• Voltak frontbarátkozások a muszkával karácsonykor?
• Mi volt az ünnepi menü a fronton száz éve?
• Mit írtak haza a háború minden korábbit felülmúló borzalmait először átélő katonák az első világháborúban?

A fenyő nem hullatja el a levelét. Legfeljebb ezzel vigasztalhatták magukat az 1914 karácsonyán a hegyekben fenyőfát körülállva karácsonyozó magyar katonák, akiket úgy küldtek a frontra, hogy mire lehullanak a levelek, egytől-egyig otthon lesznek.

Az első világháború számos újítása között volt a fronton lévők és hozzátartozóik, barátaik között leveleket, csomagokat szállító tábori posta minden korábbinál komolyabb megszervezése. Itt már nem hivatásos katonák harcoltak, hanem mozgósított civilek, akik először tapasztalták meg a háború borzalmait, de a korábban harci tapasztalatokat veteránoknak is sokkoló élményt jelentett a lövészárok hadviselés és a tüzérség minden korábbit meghaladó ereje. Fontos volt, hogy a katonák tartani tudják a kapcsolatot szeretteikkel, még ha a levelekben a nagy panaszkodásokat nem is engedélyezték.

Döbbenetes mennyiségű küldeményt fordult meg a hátország és a front között, az első világháború teljes időtartama alatt nagyjából másfél milliárd darab. Ez havi harmincmillió küldemény, főként tábori lap vagy levél. Erről a Nagy Háború blog egyik szerkesztője, Babos Krisztina mesélt a honvédelem.hu-nak. Mi most az ő saját gyűjteményéből és a blog anyagaiból, korabeli naplókból válogatva mutatjuk be, hogyan dolgozták fel a sokkot és családjuk hiányát a magyar katonák az első világháború karácsonyain.

A Kárpátokban harcoló Koch Rudolf a naplójában egészen idilli karácsonyról számol be, tisztként nem volt rossz dolga:

"December 24.

Karácsony napja. 8 órakor indultunk tovább a 8 km-nyire levő Novo-Blogiébe. Remek úton, szép fenyveseken vitt az utunk, ahol szép karácsonyfákat vágva magunknak, 1/2 12-kor megérkeztünk szálláshelyünkre. Remek téli idő pompázott. Egy-kettőre megvolt a beszállásolás és a faluban sok német telepes lakik. Mi tisztek is egy ilyen derék német háznál kaptunk kitűnő, tiszta szállást.

D.u. az esti ünnepséget készítettük elő, először is magunkat hozva rendbe, majd a legénység fáját és egynehány ajándékot mindenkinek előkészítve. A szeretet adományok még nem érkeztek meg, s így csak azt adhattuk a fiúknak, amit mi, tisztek összevásároltunk a számukra. Magunk számára egy bájos kis karácsonyfát díszítettünk. Werner főhadnagynak küldött sok dísszel. Rajos papa az ünnepi lakoma készítésén fáradozott, hófehér abrosszal szépen terített asztalra rakva ki a mai napra dugdosott, sokféle jót. D.u. 4-kor volt a legénység fa gyújtása. Lelkes beszéd után kiosztottuk a meghatott embereknek a mi ajándékainkat, szivart, cigarettát, csokoládét, stb. Guzmann, Werner és Etringer beszéltek az emberekhez, akik azután szállásukra tértek vissza ünnepelni, ahol jó tejes kávé, majd bőven rumos tea volt készen a számukra.

Etringer délután jött meg sok mindent hozva a legénységnek, amit még szét is oszthattunk. Jó hírt hozott, azt, hogy Eichler kapitány már jobban érzi magát. Este 6-kor volt a mi ünnepélyünk. Meggyújtottuk a ragyogó kis karácsonyfát és az ünnepélyes csendben felhangzott a gramofonunkról Schubert gyönyörű "Ave Maria"-ja. Meghatottan állottuk körül a fát, mi tisztek, a legénység és a német család. Haza szálltak a gondolatok az első harctéri karácsony esten és csendesen potyogtak a könnyeink. Sokáig gyönyörködtünk a karácsonyfánkban, eszünkbe jutva valamennyi, kedves karácsony este. Végre a Menage-mester türelmetlen bíztatására asztalhoz ültünk, hogy elfogyasszuk az alábbi menűt:

Annyit faltunk, hogy alig tudtunk mozogni.

Majd átmentünk a Bk 4-hez boldog ünneplést kívánni és ugyanezt tettük őrnagyunknál is, mindkét helyen alaposan bepakkolva süteményekből és likőrökből. Ezután a legjobb hangulatban udvaroltunk a ház fiatal leányainak, míg végre 1/2 2-kor ágyba döntött minket az álmosság." (Forrás: Szenti Tibor: Vér és pezsgő)

Gondolataim nincsenek. Azt hiszem, egyikünknek sem

Ha nem is ilyen dőzsölésről ír Damó Elemér százados a naplójában, Galíciában a székesfehérvári 17-es honvédek is megtalálták a módját a szabad ég alatt a karácsony megünneplésének. Az ezred utászparancsnoka kapta a feladatot az előkészítésre, amit a Nagy Háború blog idéz fel.

„Megvirradt a karácsony estjének napja. Gondolatom haza szállt s azt hiszem, mindannyiunknak. Ilyenkor, hogy sütöttek, főztek a konyhán, fejtették a borokat a pincében, hogy a szeretet e nagy ünnepét testi felünk is megünnepelje. Azt hiszem, ők is miránk gondolnak, mireánk s találgatják, hol lehetünk. Azt hiszem, sós lesz idén a kalács, hisz anyáink könnye hull belé, mikor dagaszt, mert biztosan ránk gondol. Miránk, kik nem eszünk az anyai kéz dagasztotta kalácsból, pedig lelke nekünk dagasztja most is azt.”

Az erdő szélén álló fenyőkből egy 5 métereset kiválasztottak karácsonyfának, körülötte tisztás volt. Asztalokat, padokat hordtak oda, és utat építettek, hogy a konyha könnyen odajusson. Damó megbeszélte a legközelebbi település bírójával "egy jóindulatú polyákkal", hogy rendeljen ki 20 asszonyt, akik a magyar katonáknak kalácsot, mákos patkót készítenek.

És aznap a fegyverek sem szóltak. „Nincs ellenség, nincs csata, nincs, ami ide kössön, s lelkünk úgy vágyik haza legalább most a szeretet ünnepén. Engedje Istenem, hogy ha másként nem, lelkileg otthon lehessünk. Most a szeretet ünnepét ne engedje a gyűlölködéssel, a harccal elhomályosulni.”

Este 6 órára gyűltek a csapatok a fa köré. „Kiadtam a parancsot a lámpák meggyújtására és felakasztására. A fáklyákkal megvilágított 5 méter magas fenyőfa tele égő lámpácskákkal, fehér lánccal. A háttérben sötétlő fenyő óriások, felettünk a csillagos ég millió mécsesével. Üde, vágó, fenyőszagú hegyi levegő, mögöttünk nem is egy napi járóföldre a magyar határ. Karácsony este, otthon is ilyenkor gyúltak ki a gyertyácskák a kis fákon a meleg szobában. A férfi lelkek nézik a leírhatatlan képet, szemükben a meghatottságtól valami nedvesség csillog. Az én torkomat is valami szorongatja, magam sem tudom miért, sírni szeretnék. Gondolataim nincsenek. Azt hiszem, egyikünknek sem. Az emberek mintha megnőttek volna, mind egy-egy óriás. Nyíratlan haj, a borotválatlan arc morcossága félelmetessé teszi őket. Látszik, hogy mind a hozzátartozójára gondol. Ezek az érzések, mellyel a haza, család és becsület iránt viseltetnek, ezek adták a maroknyi magyar csapat lelkébe azt az erőt, hogy a hatalmas orosz gőzhengert meg tudtuk fékezni.”

Elénekelték a Mennyből az angyalt, a tábori lelkész rövid beszédet mondott, aztán:„Kiosztottuk a karácsonyi ajándékokat: a legénység kapott 1-1 mákos patkót, egy marék diót, egy csomag dohányt és fél liter bort. Akinek jutott hely, az asztalhoz ült és a pörköltet ott fogyasztotta el.”

A blog felidézi, hogy másnap kora reggel továbbvonult az ezred, de egy váratlan orosz rajtaütésben sokan meghaltak vagy fogságba estek, december 25-én már vissza is vonultak.

 

Erről jut eszembe, hogy mi sem vagyunk valami jóllakottak

Sokkal rosszabb körülmények között várta a karácsonyt a miskolci 10.es népfölkelő gyalogezred egyik százada az oroszok által körbezárt Przemyślben, ahol 130 ezer katona töltöte első frontkarácsonyát, komoly problémákkal küzdve. A karácsony mégis egészen különleges ünneppé vált, szinte mesébe illő frontbarátkozással.

Laky Imre százados a 10. népfölkelő gyalogezred II. zászlóalja 7. századának parancsnokának visszaemlékezését (Egy tiszt naplójából címmel jelent meg 1920-ban) idézi a Nagy Háború blog. A december nagyon mostoha volt, Laki ezt írja:

„Erről jut eszembe, hogy mi sem vagyunk valami jóllakottak. Az adagok egyre szűkülnek. Valami baj van itt. A ruházattal sem vagyunk különben. Nincs fehérruha, nincs takaró, nincs lábbeli. Legalább gyufa lenne. Az sincs. Egy század négy skatulyát kap egy hétre. Úgy őrizzük ezeket a svéd gyufaszálakat, mint a Vestaszűzek az örök lángot.”

Sajátos humorral emlékezik meg a nyomorúságról:

„Némi vigasztalást nyújt, hogy nem csak mi nélkülözünk, hanem a lovak is. Nem ízlik nekik a gyaluforgács. Pedig recept szerint preparáljuk. Zöld szemüveget is próbáltunk éhes, elcsigázott gebéink szemére kötni, mégse vették be lucerna helyett. Egyre fogynak. Zörög már rajtuk a csont. Jobb is, ha megesszük őket, legalább nem kínlódnak….”

Az oroszok ajándéka

A karácsony mégis más volt:

„Karácsony is elmúlt. Karácsonyfákat is állítottunk mindenfelé. Még betlehemjárás is volt, a kis Jézuska sem feledkezett meg rólunk. Az oroszok által belőtt gránátok, srapnelek darabjaiból mindenféle csecsebecséket készítettek a katonák. Némelyik darab az iparművészet magaslatára emelkedik. Alumíniumgyűrűk pazar változatosságából, óraláncokból, tintatartókból, gyertyatartókból, lószőrfonásokból kiállítást lehetne itt rendezni. A VI. védelmi kerület tisztjei ősz tábornokuktól, a hála és elismerés jeléül, remek kivitelű alumínium vitézi pecsétnyomó gyűrűt kaptak, művészi vésésű felirattal. Az oroszok is megbecsülték magukat. Várakozásunk ellenére az egész karácsonyi ünnepek alatt egyetlen lövést sem tettek le ránk. Sőt, mi több: küldtek karácsonyi ajándékokat és üdvözleteket is. Úgy történt a dolog, hogy az előőrsök között álló száraz fa egy letört ágára éjjel nagy zsákot akasztottak fel."

A tábori őrsön a bakák egész nap kíváncsisággal találgatták, mi lehet a zsákban? Amint beesteledett, egy merész vállalkozó kiment a zsákhoz. Eleinte kerülgette, mint macska a forró kását, vagy egér az egérfogót, azután egy darab rúddal lepiszkálta onnan. Nem robbant. Felemelte és becipelte hozzánk a nehéz terhet. Tömve volt frissen sült cipókkal és hal és húskonzervekkel, s még egy németnyelvű verses karácsonyi köszöntő is volt benne, melyben minden jót kívánnak nekünk a velünk szemben álló orosz tüzérség tisztjei és katonái.

Eleinte nem igen akartunk hinni a róka komának, de amikor láttuk, hogy a századhoz csatlakozott kóbor kutya minden utókövetkezmények nélkül fogyasztja a kenyeret, meg a próbakép elébe dobott húskonzervet, megosztoztunk az ajándékon. El is határoztuk, hogy újévkor viszonozzuk az üdvözletet."

 

Tényleg viszonozták, gavallér módjára.

"Szilveszter éjjelén mi is postahivatalnak használtuk az előőrsök előtt letört ágú száraz fát. Egy zsákban küldöttünk ki dohányt, annak bőviben voltunk, nagy gőgösen pár rúd szalámit, meg szardíniát. Ne sajnálkozzék rajtunk ebadta muszkája! Lássa, hogy van! Küldöttünk nekik üdvözletet is, németül, mert oroszul senki sem tudott, de nem rigmusokban, mint ők. A hangja sem volt olyan udvarias, mint az övék. Körülbelül úgy hangzott: »Menjetek már a pokolba, mert ha megharagszunk: megeszünk benneteket!«"

Az oroszok legalább annyira óvatosan bántak az ajándékkal, mint karácsonykor a magyarok, át is szúrták a zsákot egy karddal. Végül így ír a felderítő, és az ajándékkal teli zsákot átvevő orosz csapatról és vezetőjéről:

"A tiszt háromszor tisztelgett a vár felé, aztán hüvelyébe rejtve azt, a forgópisztolyából a magasba lőtt. Igen sietve mentek vissza az ajándékkal, akár csak az állatszelídítő az oroszlán ketrecéből. Azt gondolták nem jó a tűzzel játszani.”

A századparancsnok 1915. március 22-én hadifogságba került.

Szent Karácsony estéjén igen szomorúan írok

Aztán ahogy egyre több karácsonyt éltek meg a fronton, úgy lett egyre komorabb az ünnep. Egy 1915-ös, a Nagy Háború blogra frissen kitett tábori postai levelezőlapon karácsonykor ezt írta Tóth János őrvezető, aki 11 hónapja volt a frontot:

Kelt 1915. Decz. 24 én.
Szeretett édes Szüleim! Kívánom a jó Istentől, hogy ezen soraim, melyet a szent Karácsony estéjén igen szomorúan írok, a legjobb egészségben találja mindnyájokat. Én hála Istennek egészséges vagyok, más bajom nincsen, csak az, hogy ezen szent estén mikor otthon boldogan együtt vacsorálnak és eszik a jó kalácsot, én meg itt éhezek sem kenyerem sem semmi enni valóm nincs a nagy napon böjtölni fogok igazán, mi itt dolgozunk egész nap, hányjuk a havat éjjel nappal. Minden jót és boldog új évet kíván szerető fiuk János Most jó lett volna megint egy csomag.

Tóth őrvezető a következő év nyarán tűnt el az orosz fronton.