Anna Jurijeva 87 éves, olyan öreg, hogy emlékszik a második világháborúra. Azt mondja, akkor jobb dolguk volt, mert a kormány evakuálta őket az Urál mögé. Most egy, a hidegháború idején épített óvóhelyen – lényegében egy kiterjedt pincekomplexumban –, vagy hat méterrel a föld alatt ücsörög néhány hozzá hasonló idős asszonnyal meg a Down-kóros unokájával együtt. Odakint a felkelő tüzérség ütemes dübbenéseit hallani, ahogy veretik az ukránokat a néhány kilométerrel arrébb lévő donyecki repülőtéren.

Donyecknek ezt a kerületét az ukránok minden nap lövik

Anna Jurijeva azt mondja, nem tud hazamenni, mert a falu, ahol lakott, elpusztult a harcokban. Az óvóhelyen van áram, de hideg van és félhomály, a levegő nyirkos, vizet pedig a felszínről kell hozni. De kimenni a nénik nem mernek, mert Donyecknek ezt a kerületét az ukránok minden nap lövik. Mindegy egyébként is, mert négy hónapja nem kaptak nyugdíjat, pénzük tehát nincs, lényegében azért nem haltak még éhen, mert a szomszédok hoznak nekik enni. Bútorok alig, csak pár szék, ágy, meg egy-két fémpolc. Anna Jurijeva négy hónapja él a föld alatt, és azt mondja sírdogálva, hogy már csak a halálra vár.

Tizenegy ilyen óvóhely van Donyeck nyugati végein, ahol az ukrán hadsereg a legközelebb van az oroszbarát felkelők által ellenőrzött városhoz. Egyik-másik csak egy pince, például egy kilőtt iskola alatt az ágyúzásnak különösen kitett Petrovszkij kerületben, ahol minden utcában van pár félig összedőlt vagy beszakadt tetejű ház. A bejárat előtt egy gödör van, ahol egy aknagránát becsapódott, ott cigarettázgatnak az emberek napközben, mert akkor általában nyugi van. Nem is hiszik, hogy ez történik velük, egy idő után szinte mindenki sírva fakad, ha azt kérdezi az ember, gondolták-e valaha, hogy egy óvóhelyen végzik, mikor itt két éve még foci Európa-bajnokságot rendeztek.

A tüzérségi támadás a mindennapok része Donyeckben. Minden délután és este hallani a dübörgést, néha annyira, hogy remeg bele az épületfödém. De az emberek már a fejüket sem emelik fel; legalábbis amíg úgy érzik, elég távolról jön a hang. A felkelők a lakónegyedekből lövik az ukránokat, az ukránok meg visszalőnek az irányíthatatlan Grad rakétáikkal, amelyek egy része random a házakra zuhan, amelyekben emberek laknak. Minden nap van így néhány sérült vagy egy-két halott, akár több is: egyik hétvégén tizenkét embert öl meg az ukrán tüzérség, jellemzően a szegény munkáskörnyékeken, kis vidéki típusú házakban vagy lakótelepi épületekben. Ezek vannak útban.

Van, akit az utcán öl meg a gránát, van, akire a tetőn vagy az ablakon keresztül zuhan be. A 42 éves Vaszilij Dolzsenkót a kertben öli meg egy repesz a tyúkólra esett lövedékből. A gyerekei még másnap is sokkban vannak. A fia merev arckifejezéssel, automatikus mozdulatokkal próbálja rendbeszedni az összedőlt tyúkólat, a lány pedig kisminkeli magát a kamerának és izgatottan meséli, mi történt az előző éjjel. Van, akinek szerencséje van. Olga Szuskó kis családi házát például három rakéta is eltalálja, de ők meg sem sérülnek, mert elbújnak a folyosón, amikor elkezdődik a bombázás. A ház teljesen leég, mindenütt szemét hever, szomorú maradványok, félig megfeketedett játékmackó. Az óra ferdén áll a falon, a mutató megállt az első becsapódáskor: este háromnegyed hét.

Pénze nem nagyon van senkinek

Azokon a részeken, amelyek nincsenek kitéve az ukrán tüzérségnek (a felkelő területek nagyja ilyen), másfajta problémák vannak. Az ukrán kormány hónapok óta nem utalt pénzt se a nyugdíjasoknak, se a közalkalmazottaknak, december elején pedig a bankterminálokat is kikapcsolja. Bankkártyával ezután nem lehet fizetni, ami elég nagy baj, ugyanis az ATM-ek se működnek. Pénze így nem nagyon van senkinek, hacsak nem áll készen arra, hogy busszal elzötyögjön a legközelebbi kormányterületen lévő városig (időnként aktív frontvonalon keresztül) és órákig álljon sorba egy bank előtt. A kórházakban és az iskolákban az emberek fizetés nélkül dolgoznak, bár időnként kapnak innen-onnan segélyt, például a felkelőktől, Oroszországból vagy egy Ahmetov nevű ukrán milliárdostól, aki ezreket tart el.

Sok nyugdíjast a rendszer összeomlása az éhhalál szélére sodor. Egy Kommunár nevű településen, Donyecktől keletre ezerötszázan laknak a megrongálódott épületek közt. Központi fűtés nincs, a szénellátás akadozik, úgyhogy sok ház nincs rendesen felfűtve, pedig ilyenkor már mínusz húszig is le-lemegy éjjelente a hőmérséklet. A kulturális központban délután vagy százötven nyugdíjas tolong, mert a Krisna egyháza oszt meleg kását és teát. A kopottas emberek némi tülekedés után kis födős tálakban vagy egyszerűen csak egy nejlonzacskóban viszik el az ennivalót. Ha nem volna az ételosztás, akkor komoly bajban lennének. Van, akinek még 20 grivnyája (300 forintja) sincs, hogy bemenjen a városba begyűjteni a segélyt, amit a felkelők adnak a nyugdíjasoknak.

Mínusz tizenkét fok

Az orosz határnál lévő Luhánszkban legalább már nem lőnek, de az infrastruktúra még nem mindenütt állt helyre. A Jubilejnoje lakótelepen se víz, se áram, se központi fűtés nincs. Egy idős asszony a háza előtt üldögél a padon egy nagykabátban, egy dízelgenerátorról tölti a mobilját. Azt mondja, jelenleg mindegy neki, kint vagy bent van. Mínusz tizenkét fok van. Egy másik asszony, Viktoria Kovalenko a gázrezsóval próbálja felfűteni a lakását, de ettől valamiért megnövekedett a páratartalom és a falon nagy foltokban gomba kezdett nőni. Attól nem tart, hogy egyszer kijön a gázszámla, mert mint mondja, róluk mindenki megfeledkezett. A téren a készenléti segélyszolgálat oszt ennivalót. A készenlétisek a nyár óta fizetés nélkül dolgoznak, de mint mondják, mégsem hagyhatják, hogy az emberek éhenhaljanak.

Ha az ember megszokja az időnkénti dübbenéseket, akkor a városok egész normálisnak érződnek. Sok bolt, étterem zárva van és sokkal kevesebb az ember, mint szokott: a Donbassz régió lakosságának harmada elmenekült. De Donyeck és Luhánsz belvárosában jönnek-mennek az emberek, az iskolák és a munkahelyek jó része működik, az egyetemen is tanítanak, bár a diákok harmada hiányzik. A közértek nyitva vannak és lehet is mindent kapni. Nincs összeomlásfeeling, az emberek feltalálják magukat. Egy csomó iskola, ami az ágyúzás miatt veszélyessé vált, távoktatást vezet be, a diákok az interneten kapják meg a tananyagot, csak néha mennek be konzultációra. Az egyik szupermarketlánc internetes fizetéssel kísérletezik. Sok nyugdíjas átregisztrálja magát kormányterületre, és ott veszi fel a nyugdíját.

Nadrágja övében egy revolver

Az ENSZ a törvény és rend teljes összeomlásáról beszél, de ez túlzás, van valamennyi (felkelő) polgári közigazgatás és rendőrség is, amelyek próbálják átvenni az ukrán állam feladatait, bár a kiesett nyugdíjakat és fizetéseket nem tudták eddig pótolni. A helyzet nem hasonlítható a valóban káoszba süllyedt Líbiához vagy Szíriához. Igaz, a felkelő milíciák közt a koordináció nem mindig jó, a kozák zászlóaljak és a „luhánszki népköztársaság” emberei között például kimondottan rossz a viszony, egyszer még lövöldözésig is fajul. A fegyveres csoportok időnként önkényeskednek: nagy port ver fel az eset, amikor egy luhánszki milíciavezér összetrombitálja a falu lakosait, akik kézfeltartással, mindenfajta eljárás és bizonyíték nélkül halálra ítélnek egy férfit, aki állítólag megerőszakolt egy nőt.

A látszólagos normalitásba sok abszurd keveredik: az utcán mindenhol felkelő-egyenruhás emberek mászkálnak, bár egy részük azért, mert csak ilyen kabátot tudott szerezni. A rengeteg fegyveres meg ellenőrzőpont elég idegesítő, bár a luhánszkiak megtiltják az embereiknek, hogy puskával mászkáljanak az utcán. Donyeckben két vagy három hotel működik, a vendégkör Rejtő Jenő-i: felkelők, egy csomó rosszkedvű és kissé ellenséges csecsen zsoldos, néhány bűnözőnek tűnő alak prostituáltkülsejű barátnőikkel, ENSZ- és EBESZ-alkalmazottak, pár újságíró. Egyik este a felkelő „szénminiszter” tanácsadója tántorog az asztalok között részegen, nadrágja övében egy revolver. Az ablak le van celluxozva, hogy ne szilánkosodjon, ha betörne a légnyomástól. Az utcák tele vannak felkelő plakátokkal, bár a nyáron divatos szocialista realizmus helyét most kissé modernebb motívumok vették át.

Az erők most kiegyensúlyozottnak tűnnek

Szeptember eleje óta elvileg tűzszünet van. Komolyabb hadműveletekkel egyik fél sem próbálkozik, csak próbálják egymást felőrölni egy-két fronton; igaz, így is meghalt kb. 1300 ember december elejéig. December 10-én aztán megszilárdul a tűzszünet, megritkul a lövöldözés. Hogy ez annak köszönhető, hogy komolyan gondolják a béketárgyalásokat, vagy csak mindkét oldal kimerült és nincs kedvük az ukrán télben háborúzni, nehéz megmondani. Az egyik legnagyobb felkelő csoport, a Vosztok parancsnoka, Alekszander Hodakovszkij azt mondja, nincs rá kapacitásuk, hogy további területeket nyerjenek el az ukrán államtól.

Az erők most kiegyensúlyozottnak tűnnek, talán ezt tükrözi a megszilárdult tűzszünet. A nyáron még hátrányban lévő felkelők azóta óriási mennyiségű nehézfegyverre tettek szert, nagy tarackágyúkra, rakétavetőkre, tankokra. Nagy katonai konvojokat látni minden nap a városok között, nyilván ezek szállítják az utánpótlást a frontra, bár a ponyván persze nem látni át. Az nehezen elképzelhető, hogy ezek a holmik jöhetnének máshonnan, mint Oroszországból: külső támogatás nélkül, zsákmányolásból és feketepiaci beszerzésekből ilyen mennyiségű és színvonalú hadianyagra és technikára ennyi idő alatt nem lehet szert tenni. Konkrétan orosz katonát nem látni, legalábbis a településeken nem, bár a felkelők közül sokan mondják, hogy ők Oroszországból jöttek át, önkéntes alapon.

Az ukránok módszerei nem túl okosak. A nyugdíjak, a fizetések beszüntetése, a bankhálózat lekapcsolása, és főképpen a városok lövetése nagy butaság (utóbbi ráadásul potenciálisan háborús bűncselekmény), bár az igaz, hogy a lakótelepeken bújkáló ellenséggel nehéz máshogy szembeszállni. Az biztos, hogy a kormánynak ezek után nem sok támogatottsága maradt itt, még azok között sem, akik a nagyorosz, nacionalista fantasztákkal és egyéb gyanús alakokkal megrakott felkelő szervekből sem kérnek. Hogy Kijev a felkelőket en bloc leterroristázza, sok donbasszi magára veszi és külön megsértődik rajta. Az ukránokat most már majdnem mindenki rutinból fasisztázza, ami jól mutatja, milyen ellenérzéseket termelt ki nemcsak az orosz tévécsatornákból dőlő propagandaáradat, de egyszerűen a háború mindennapjai. A tűzszünet kitarthat, de Ukrajnát összerakni ezek után nehéz lesz, még ha Vlagyimir Putyin engedi is.

Szlankó Bálint, Donyeck-Luhánszk, november-december