem igaz. Rengeteg olyan ismert eszköz van, amit komolyan még senki nem próbált ki Magyarországon. Ma az álláskeresési megállapodás nem egy jogilag kötő dokumentum, de 2011 előtt az volt. Aszerint az álláskeresőt legritkábban három havonta kellett behívni, és megkérdezni, hogy mi van vele. És a legtöbb helyen persze három havonta hívták be őket. És ha erre az a válasz, hogy kevés az ügyintéző, akkor lehetne alkalmazni többet.

Az, hogy milyen, amikor megfelelő támogatást kap egy álláskereső, közben rendesen a körmére néznek, kéthetente beszélnek vele, ráadásul mindemellett fejlesztik a képzési infrastruktúrát, ezt még nem próbálta ki senki Magyarországon.

A közmunkások körében végzett nem reprezentatív felmérések szerint a közmunkában résztvevők 75 százalékának nem ajánlottak fel semmiféle képzési lehetőséget, ahol viszont zajlik valamilyen közmunkába integrált szakképzés, az pedig sokszor nincs rendesen végiggondolva. Molnárék jártak olyan faluba, ahol harminc szakképzett dajka volt. De akad olyan hátrányos helyzetű kistérség is, ahol nyolc kiképzett műkörömépítő él. Nyilvánvaló, hogy ők nem tudnak elhelyezkedni.

„Egy mikrovállalkozások létrehozását segítő munkahelyteremtő program keretében próbálkoztunk a szakmában segédmunkásként dolgozó kőműveseket továbbképezni, de ötven kilométeres körzetben nem találtunk olyan képzést, ahol nyolcnál kevesebb embert képeztek volna. De ennyi kőművesre meg nyilván nem volt szüksége az adott falunak, eleve csak ketten érdeklődtek a szakma iránt.”

- meséli Molnár, aki szerint a kormány által most belengetett szociális szövetkezeteknél sem látni, hogyan hozhatnának megoldást.

A szövetkezetekbe rendszerint termelők állnak össze, akik a nagyobb hatékonyság érdekében közösen értékesítik termékeiket. De Molnár szerint nem világos, hogy tíz nagyon szegény embernek, akik még önmagukkal sem nagyon tudnak mit kezdeni, miért jelentene előrelépést, ha mesterségesen egy csoportba raknák őket.

És a közfoglalkoztatásnak van még egy furcsa paradoxona, amiről nem szokás beszélni. Azokban a falvakban, ahol tisztességes önkormányzat működik, és valóban törődnek azzal, hogy a közfoglalkoztatásból valami értelmes, értékteremtő munka legyen, és mondjuk termesztenek valamit, sokszor éppen a helyi kisvállalkozókat lehetetlenítik el, akik addig beszállíthattak a helyi intézményeknek. És ezzel az addig meglévő, nagyon pici piacot ölik meg.

„Lehet, hogy ezeknek a programoknak a hatása minden jó szándék ellenére inkább káros.”

- mondja Molnár, aki szerint ez is csak egy példa arra, hogy mennyire borzasztóan bonyolult rendszerekről van szó, amiket nem lehet egycsapásra megoldani.

Arról pedig, hogy mennyire hatékonyan és hogyan működik a foglalkoztatáspolitikai rendszer, az utolsó ezzel kapcsolatos igazán átfogó vizsgálatot még az EU-csatlakozás feltételeként kellett elkészíteni, ezt egy amerikai szakember csinálta meg 1997-ben. Pedig Cseres-Gergely szerint ezt „fillérekből” meg lehetne csinálni, de mégsem készül el. Ennek taktikai oka is lehet: túl sok pénz megy el, és túl látványos lenne, ha kiderülne, hogy nincs semmi értelme.

Az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének kutatását itt lehet elolvasni. 

A címlapképet Hajdú D. András készítette az Abcúgnak. A képhez kapcsolódó cikket, amiben kistelepülések polgármesterei mesélnek a közmunka-programról, itt olvashatja.